Kedves Stoffán György! Tisztelt Olvasók! Köszönöm becses visszajelzéseiket. Örülök, örülhetünk, hogy féltjük egymást, népünket és benne az Embert, aki test és lélek. A test a lélek nélkül halott, a lélek a test nélkül láthatatlan. Mindkettőt együtt kell óvni, védeni. Egyiket sem a másik előnyére vagy kárára.
Sietve teszem hozzá, tudom: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26). Vannak élethelyzetek, amikor az ember örök élete forog kockán. Ilyen helyzetben az ember a lelkét mentse, mert vele együtt a teste is megmenekül az örök életre. Fordítva nem.
2020. március 15. emlékezetes lesz számunkra. Remélem. Miért? Eddig így még nem ünnepeltünk: sem szentmisét, sem forradalmi évfordulót. Vigasztaló, hogy Nagyböjt 3. vasárnapján, az első zárt-ajtós szentmisénket, a www.romkat.sk honlapunkon, 484 készüléken követték.
Terjed a koronavírus. Megmozdult a világ. Egyre szigorúbb óvintézkedéseket léptetnek életbe. Kétségtelen, nagyon fontos minden lehetségest megtenni a betegségek gyógyításáért, egészségünk megőrzéséért. Ez természetes, de természetfeletti elvárás is. Isten is ezt várja minden embertől, orvostól, felelős vezetőtől.
A kialakult helyzetben azonban mégis, mintha volna valami nagy aránytalanság – írta a minap Székely János, szombathelyi megyéspüspök.
Gábor Bertalan „vitaindító” írása:
„Nyissátok ki a templomokat, ünnepeljük együtt a feltámadást!”
Hat másodpercenként meghal egy gyermek a Földön éhezés, vagy a legalapvetőbb gyógyszerek hiánya miatt. Ez nem mozdítja meg a világot, nem indulnak repülők, hogy élelmet szállítsanak a Föld legszegényebb országaiba. Holott bőven lenne annyi repülőgép és élelem, hogy a Földön senkinek ne kelljen éhen halnia. Elgondolkodtató, hogy ez nem üti át a modern, jóléti társadalmunk ingerküszöbét. Talán azért nem, mert mindez mások életéről szól. A koronavírus pedig a miénkről, ami egyre aggasztóbb közeljövőt sejtet.
De nemcsak koronavírus van. Van nagyon sok lelki vírus is, ami terjed a világban, rontja, betegíti az emberek életét: a világhálón áradó rengeteg káros, pusztító tartalmú iromány, ötlet, ajánlás, kínálat.
Aztán a családok válsága és szétesése, s nem utolsósorban az anyaméhben ártatlanul elpusztított rengeteg kicsi gyermek, csak Magyarországon 1956 óta több mint 6 millió. És még hosszan folytathatnánk… Ez ellen sem tesz semmi különöst a világ, Ezért mondjuk, van a mostani pánikban valami nagy aránytalanság.
Természetesen a koronavírus terjedésének megállítása fontos, felelősek vagyunk önmagunk és egymás egészségéért, életéért. Fontos betartanunk a meghozott intézkedéseket, akkor is, ha néhány hívő meglepődött azon, hogy miért ürítették ki a szenteltvíztartókat? Azért, mert a szenteltvíz nem mágikus erővel rendelkező dolog. Kegyelmet közvetít, de nem mágikus módon.
Persze, ugyanazok, akik tiltakoznak a rendelkezések ellen és hirdetik, hogy a szenteltvíztartó nem lehet a veszély forrása, nem hajlandók belenyúlni és keresztet vetni akkor, amikor azt látják, hogy esetleg roma vagy koszos, hajléktalan testvérünk a szemük láttára megmosta benne az arcát. Sőt, miközben otthon kínosan betartják a higiénia szabályait, és egy kortyot nem innának abból a vízből, amelyre ki van írva, hogy enyhén szennyezett, vagy néhány napja lejárt a szavatossági ideje, számon kérik azokat, akik a józan észre hallgatva azt kérik, ne tartsunk szenteltvizet a tartóban, mert fertőzés forrása.
Ahogyan egykor a frigyláda jelenléte a filiszteusok elleni csatában nem akadályozta meg az izraeliták vereségét, úgy semmilyen szentelmény sem ad abszolút biztos menedéket a járvány ellen.
Amint Semmelweis Ignác felismerte a kézmosás döntő jelentőségét a gyermekágyi láz elkerülése érdekében, úgy nekünk is fontos a cseppfertőzés lehetséges útjainak megakadályozásán fáradoznunk.
Sokan közülünk vakon, naivan, mágikusan hisznek abban is, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus minden bajtól megóv bennünket.
Krisztus Urunk az Oltáriszentséget elsősorban lelkünk javára, örök üdvösségünkre rendelte. Ezért helyesen járunk el, amikor ha kigyullad egy katedrális, vagy földrengés van, az ott imádkozók nem várják meg, amíg bent égnek, vagy rájuk omlik a mennyezet, arra hivatkozva, hogy az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus, majd megvédi őket, hanem az eszükre hallgatva kimenekülnek és kimentik a Szentostyákat is. Ennek ellenkezője: Istenkísértés.
Egyesek föl vannak háborodva és szentségtörőnek tartják a püspöki karok rendelkezését, amelynek értelmében a szentáldozás ne nyelvre, hanem csak kézbe történjen. Vajon Urunk, Jézus Krisztus szentségtörést követett el, amikor az első szentmisén, ahol Ő volt a főpap, nem nyelvre áldoztatta meg az apostolokat, hanem kezükbe adta saját Testét és Vérét?
P. Mustó Péter, jezsuita atya írja: „Sokévi meditáció után lassan tanultam meg elfogadni azt, ami van. Önmagamat, a világot és annak törvényszerűségeit.” Bizony, lassan születik meg bennünk az élet mélyebb elfogadása. Időbe telik, amíg el tudjuk fogadni, hogy a Teremtő jó szándékú. Akkor is, ha gyakran nem értjük.
Időbe telik, amíg megértjük, nem kell, hogy mindent megértsünk. Időbe telik, amíg elfogadjuk, hogy nem mindent értünk. Időbe telik, amíg alázatosan meghajlunk a Teremtő előtt, aki számunkra sokszor kérlelhetetlennek és titokzatosnak tűnik. Ha ezt megtesszük, és bízni merünk abban, hogy mindennek lehet értelme, és minden lehet jó, derű születik a lelkünkben.
Stoffán György válasza Bertalan Lajos írására
Az a fontos tehát, hogy mindig keressük és felidézzük magunkban a jóban való hitet. Ez az imádságban történik, annak a gyümölcse, ajándéka. Az ima segít, motivál bennünket, hogy elfogadjuk azt is, aminek az életünkben még meg kell változnia, ami még nem egészen jó, ami még fejlődésre szorul. Mindez nem a mi erőfeszítésünkből és erőfeszítésünkkel történik. Isten segítségével. Számíthatunk rá. Vagyis a magunk részéről akarnunk kell hinni a jóban és reménykedni abban, hogy minden helyzetből, minden eseményből, minden létezőből valami értelmes és örömteli születhet.
Ráhagyatkozni Istenre hosszú folyamat. Ráhagyatkozva erősödik bennünk a bizalom. Úszni úgy tanulunk meg, hogy már akkor ráhagyatkozunk, hogy megtart minket a víz, amikor még ki sem próbáltuk. Félelmeink ellenére a bizalom mellett döntünk. Miközben ráhagyatkozunk, a valódi valóságról szerzünk tapasztalatot.
Aki fél a víztől, az soha nem tanul meg úszni, az sose fogja megtudni, hogy megtartja a víz, ha beleugrik. A valóságról más tapasztalata lesz annak, aki igent mond rá, mint annak, aki nem meri felvállalni, aki nem mer ráhagyatkozni.
Az élő így mond igent az Életre: minden helyzetben újra bizalmat szavazva annak a valóságnak, amelyről még nincs bizonyossága.
Sokszor ugyanis nem tehetünk mást, mint tudomásul vesszük, hogy – bár szeretnénk – de most nem tudunk szembenézni valamivel, még nem tudjuk elfogadni azt a bizonyos tényt. Ez a meditációs imában történik, amikor megengedjük, hogy valóban, valamire még nem vagyunk képesek, valamivel még nem tudunk megbékélni. Még nem tudjuk megengedni, hogy az legyen, ami van.
Ám, ami van, az akkor is hat ránk, ha tiltakozunk ellene. De, ha ezért emiatt nem ítéljük el sem önmagunkat, sem másokat, áldássá válhat az, amitől most félünk, vagy megijedünk. Nem feledve, hogy az egész összefüggésében annak is szerepe van, ami most rossznak tűnik, amitől félünk, ami aggaszt, ami ellen tiltakozunk. A világosság a sötétségben születik.
Csak a sötétben világosodhat meg valami. A káoszt is Isten teremtette, de abban rendet tett. A sötét, kaotikus helyzetek csak minket ijesztenek meg. Istennek „a sötétség sem homályos, s az éj világos, akár a nappal” (Zsolt 139, 11-12.).
Ha ezt nem fogadjuk el, akkor lehasítunk Istenről dolgokat, mintegy azt állítva, hogy Neki nincs köze ahhoz, amit mi nem tudunk elfogadni a valóságból. Életfeladatunkhoz tartozik, hogy át kell jutnunk a sötét, kaotikus helyzeteken is, és tudomásul kell vennünk, hogy mi nem mindennel tudunk boldogulni. Ha elfogadjuk, hogy Isten jó szándékú, idővel magunk leszünk a bizonyítéka annak, hogy Ő a görbe vonalakkal is egyenesen ír. Ő tartja kezében a ceruzánkat, amit olykor-olykor kénytelen ugyan meghegyezni, de csak azért, hogy írása olvashatóbb legyen…
Aki meditál, nem gondolkozik a létén, nem töpreng problémáinak megoldásán, nem akarja megváltani a világot, hanem igyekszik tudomásul venni azt, ami van. Szemlélni mindazt, ami jelentkezik érzéseiben, tudatában, érzelmeiben, anélkül, hogy azokról ítéletet formálna magában. Aki meditál, nem is a múltján gondolkozik, jóllehet a meditálás során sokszor feljönnek emlékek, amelyek aztán más értelmezést kapnak, új összefüggésbe kerülnek. De ez már a meditálás gyümölcse.
A meditáló szemléli azt, amire rádöbben, de nem mond felette ítéletet, tudatosítva az evangélium tanítását: „Ne ítélkezz!” Aki meditál, az azt tanulgatja, hogy ne ítélkezzen. Megáll, jobban odafigyelve bátrabban ránéz a dolgokra. És közben szenved, bízik. Hánykolódik a tiltakozás és az elfogadás között.
A meditációs imában azt gyakoroljuk, hogy elidőzünk annál, ami van, pontosabban, aki VAN. Anélkül, hogy gyorsan jónak vagy rossznak nyilvánítanánk valamit. Ítélet nélkül szemügyre vesszük.
Így hatásait, következményeit jobban felismerjük és észrevesszük, hogy az jót tesz, használ, épít, szükséges vagy felesleges, romboló, vagy kárt okoz. Ez az elidőzés arra tanít, hogy ne mondjunk elhamarkodottan ítéletet se magunkról, se másról. Egyáltalán semmiről és senkiről se. Abban bízva, hogy ami van, annak szabad lennie, mert azt az Isten megengedi, hogy legyen. Lehet, hogy Isten is azt akarja, hogy az később megváltozzon. De ha most van, akkor szabad lennie.
Az Élet nagyon sok mindent megteremt és elfogad, amit mi nem. Isten felkelti napját a jókra és a gonoszokra egyaránt. Amire mi gyorsan azt mondjuk, hogy rossz, annak lehet az a feladata, hogy a javunkat szolgálja. Ami nekünk rossz, az lehet, hogy másnak jó.
Mi a haszna a kudarcnak, a sikertelenségnek? Az, hogy annak is van üzenete számunkra, amivel félünk szembenézni. Arra figyelmeztet, hogy igazi értékünk és méltóságunk az életünk, a létünk. Bár, lehet, hogy semmi értéket sem tudunk felmutatni önmagunk és mások előtt. Lehet, de ha élünk – mivel éltetve vagyunk – jogot kaptunk a léthez, ezért van méltóságunk. Megérdemeljük, hogy tiszteletben tartsanak. Tiszteletben önmagunkat és másokat. Feladatot és célt kaptunk, ezért vagyunk. Ez olykor nem könnyű, nehéz, de mégis szabad lennünk, mert Isten akarja, hogy legyünk.
A szabadság két irányú. Isten felől és részünkről. Szabad döntenünk. Isten tiszteletben tartja döntésünket. Kinyílhatunk és bezárkózhatunk előtte.
Nem vagyunk nyitottak életlétünk mozdulásaira, kifürkészhetetlen kibontakozására, amíg csakis a magunk érdekeit akarjuk érvényesíteni, amíg magunk körül forgunk: amíg én akarom tudni és meghatározni, hogy önmagamnak és másoknak mi a jó és mi a rossz. Amíg én akarom megítélni, hogy én, vagy a másik mikor jó vagy mikor rossz. Amíg az a döntő számomra, hogy mi vigasztal, mi szomorít, mi rémiszt, addig magamra figyelek. Ebben az önközpontú állapotomban nem vagyok szabad arra, hogy el tudjam fogadni, hogy minden létezőnek létjogosultsága van.
Ám, amikor Isten a központ, amikor Őrá figyelek, akkor tanulom meg elfogadni azt, hogy ami van, annak szabad lennie. Lehet, hogy nem vágyom rá. De valami okból, amit ugyan nem értek, mégis jó hogy így van, mert ami van, annak szabad lennie.
A meditáló azt gyakorolja, hogy észrevegye, magához engedje és megengedje azt, ami van. Pusztán a léte miatt. Mert a Teremtő mindennek megadja a létezés jogát. „Mert szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben.” (Bölcs 11,24—12,1) Ezért nem zár ki semmit az, aki meditál. Minden, ami van, annak szabad lennie. És jó, mert Istentől van. Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. (vö. Ter 1,31)
Ez az állítás a meditáció lényegéhez tartozik. Amit Isten megenged, elfogad, tudomásul vesz, azt én hogyan írhatnám felül? A jó és a rossz ebben az összefüggésben nem erkölcsi kérdés, hanem egzisztenciális: mivel van, szabad lennie. Igaz, bár lehet, sőt van erkölcsi vonatkozása, de az elsősorban nem az erkölcsi minősége miatt jó, hanem azért, mert van. Van, Isten akaratából létezik.
Amikor meditálunk, azt gyakoroljuk, hogy észrevegyük: az élet ezerszer erősebb, mint mi, magunk.
Az Életnek jó, hogy vagyok, különben nem tartana életben. Jó, hogy vagyok, még akkor is, ha önmagamra, másokra, vagy sok mindenre a világban azt mondom, hogy nem jó.
De nem az én szavam az utolsó szó. Az Élet elfogad. Az Élet megteremtett, megtart, és amikor eljön az ideje, a halálom is az Élet rendjéből fakad. Mindennek van kezdete és vége. Nem én találtam ki ezt a világot, nem én szabtam meg rendjét, törvényszerűségeit. Meditációm egyik reménye, hogy mindennel megbékélve halok meg. Ha engedem, akkor az Élet a halálomban is a szolgálatába állít, sőt működik rajtam keresztül, bennem a halálom után is. Olyan ez, mint a gyümölcsben kifejlődő mag. Az alma húsa idővel elpusztul, de a magja túléli.
Hogy mennyire engedem azt, ami van, hogy az lehessen ami, az abból olvasható le, hogy milyen gyümölcsöt terem az életem? Az, hogy valós, életközeli-e a vallásosságom, azon mérhető le, hogy megértőbbé, befogadóbbá válok-e, a jóindulat, az érdeklődés, a remény erősödik-e, növekszik-e bennem? Épül-e közösség körülöttem vagy pusztul? Mert „gyümölcséről ismeritek meg a fát.” (Mt 12,33).
Mindezek fényében, tisztelettel javaslom, hogy miközben megtesszük a járvány terjedésének megállításához szükséges lépéseket, gondolkodjunk el világunk más, ennél sokkal nagyobb bajain, és szánjuk el magunkat arra, hogy földi életünk hátralevő részében mindent megteszünk a koronavírusnál sokkal ártalmasabb betegségek gyógyításáért önmagunkban és környezetünkben!
Káintól, miután megölte Ábelt, azt kérdezte az Úr: Hol van a testvéred? Ő így válaszolt: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” Az Úréval együtt a mi válaszunk is: Igen! Sőt, a koronavírus idején még jobban, mint máskor! Igen, mert
a főparancs értelmében, ha úgy kell szeretnünk embertársainkat, mint önmagunkat, akkor be kell tartanunk azokat az előírásokat, amelyeket az illetékes hatóságok és az egyházi vezetők kiadtak, hogy ne ártsunk a másiknak.
Végezetül tegyünk fel néhány nagyon gyakran felmerülő rázós kérdést.
Hol van az Isten a járvány idején?
Hol lenne, ha nem itt? A koronavírus és a válságok idején is tudnunk kell, olyan gondviselő és megmentő Istenünk van, aki a krízisek és a szenvedések tengerében is velünk jön. Nem kívülről figyeli a küzdelmünket, szenvtelenül. Itt van velünk a járvány kellős közepén, hogy felismerjük, és rá tudjuk bízni magunkat!
Nagypéntek drámája Isten szeretetének nem kérdőjele, de felkiáltó jele a harmadnapi feltámadásnak. Nagypéntek nélkül nincs Húsvét.
Miért engedi meg Isten ezt a járványt?
Ugyanazért, amiért a keresztények üldözését: hogy tanúságot tegyünk a hitünkről! Isten országa köztünk van, erről kell tanúságot tennünk! Az Ő országának békéjét és örömét nem a járvány veszélyezteti, hanem ha az ellenfél hangjára figyelve nem hisszük, hogy Isten országa köztünk és bennünk van.
A keresztségünk óta naponta választanunk kell, hogy ellene mondunk-e a Sátánnak, a vádlónak, a félelemben, a rettegésben tartónak, a pánikot keltőnek, vagy engedünk Annak, aki legyőzte a halált és újjáteremtette az életet.
Ugyanakkor abban is választanunk kell, hogy rábízzuk-e magunkat a szerető, gondviselő Atyára, igent mondva Jézus Krisztusra, aki velünk van mindennap a Szentlélek közreműködésével.
Akik igazán hisznek, azok nem kaphatják el a koronavírust?
Az Úr Jézus nem ígért olyat, hogy lesz betegség, amit a keresztények nem kaphatnak meg, mert hisznek Őbenne. Az eddigi sok ezer fertőzött között bizonyára bőven van keresztény is. A koronavírus a keresztények millióit (is) vizsgáztatja!
A Szentírásban Isten legtöbbször azt kéri tőlünk: „Ne féljetek!” A pánik tehát kerülendő. Döntenünk, választanunk kell: pánik és rettegés, vagy ébrenlét és bizalom a Gondviselőben?
Az Istenbe vetett bizalom, a hit azonban nem vak, hanem értelmes. Felelősek vagyunk egymásért! Ha süllyed a hajó, nem mondhatjuk, hogy nem vesszük elő a mentőcsónakot, mert Isten megígérte, hogy a hajunk szála sem görbülhet!
Mit tegyünk hát?
Ne féljünk, és ne rémüldözzünk, akkor sem, ha nem juthatunk el szentmisére, vagy nem áldozhatunk! Kihasználva a technika vívmányait, fedezzük fel azokat a lehetőségeket, amelyeket maga a Mester kínált fel nekünk, a Vele való találkozásra.
Megígérte: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott lesz köztük! Amennyiben odáig jutunk, hogy a kiscsoportos találkozások sem lehetségesek, mert teljes karantént rendelnek el, akkor is van lehetőségünk találkozni Vele.
Az élet igéjében, a Szentírásban. Ha naponta olvassuk, elmélkedünk róla, és belőle táplálkozunk, az örök élet teljessége növekszik bennünk. A megtört, beteg embertársainkban is Krisztus van jelen. Elrejtve, mint a Szentostyában. Ő jelentette ki: amit egynek ezek közül teszünk, azt vele tesszük. A járvány számtalan lehetőséget tartogat a köztünk jelenlévő Krisztussal való találkozásra a betegekben és szenvedőkben. De a lelki áldozás is nagy lehetőség. Erről talán legközelebb…
Isten mindent a javunkra fordít, csak legyen bátorságunk ezt a helyzetet is a feltámadás, a Húsvét felől nézni.
A mi igazi reményünk Isten országa, a lét teljessége, a mennyország! Nincs más távlat. Ezért írja Pál apostol: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” A koronavírus rákérdez és rákérdeztet a hitünkre: a feltámadásba vetett hitünkre is. A szentmisében nem véletlenül kiáltunk az átváltoztatás után, a szentáldozásra készülve: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Amíg el nem jössz – ez jelenti a közeli szentáldozást itt és most, de jelenti a templomból kijőve találkozást embertársunkkal és a nagy találkozást szemtől szembe Vele az átmenetkor.
Ebből merítsünk reményt és erőt. Segítsük egymást, amikor krízisben, nehéz helyzetben vagyunk! Engedjük, hogy hónunk alá nyúljon az Élet Istene, akinek „a sötétség sem homályos, s az éj világos, akár a nappal.” (Zsolt 139, 11-12.).
Elmélődésemet 2020. március 15-én este írtam. Egy rövid változata megjelent a Remény e heti számában. Amikor írtam, nem gondoltam arra, hogy nyilvánosan megjelenik. Egyrészt, mert kicsit hosszú, másrészt, mennyire érzékeny társadalmunk közege, hogy megértsen mélyebb dolgokat is.
Olyan világot élünk, amikor szinte mindenki jogaiért kiált. A jog és a kötelesség együtt jár. Kötelességteljesítés nélkül jogokért kiáltani bűn.
Az Úr Jézus hét szentséget rendelt az ember testi-lelki javára. Mindegyik fontos. Egyiket sem szabad a másik előnyére, vagy kárára használni. A szentség a házasság is, ahol mindkét félnek egyenlő jogai és kötelességei vannak.
Mindezek fényében legyen szabad Pál apostolt idézni:
Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza. Ezért sokan gyöngék és betegek közületek, többen pedig meghaltak. Ha megítélnénk magunkat, nem vonnánk magunkra ítéletet. Ha azonban az Úr ítél meg bennünket, az fenyítésünkre szolgál, hogy ezzel a világgal együtt el ne kárhozzunk.”
Régi barátsággal:
Gábor Bertalan
