A fenti kérdés merült fel bennem ezen a hosszú hétvégi ünnepen a temetőket járva. Az én nemzedékem még a „múltat végkép eltörölni”-n nőtt fel. Szerencsére ha énekeltették is velünk, nem gondoltuk át, mit rejtenek a kötelező szövegek. Vagy ha igen, annál nagyobb ellenkezést váltott ki bennünk.
A mai nemzedék számára semmi sem kötelező a régi rendszerekhez képest. A szabadság, a demokrácia meg is hozta az eredményét.
Nincs ünnep, maximum pihenőnap, de igen sok családban még az sem. Mert amióta elleptek bennünket a hazai és külföldi üzletláncok, a szombat-vasárnapi bevásárlás, az üzleti kóborlás szinte divattá, sőt, vasárnapi programmá vált a gyerekekkel együtt.
A legújabb divat a tehetősebbeknél pedig a családi welnesshétvégék szervezése, ami ugyan nem kis pénzbe kerül, de nagyon felkapott: hiszen nem kell főzni, vendéget, rokont, családtagot, szomszédot fogadni. A vendéglátóipar pedig itthon is, Magyarországon is teljes programmal várja a jól fizető családokat, akik számára a lényeg, hogy csak otthon ne legyen a család. Lehet az nemzeti, egyházi ünnep, akár a legnagyobbak is (legalábbis nekünk még azok), mint a karácsony, húsvét, pünkösd, sőt már mindenszentek alkalmával is, mit sem törődve a családi, társadalmi vagy egyházi hagyományokkal, melyek bennünket, korábban születetteket megtartottak. Lassan mindez kiveszik a mai generációk életéből.
Nekünk, a háború után születetteknek még voltak ünnepeink, családi összejöveteleink, rokonlátogatásaink, beszélgetéseink, közös imáink, énekeink, táncaink.
Nekünk természetes volt, ha vasárnap mi vagy a gyermekeink szerepelni mentek a család kíséretében a kultúrházba, valamilyen ünnepre. Ma már ez sincs, mert a pedagógus megkérdezi a szülőt, elengedi-e gyermekét vasárnap, vagy szombat este egy megemlékezésre. S ha a szülő ezt a fent említett mai szabadidős programok miatt megtagadja, akkor a gyereknek nincs közösségi élménye, sikerélménye, közös öröme. Sőt, előfordul, hogy a gyerekek betanulják a betlehemes játékot, de a templomban nem szerepelhetnek, mert az egyik kisdiák szülei nem járnak templomba, a gyerek pedig „etikát tanul”.
Nekünk még van miből merítenünk, mert magunkkal hoztuk a hagyományokat, s igyekszünk azokat a nagy ellenszélben olykor becsempészni a családi életbe, az unokák szemléletének bővítésére, megtartásra. S bizony sokszor jön a megjegyzés: mama, már más világ van.
Hát tényleg más világ van, de nagyon más.
A bevezető gondolatokhoz visszatérve: egyre kevésbé fontos a nagyszülők ismerete, a családok összetartó ereje, a családtagok, testvérek, rokonok látogatása, netán ápolása, a kalákában végzett munkák, s hosszan sorolhatnám a magányosságig, csendes egyedüllétig vezető utak kálváriáját. A múlt lassan, de biztosan feledésbe merül a mai modernizált, gépesített világban, amennyiben ezen tudatosan nem változtatunk. Pedig van miből meríteni.
Mi még régi fényképekről idézzük a múlt gyönyörű emlékeit (ma már ez sem fontos), elburjánzott kertekben, réteken, szőlőhegyeken járva nosztalgiázunk egykori gyermek- és ifjúkori élményeket idézve, melyek által még igen nagy tisztelettel adózunk őseink, elődeink, szépapáink, szépanyáink emlékének. Számunkra még belső lelki kötelesség, igény az ünnepek megtartása, a temetők látogatása, rokonaink megismerése, s mindezek mellett persze a mai hagyományokat mentő, őrző ünnepségekbe való bekapcsolódásunk is természetes.
Mert minket a hagyományok megtartottak, és igyekszünk nemcsak őrizni, de megélni is azokat. Ezzel az szüleinktől kapott örökségünket szeretnénk átvinni a túlsó partra.
Ha már nem lesznek ünnepek, ha kiürülnek a templomok, a kultúrházak, ha a gyermekeink, unokáink nem ismerik meg a közösségi élményeket, a családi fészek melegét, az otthon, a hovatartozás lényegét, bármilyen vihar elsodorja őket, s nem lesz mit átadniuk a következő generációknak. Mert van, hogy egy-egy nagyszülő után maradt házban nemcsak a falak dőlnek össze, de még az elődök fényképeit is elégetik.
Jutott eszembe mindez gazdag történelmünk évente ismétlődő nemzeti évfordulói által, egyházi és társadalmi ünnepeink után és előtt, így november elején, amikor már nemcsak kereskedelmi berkekben, de a családokban is lassan karácsonyra díszítik a házakat. Csak ezekbe a házakba a Megváltó nem érkezik meg, mert mit sem tudnak róla a feldíszített otthonokban, tereken, városokban, de már a falvakban sem.
Persze vannak kivételek, vannak fáklyavivők, akadnak példaértékű, nemzetet, hitet, hagyományt megtartó egyének, családok, talán majd ők viszik át a „szerelmet” a túlsó partra.
