A cseh legionáriusok emlékműve (Fotó: Csemadok, archív)

A felvidéki (vagy felföldi) magyarság sorstragédiáinak első stációja 1919-ben kezdődött. Száz éve történt, s a mai napig alig tudunk, hallunk róla. Elődeink nem beszéltek erről, elnémították őket az egymást követő rendszerek. Az itt élő magyar családok ezreit tépázta meg az elmúlt száz évben váltakozó rendszerek fasizmusa, kommunizmusa, rabló és diktatórikus hatalma.

Az 1919-es áldozatokról civil kutatók jóvoltából ugyan találunk egy-egy adatot, de sem a történészek, sem a társadalmi szervezetek, pártok, civilek nem foglalkoznak e témával, pedig oly sokszor hangoztatjuk, hogy „a múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő”. Nemzedékek váltják egymást, melyek azt sem tudják, mi volt a vörös terror, a cseh megszállás, hol gyökerezik a mi fogyatkozásunk, közönyünk, mit hoztunk magunkkal, s mit tanulnak ebből a gyermekeink az iskolákban. Igaz, már a mai pedagógusaink sem tanultak ebből semmit, s nem is fontos számukra erről tájékozódni.

Falumban a Csemadok már az 50-es évek elején készíttetett egy márványtáblába vésett történelmi emlékeztetőt, melyre csak annyit írtak: 1919, s alatta tíz áldozat neve olvasható. Ők már akkor tudták, hogy ezt nem szabad feledni. Ezen a szálon indultam el a kutatásban.
A helyi temetőben megtaláltam közülük hatnak a sírhelyét, amelyen az áll, hogy:
1919. május 30-án hősi halált haltak a cseh megszálló legionisták által (18-23 évesen). A halotti bizonyítványban a halál okaként pedig „lőtt sebek” vannak feltüntetve.

A korabeli sajtó pedig így ír a történtekről:

„Üde rózsákat tépett le az orgyilkos kéz az élet fájáról. Üde virágok hullottak a porba és átgázolt az életért izzó törékeny testükön irgalmatlan taposással a tébolyult harag szöges csizmája. Az életük kioltódott, gyermeknyi kis életek buktak vérlázító kínok között az örök sötétségbe. Szemünkből kibuggyant a tehetetlen könny, szánk megvonaglott a felsíró fájdalomtól, kezünk ökölbe szorult a kínzó haragtól, amikor odasimult tekintetünk a néma arcokra, amik mögött már nem lakik semmi abból a sok rettenetesből és nagyszerűből, amit ezek az elcsendesedett hősök végigéltek és végigszenvedtek. […] A nyitott koporsókban halálra kínzott arcokat láttunk. Ezt a látványt nem fogjuk és nem akarjuk elfelejteni. Szemtanúk állítása szerint a sebesülthordásra átment fiúkat csak zoknijuk és alsóneműjük alapján lehetett felismerni. Új rend – új barbárság?” 

Megközelítőleg tíz éve Csemadok-alapszervezetünk szerény megemlékezést tart ezekről az ifjú halottakról. Sajnos Párkányban, ahol még 1959-ben(!) az esztergomi lapokban „párkányi csatáról” szólnak a megemlékezések, sem kutatásra, sem megemlékezésre nem kerül sor civil vonalon sem. A helyi múzeumban sem találhatók erre utaló dokumentumok.

Álljon itt egy esztergomi lapban megjelent visszaemlékezés az itt történt eseményekre:

„Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlása után 1918 novemberében a cs. és kir. 26. gyalogezred, majd decemberben a 14. honvédezred alakulatai érkeztek vissza Esztergomba. A Károlyi-kormánynak nem állt rendelkezésére megfelelő katonai erő, hogy megakadályozza, hogy a cseh légió 1919. január 8-9-én bevonuljon Párkányba, majd március 21-e után lezárva a hidat, a magyar közigazgatást is megszüntesse Esztergom vármegye párkányi járásában és az egész Felvidéken.

1919. május 20-án az esztergomi Vörös Őrség parancsnoka, Szabó István megállapodott a csehekkel, hogy átengedi őket Esztergomba, de a hídőrség rövid tűzharc után visszaverte a kísérletet. Az egész akció zavaros volt. Szabó István állítólag első világháborús orosz fogsága alatt ismerkedett meg Kun Bélával, s így lett a Vörös Őrség parancsnoka. A csehek részéről nem lehetett reális a kísérlet, hogy jelentéktelen erővel Esztergomon keresztül Budapest felé vonuljanak, hiszen Esztergomban a Vörös Hadsereg egy zászlóalja állomásozott. Szabó István átment a csehekhez, s a Tanácsköztársaság bukása után a magyar bíróság mint „vöröst” ítélte el.

1919. május 30-án a Vörös Hadsereg parancsnokságával való egyeztetés nélkül az esztergomi Vörös Őrség a Mária Valéria hídon átkelve támadást indított Párkány, majd Nána, a vasútvonal irányába. Elfoglalták Párkánynánát, de a csehszlovák hadsereg páncélvonatokkal támogatott délutáni ellentámadása visszaszorította a gyenge, rosszul szervezett erőket. Féltucatnyi középiskolás, aki sebesültszállításra vonult át, ott maradt a túlparton, ahol bestiális kegyetlenséggel végeztek velük. Május 30-31-én élénk tűzpárbaj folyt, több ágyúlövés érte Esztergomot. Közben megindult az északkeleti fronton a Vörös Hadsereg támadása, s június 1-jén Esztergomból is támadás indult. A Vörös Őrség, a felfegyverzett bányász különítmények, a Brandl-különítmény csapatait a dunai monitorok is támogatták. A június 1-jén kezdődő támadás Komáromszentpéterig és Érsekújvár határáig jutott el, erőket kötve le a Stromfeld Aurél tervei szerint Bártfa irányába előretörő főerőkkel szembeállítható csehszlovák erőkből.” (Forrás: Az Esztergomi Népszava cikkei alapján
Esztergom és Vidéke 1994.7.28.)

Annyi információnk van, hogy a párkányi öreg temetőben is helyeztek nyugalomra néhányat a „csata” áldozatai közül. Sírhelyük már nem található, de több mint tíz éve a cseh légiósoknak állíttatott itt síremléket a ma is létező szlovák-magyar baráti társaság akkori elnöke, aki eltüntette a párkányi holtak emlékére (valószínűleg a családtagjaik által) állított kereszteket, és 1999-ben síremléket állíttatott a cseh légiósok emlékére (nagy csinnadrattával felavatva), majd arra vésték rá a három magyar nevet is, s a megbékélés jegyében került felavatásra a mű. Vajon kivel egyeztetve?

Ezzel kezdődött 1999-ben az általuk szervezett első figyelemfelkeltés az itt élő maroknyi szlovákhoz intézve. Majd 2018 őszén, a város főterén lévő szabadtéri színpadon rendezett nagy megemlékezést követően, Štefánik és Beneš plakátjaival, Csehszlovákia megalakulásának századik évfordulóján vonult fel a nemzetébresztő szlovákság – vagy kétszázan – a városban. Ez év áprilisában pedig a Štúr-szobor avatásán, ahol alig volt helyi szlovák, de annál több városfoglaló lepte el a vén Duna partját.

Visszatérve a száz éve történt eseményekre, Párkányban, az egykor legmagyarabb városban sajnos senki nem törődik a magyar történelmi évfordulókkal, egyedül az 1848-as forradalomra emlékezik a Csemadok-alapszervezet – de más ünnep, megemlékezés nincs a városban, sőt, a környéken is alig.

A húsz éve működő LIMES – ANAVUM PT történelmi konferenciákat rendez a városban, átlagban nyolcvan-száz érdeklődővel, ám azokon a helyi alap- és középiskolák diákjai, tanárai, sem pedig a Csemadok-tagok nincsenek jelen. Inkább Komáromból, Érsekújvárból, Esztergomból, még Budapestről is vannak állandó érdeklődők az évente szeptember elsején rendezett történelmi konferencián.

Persze kulturális, szórakoztató program van bőven a városban az egész év folyamán. S a párkányiak még csodálkoznak, hogy a honfoglalás (megszállás) az itt élő kisebbség részéről folyamatos az utóbbi húsz évben.

Ha elfeledjük őseink emlékét, ha a történelmünket a családok, pedagógusok, civilek nem tanítják meg a felnövekvő generációkkal, menthetetlenül elveszünk. Ennek már mutatkoznak a jelei. Csak rajtunk múlik, hogy maradunk-e, vagy majdan csak könyvek, jelek őrzik létünk emlékét.