Tehetséges művészek lehettek volna, mégis kiteljesületlenül vesztették el a szárnyaikat, s hulltak a mélybe. Szüleik ugyanis ahelyett, hogy szárnyakat adtak volna nekik, megfojtották őket.
Tibor nagyon tehetségesen rajzolt, sorra nyerte a versenyeket az alapiskolában, s rajztanára többször is megkereste egyedül élő édesanyját, engedje Tibort művészpályára, de az anyja nem engedett. Évek óta özvegy volt, Tibor kései gyerekként érkezett a családba, a papa pár évvel a születése után meghalt, így idősödő édesanyja támaszként számított egyetlen fiára.
Mivel nem engedte képzőművészeti iskolába, amely csak jó száz kilométerrel odébb volt, így a szomszéd kisvárosban tanult ki asztalosnak. Rajzolni ott is kell – mondogatta az édesanyja, csak azt nem vette észre, hogy fia egyre megkeseredettebb és magányosabb lett. Próbálkozott ugyan lányokkal, de azokat anyja többnyire egyszeri látogatás után elutálta, mindegyikben talált komoly kifogásolnivalót.
Egy ideig még próbálkozott, de megunta anyja elutasító hozzáállását, s mielőtt hazatért volna a kisvárosi asztalosműhelyből, még betért a sarki kiskocsmába. „Jaj, fiam, nem szégyelled magad, már megint részeg vagy” – mondta szelíd dorgálással a mama, de mindig hozzátette, tekintettel lehetnél már öreg és beteg anyádra. S mondta ezt napi rendszerességgel még több mint húsz éven át, s amikor végleg elment (kibírhatatlanul hosszú és gyilkos idő), ő maga is végleg megöregedett. Fogalma sem volt, mihez kezdjen magával, a nyakán maradt a hatalmas porta, amelyhez elkelt volna az asszonykéz, de ugyan kinek kellett volna már, s tudta, el sem viselné már senkinek a lélegzetvételét maga mellett, s mivel a műhely is bezárt, naphosszat a kocsmában üldögélt.
Mire megtalálták, már több napja halott volt.
Józsi szintén kései gyerek volt, s mivel burokban született, maguk az orvosai sem adtak sok esélyt arra, hogy egészséges felnőtt lesz belőle. De lett, s tízéves lehetett, amikor karácsonyra fényképezőgépet kért apjától. Az egyszeri kaland életre szóló szerelem lett/lehetett volna, s bár a szüleinek nem volt pénze arra, hogy fotósiskolába adják, önerőből és baráti segítséggel kitanulta a szakma alapjait, sőt, ahogy képeiről szakemberek mondták, kifejezett művészi tehetséggel rendelkezett.
Időközben apja váratlanul megbetegedett, s egyik ismerősére bízta a fiát, próbálja meg kiteljesíteni a tehetségét. Két nővére közben férjhez ment, nem bírták ugyanis elviselni anyjuk egyre erőteljesebb anyáskodását, s el is költöztek a házból. Apja halála után kettesben maradt az anyjával, aki bár még csak ötvenéves volt, öregkori támaszát látta a fiában.
S hiába volt Józsi már 22 éves, anyai engedély nélkül se diszkóba, se baráti összejövetelekre nem mehetett, ahogy nem engedte el fotózni sem. Hiába próbálkozott az apai jó barát, ő sem járt sikerrel, Józsi pedig némán tűrte, hogy még felöltözni sem tudott kedve szerint, anyja mindenbe beleszólt. „Te Juli, hát felnőtt ember, az osztálytársainak már mindnek családja van” – mondta neki néha évődve a sógornője, de Julinak ilyenkor mindig az egekbe szökött a vérnyomása, s felháborodva utasította vissza sógornője kotnyeleskedését. „Mi lesz velem, ha megöregszem?” – vágott vissza, s hiába magyarázta volna még a rokon, hogy Istennek való vétek egy ekkora tehetséget elpazarolni, de Juli nem engedett. „Főzök és mosok rá, mit akar még? Te is minek engedted el a fiaid külföldre?” – válaszolta már szinte ordítva, s a sógornő tudta, nem érdemes tovább feszíteni a húrt.
Az ő fiai évekig táncoltak tengerjáró hajón, bejárták a világot, megnősültek, s ha néha hazajöttek, mindig hoztak egy kis pénzt is idősödő szüleiknek. S ők pedig boldogok voltak, hogy a fiaik többre vitték, mint ők, s egyre szomorúbban nézték, hogy Józsi, a család legtehetségesebbje önmaga torzképe lett.
Eltelt már azóta jó tíz év, Juli virul, naponta friss kajával várja haza a fiát, aki tetszhalott aktakukacként ül egy hivatalban számára érdektelen papírhalmok között, s a fényképezőgépét már évek óta nem vette elő…
