Illusztráció (Fotó: pixabay.com)

Nem tudom, találkoztam-e valahol és valamikor személyesen is Önnel, kedves Papp Sándor, de az biztos, hogy gondolataink gyakran és sokszor egymás közelében jártak már. Az enyémek utoljára épp a Trianoni magány című írását olvasva leltek azonos gondolkodásra. Mostanában, az iskolai beíratások eredményeit mérlegelve, s a százéves trianoni évfordulót körüljárva, sok mindent leírnak kisebbségi sajtónkban is. Konstatálják eredményeinket és veszteségeinket, fájdalmunkat és lehetőségeinket.

Panaszos helyzetképek sorakoznak elménkben, de újra meg újra felsejlik: egyelőre nincs más lehetőségünk, mint a gyermekvállalás; nincs más megoldása a nemzet sorsa jobb irányba való alakulásának, mint a szülőföldön maradás, a kapcsolatok hozadékának szűkebb pátriánkban való kamatoztatása.

Mert ha nem ezt tesszük, úgy járunk, mint a Papp Sándor bemutatta Losonc környéki falvak lakói. Nyelvünk elhalkul, s felerősödik körülöttünk az idegenek hangja. Hisz nincs, ki az ősök portáját belakja; telkeit, földjeit rendben tartsa, a mához igazítsa. Pontosabban akadnak ilyenek: a messzi tájakról érkezett vagy ide irányított, más nyelvet beszélő idegenek, akik falvainkban felvásárolják a kiárusított helyeket, hogy majd később elődeink imáinak, dalainak, meséinek nyelvét is átformálják.

Kedves palóc testvéreim! Vigasztalnám most magam, de nem tehetem. Mert Papp Sándornak sok tekintetben igaza van. S a lényegre tapint, amikor utóiratában hangsúlyosan kimondja a kimondandót, felvázolja a szomorú valóságot, amit fájdalmamban is muszáj idézni itt újra: „Azt mondod, ez egy túl sötét gondolatfüzér? Akkor leírom harmadszor is: A Losonc vonzáskörzetébe tartozó 15 kis palóc falu 0-18 évesek korosztályában a magyarok aránya 5%.”

A végkövetkeztetés tehát: évek óta fogy a „palócmagyarok” száma. Hiába a megannyi magyar párt választások előtti hangoskodása, a gyakori kokárdafeltűzés, a kopjafaállítás, a társulatok koszorúzásai. Gyerek csak nem születik elegendő, s a kevésből is viszik a javát erre meg arra. Megy a nép a nagyvilágba, s csak a járványok idején jön haza, akinek van még hová jönnie.

Kedves Papp Sándor! Ami még inkább elkeserít, az az, hogy az ön által felvázolt helyzetkép a Palócföld más régióiban sem vigasztalóbb.

Most olvasom a Kürtös című lapban, hogy a Nagykürtösi járás magyar falvaiban összesen 28 tanulót írattak be anyanyelvünkön oktató iskoláinkba. A legnagyobb településen, Ipolynyéken 9 gyermek kerül majd a Balassiról nevezett szép és monumentális, jól felszerelt iskolába. Az Ipolyi Arnold Alapiskolában is adott minden feltétel a legmagasabb színvonalú oktatáshoz. A vonzáskörzet nyolc településéről mégis csak 11 tanulót tudtak elsőbe íratni. A Mikszáth nevét viselő iskolába Ipolyvarbó magyarjai és a környező apró települések 2 gyermeket küldenek. Az országosan ismert palóc ősünk, Szeder Fábián falujában mindössze 1 elsős lesz majd a vegyes igazgatású iskolában a 20 szlovák mellett. Igaz, a cikkíró nyomban hozzáteszi: „Fontos megjegyezni, hogy a csábi iskola vonzáskörzetébe két teljesen szlovák település is tartozik, mégpedig Opava és Príbelce.”  Ez ugyan igaz, de azért mégis! Csáb a járás nagyobb települései közé tartozik, még mindig népesebb lakossággal. Az is igaz ugyan, hogy itt is egyre gyakoribb a nem magyar beszéd. A közeli Lukanényében sem sokkal jobb a helyzet. Igaz, itt akad 4 magyar és 5 szlovák kiselsős.

Az is elszomorító, hogy a bársonyos forradalom után újraindított, az egyház által alapított négy kisiskolából mára egy sem maradt.

Elsőnek a nagycsalomjai szűnt meg, aztán a kelenyei. Az ipolyhídvégi tavaly zárt be, az óvári pedig idén tesz lakatot a kapujára. Valamennyi kiválóan fel volt szerelve, némelyiket a magyar állam is kiemelten támogatta.

A kép tehát errefelé is hasonlít a Papp Sándor által felvázoltakhoz. Zsugorodik a magyarság, mert, mint mondtuk, nem születnek gyerekek, a kevéske lakosból is állandó az elvándorlás. Az igények, elvárások növekednének, de helyben nincsenek eszközök azok kielégítéséhez. Félő, hogy elkéstünk a munkahelyteremtéssel, az óvodák, iskolák felújításával, a bérházak építésével. Hogy a meg nem született gyermekekről már ne is beszéljünk.

Ám mégsem roppanhatunk össze. Valahogy tennünk kell valamit! A stratégiánkon mindenképp változtatni kell; ki kell találnunk magunkat a megmaradásunk, a jövőnk érdekében!

 

Kapcsolódó cikkek