A „mi lett volna, ha” nagyon is mának szóló kérdését Máthé Áron történész teszi fel a Mozgástér blogon megjelent kiváló írásában…
Szétesés, züllés, éhínség, irigység – rosszul festett Magyarország száz esztendővel ezelőtt.
A román, szerb és cseh fegyveresek hol fosztogatva és erőszakosan nyomultak egyre beljebb, hol pedig a tehetetlen és szerencsétlenkedő magyar hatóságok segítségével békésen. A tökkelütött budapesti kormány pedig hol fegyverek átadásával segítette a román nemzetőrség megalakulását, hol meg éppen jegyzőkönyveket vett fel az egyes városok, területek megszállásáról. Hogy jegyzőkönyvek helyett katonákat kellene állítani a határra, ettől a se nem polgári, se nem demokratikus budapesti kormányzat úgy ódzkodott, mint ördög a tömjénfüsttől.
A szerbek léptek leggyorsabban, hiszen 1918. november végére már Pécset és Baranyát is megszállták. Azután a sötét év „fekete adventjén” lényegében megszületett az erdélyi román uralom, majd karácsonykor Kolozsvár következett. Az új év beköszöntétől pedig a csehek kapcsoltak rá.
Január közepére a csehek szeme előtt már kezdett kirajzolódni a végleges foglalási terv: a Börzsöny, a Mátra, Gyöngyös, Aszód, Miskolc és a borsodi szénmedence. Január 15-én megszállták Balassagyarmatot és az Ipoly bal partján számos helységet.
Először ellenállás fogadta őket, de a Károlyi Mihály vezette baloldali kormányzat utasítására visszavonultak a magyar csapatok.
Balassagyarmaton is viták folytak az ellenállásról. Végül a rendet fenntartani képtelen vármegyei kormánybiztos, Rákóczi István hatására a vasútállomáson fogadták a bevonuló cseheket.
A következő két hét alatt ízelítőt kaptak a cseh uralomból a gyarmati lakosok. A magyar nyelvű táblákat több helyen leszedték, kézbe vették a távírdát, új vasúti állomásfőnököt neveztek ki, az egyszerű vasutasokat pedig botbüntetéssel is sújtották. A kicsit korábban megszállt Léva és Losonc példája mutatta, hogy mire számíthatnak a mégannyira magyar többségű városok is.
Január 27-én azonban gyűlést tartottak a vármegyeházán, ahol nemcsak jelképes, de nagyon is történelmi összefogásra került sor: Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kézszorítása a helyben megvalósuló nemzeti egységet jelképezte. Most jó hasznát vették a korábban elrejtett, eldobált fegyvereknek. A kissé hátrébb, Magyarnándorba vonult katonasággal is felvették a kapcsolatot, ahol Vizy Zsigmond százados riadóztatta az Ipolytól visszavonult magyar egységeket.
Január 29-én indult meg a magyar támadás a csehek által megszállt városi középületek ellen.
Már a magyar katonák és a felfegyverzett vasutasok első rohama is sikeresnek látszott, ám ekkor a laktanyába szorult csehek újra tüzet zúdítottak rájuk. A megrendült honvédek visszavonultak, de a polgárok nem tágítottak. A sebtében megszervezett magyar polgárőrség folyamatosan vigyázta a várost, elriasztottak egy cseh segélyvonatot, a Balassi Gimnáziumból pedig a középiskolás srácok is lőtték a cseheket.
Végül még a magyar hadügyminisztert is sikerült meggyőzni: a helyszínre küldte az iglói géppuskás tanfolyam egyik egységét, s ez már sok volt a cseh légionistáknak. Letették a fegyvert. Eközben az Ipoly egész bal partjáról kiverték a cseheket. Egyszerű polgárok, kaszára-kapára kapó gazdák, sőt, Ipolytarnócon a veterán határvadász tisztek mögé kisiskolások is felsorakoztak. Két nap múlva Balassagyarmatot már szilárdan őrizték a magyar honvédek, de előrenyomulási parancsot nem kaptak. Losoncon pedig a csehek már felfűtötték a mozdonyokat, és szóba került a kivonulásuk is…
A balassagyarmati események kapcsán felmerül a „mi lett volna ha” kérdése.
Talán helyesebb úgy feltenni a kérdést: lett volna esélyünk legalább valamennyit megvédeni a történelmi területeinkből? Idő és alkalom lett volna rá, de Károlyiék meg sem próbálták, így a választ sem fogjuk erre a kérdésre megtudni most már soha.
Egy valami viszont egészen biztos. Ady Endre tévedett, amikor azt írta: „Nekünk Mohács kell”. Nem, ilyesmire nincs szükségünk. Mohácsi hősökre, sőt, inkább balassagyarmati hősökre annál inkább.
És mellettük olyan elitre és politikai vezetésre, amely képes a nemzet mozgósítására baj esetén.
