A közösségi hálót bejárta a hír, melyet egy hátrányos helyzetűekkel foglalkozó magyarországi alapítvány vezetője tett közzé. Eszerint egy kisgyerek karácsonyi kívánságként azt fogalmazta meg, hogy ne bántsák őt a nagyok: „Meg akarom védeni magam a nagyoktól. Egy kőpáncélt szeretnék kérni, hogy a nagyok ne tudják széttörni” – áll a gyermek szívszorító kívánságlistáján.
Mindez nagyon szomorú, hiszen egy ideális világban, ha egyáltalán létezik ilyen, a gyerekek karácsonyi ajándékvágyainak nem a bántalmazástól való megmenekülésről, hanem játékról, mesekönyvről és hasonlókról kell szólnia. Csakhogy a gyermekek jogának napokban tartott világnapja apropóján is meg kell állapítanunk, hogy bizony nagyon sok kisgyermek számára ezek egyrészt elérhetetlenek, másrészt nem is elsődleges dolgok, mert a gondtalan gyermekévek és örömteli élmények helyett a kilátástalan szegénységgel folytatott küzdelem és a napi szinten elszenvedett bántalmazás súlyos terhe nehezedik rájuk.
Társadalmunkban egyre inkább tért nyer ugyanis az agresszió, ez létező jelenség a családokban is, ahol a halmozódó problémákat alkohollal, egyéb függőségekkel és sajnos családon belüli bántalmazással próbálják feloldani. Mindezek szenvedő alanya pedig a kiszolgáltatott házastárs és a gyermek.
A bántalmazás pedig beszivárgott az iskola falai közé is, részben azért, mert a bántalmazott gyermek mintegy segélykiáltásként maga is bántalmazóvá válik, s a felnőttektől átvett gyakorlatként a nála gyengébbeken torolja meg sérelmeit.
De agresszívvá, kirekesztővé vált a társadalmunk is, s ezek a példák is begyűrűznek az iskolákba, ahol dívik a klikkesedés, megalázás, kiközösítés gyakorlata – ennek következtében pedig ritka szerencsés az az iskola, ahol ne okozna gondot a gyerekek egymás közötti agresszivitása.
A tanár látja az erőszakot, a kirekesztő, kiközösítő magatartást, tudja, hogy tennie kéne valamit, de nincs rá eszköze. Ezáltal aztán a gyereknek ugyan joga van az erőszakmentes gyerekkorhoz, de ez sok esetben csak írott malaszt marad. Arról, hogy egy felnőtt sem szóban, sem tettel nem bántalmazhat egy gyermeket, sok szó esik ugyan, és az elmúlt évtizedekben sokat változott az ezzel kapcsolatos felfogás, sőt, a törvényi szabályozás is, de ami az otthonok falai között történik, az sokszor rejtve marad, s ha tudomást is szerez róla a közvetlen környezet, még mindig bevett gyakorlat, hogy jobb nem beavatkozni.
Azzal kapcsolatban viszont, hogy a gyerekek bánthatják egymást, még mindig tartja magát a nézet , hogy ez természetes, megengedhető, hiszen a gyerekkor része a kortárs agresszió. Bizonyos válfajaival ugyan keményebbek a szülők, például az online zaklatással szemben, amelyre az utóbbi években fokozottan ráirányult a közfigyelem.
Az iskolai erőszak egyik leggyakoribb kiindulópontja, hogy „dühös” és agresszív tanulók magatartásukkal provokálják a többi gyereket és a tanárokat, amire sem az intézménynek, sem a szakembereknek nincs hatékony módszerük, mellyel meg tudnák védeni magukat, a gondjaikra bízott gyerekeket, ugyanakkor segíteni tudnának a nyilvánvalóan bajban lévő és erről erőteljes „jelzést” adó elkövetőknek is.
Számos esetben meríti ki az iskolai erőszak fogalmát bizonyos iskolák bevett, nem egy esetben megalázó beavatási gyakorlata is, melyekre az intézmények egyfajta hagyományként tekintenek.
Tény, hogy a gyermekbántalmazás, ahogy a kiközösítés, a folyamatos zaklatás, megalázás, lelki és fizikai terrorizálás a gyermekközösségekben olyan komoly társadalmi problémává vált, amivel foglalkozni kell és aminek gátat kell szabni, mert ahogy a bántalmazott is bántalmazóvá válik a későbbiek során, úgy az agresszív gyermekből agresszív felnőtt, agresszív nemzedék válik.
Tenni róla, hogy az erőszakmentes gyermekkorhoz való jog ne csak papíron létezzen, hanem ténylegesen megvalósuljon a családban, a társadalomban és az oktatási intézményekben is, mindannyiunk komoly felelőssége!
