A 20. század közepe évtizedeinek rendkívüli katolikus költője születése 100., halála 40. évfordulója kiváló alkalom arra, hogy messze a formális gesztusokon, a szellemibb protestáns szimpátiát röviden megismertessük az Olvasóval. Katolikusoknak és protestánsoknak egyaránt példaértékű az a nyitottság, elfogulatlanság, szellemi tágasság, horizontos látásmód, amit semmiféle felekezeti határhúzás nem korlátozhatott.
Hiszen az evangéliumi egyetemességben, a Krisztusban rejlő mennyei-földi lényeget kereste a másikban. Akiben a távoliak is közelvalókká lettek (Efezus 2,13). S ha jól olvassuk műveit, kibontakozik egy különös belső ökumené, a szó egészen sajátos értelmében.
Teológus bölcselők, létfejtők ők túl koruk korlátain
Amikor nála jártam 50 éve, több mindenről beszélgettünk. Elsősorban az evangéliumról, Krisztusról, a keresztről, ami nagyon összeköt minket. Aztán keményebb témákra is fordult a szó. Például amikor arra utaltam, hogy milyen erős istenbölcseleti, filozófiai mélységeket jár be mondataival, teológusokat is zavarba ejtő éles felismeréseivel és megfogalmazásaival. A bűnbeesés és a bukás létdrámáját olyan szavakkal ecsetelte, melyek akár Kálvin tollából is származhattak volna.
Bár egyik félmondatában annyit megjegyzett a református teológushallgatónak (akkortájt voltam negyedéves), hogy két hasonló rendszerező zsenije van a keresztyén szellemtörténetnek, akik ha nem is tanbeli kérdésekben, de a gondolkodás és rendszerépítés, az érvelés tudományában szinte azonos, szédítő magasságokba emelték a scientia sacra-t, a szent tudományt. Az egyik Aquinói Szent Tamás, a másik Kálvin János.
Summa Theologiae és Institutio Christianae Religionis – a keresztyén szellemtörténet két legfontosabb rendszerező zsenijének alkotásai.
Később rá is találtam két helyen Pilinszky életművében olyan mondatokra, melyek tősgyökeresen kálviniak is lehetnének. „A Teremtő képzelet” sorsa korunkban című írásában a ’70-es évekre fordulva így ír:
Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása… Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta…
(Kráter 106-107. oldal, Bp., 1976). Kőkemény, de valós. Kálvin az Institutioban, a Keresztyén Vallás Rendszerében több helyen hasonlóan keményen fogalmaz a bűneset elidegenítő, romboló hatásáról, főként az 1. könyv fejezeteiben. Az önismeret fontosságát elemezve rámutat, meg kell ismernünk a bukás előtti teremtésbeli állapotot (a Bibliából – sola Scriptura a forrás az Isten-ismeret és önismeret kölcsönösségére), hogy felfogjuk: honnan hová zuhantunk le, s világosan látnunk kell „megromlott és eltorzult természetünk mibenlétét” (1.15.1).
A Heidelbergi Hitvallás is Pilinszky szóhasználatához hasonlóan fogalmaz az emberi természet romlottságáról Kálvin tanítása értelmében: „Első szüleinknek, Ádámnak és Évának édenkerti bűnesetéből és engedetlenségéből…természetünk megromlott” (7. kérdés-felelet). Ez a bibliai realizmus láttatta/láttatja Kálvinnal, a reformátorokkal Európában, hitvallóinkkal Magyarhonban, és velünk itt és most:
az élet színpadi tényei sem takarhatják el a valót, létezésünk sebzettségét és megváltásra szorulásunkat.
Másutt Pilinszky ugyancsak reformátori gondolatok mentén terelgeti tollát: „Nem csak Istent, de magunkat is egyedül Jézus Krisztus által ismerhetjük meg. Hasonlóképpen az életet és a halált is” (Pascal húsvétja, 1967, A mélypont ünnepélye /MÜ/ Bp., 1984. 329.o.). Ennyi talán elég annak valószínűsítésére, hogy a legkatolikusabb 20. századközépi költő nagyon is élesen és tisztán érzékelte, ismerte a protestáns-kálvini teológia markáns szellemi erővonalait.
Kép: kozterkep.hu/mapublic
Hála, alázat, ima
És még néhány létszemléleti, létezésmódbeli felismerés, sajátos látás és megfogalmazás, ami korokon túl is összekötötte őket: a hála, ami a református létszemlélet alapja, az egyszerűség, az alázat és az ima. Kálvin egész élete Isten elé emelt hálaáldozat, amint címere is kifejezi: Isten felé nyújtott, Őérte, ügyéért égő szív. „Szívemet hozzád emelem és benned bízom, Uram” (Zsolt 25,1).
Ezt a végsőkig, szinte az aszkétikus létezésformáig redukált személyes visszafogottsággal is kifejezte a genfi reformátor. És azzal is, hogy a genfi St. Pierre-templom oldalában épült parókiáján már hajnali négykor égett a gyertyavilág. Béza, a szolgálatban utóda írja le visszaemlékezéseiben: ilyenkor Kálvin imádkozott. aznapi munkájáért, igehirdetéséért, akadémiai előadásáért, városi tanácsbeli ügyekért. Protestánsként térden állva: az imacsöndben hallgatta Isten aznapra küldött drága és szent üzenetét. Majd halála után kitérdelt imaszőnyege Bézára maradt, emlékeztetésül és egész életre szóló elkötelezésként. Arról, hogy az ima az első és végső lehetősége, eszköze az embernek. Prima et ultima ratio – oratio.
Hogy Pilinszky mit tudhatott Kálvin első életéről, nem írta le közvetlenül. De megint csak közvetett utalásként, az aki hallja, mit üzen a Lélek a gyülekezetnek Jelenésekbeli Ige értelmében, fogja az adást. És Pilinszky finomhangoltan fogta és fogadta is:
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelül
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzám tartozik.
A másik elhelyezhetetlen
(Az ember itt, Kráter 149).
Az egyszerűségben magát Istenre redukáló, ráhagyó ember Kálvinban is kitermelte az alázat etikáját, ami jóval több, mint magatartásforma. Jézus királyi erény. Norma minden „királynak”. Életforma lett nála, alaptartás. Akár mint élő kehely, amit naponta megtisztítanak és naponta Isten elé emelnek. Mert tölteni akarják – Ővele. Pilinszky fogalmazta meg a katolikus és a református jellemeket egyesítő ilyenfajta legmagasabb, mert legmélyebben is érvényes magatartást:
„Az alázat a nullpont ünnepélye: Isten és ember legintimebb találkozóhelye”
(Néhány szóban, 1972, MÜ 421.o.). Az ima a 20. századi költőnek is az, mint a 16. századi reformátornak: „minden nyelvek fölött álló nyelv… beszéd fölötti beszéd… a tények fölött álló valóság megragadását jelenti” – „Egész lényünk közlését és mindenkinek maradéktalan megértését, meghallgatását jelenti abban a csöndben, amit Isten ajándékoz nekünk, amikor vele beszélünk” (Az imádság mint metakommunikáció, 1980, MÜ 524.o.).
Kortalan pneumatikus egyidejűségben
Különös, de igaz: Pilinszkyben volt egy adag Kálvin, Kálvinban egy adag Pilinszky. Ez csak abban a dimenzióban lehetséges, valós, igaz, amit pneumatikus szimultán térnek, a Szentlélek által öröktől fogva, korok, körök fölötti, mindörökké fenntartott dimenziójának nevezhetünk. Melynek forrása a „szupratemporális, idők fölötti szív”, azaz a Feltámadott Krisztus szeretete, ahogyan a századelő holland református Kantja, H. Dooyeweerd eltalálta. És a Szentlélek fantasztikus, de igaz pneumatikus szinkronitásának, különböző korokat, nyelveket, népeket, alkotókat egyidejűvé tevő csodájának folyamatos történése. A folyamatos pünkösd valóságként a meggyötört világban és lelkekben.
Kálvin, Pilinszky ebben a csodatérben onnan ide, a sub speciae aeternitatis valóságából, fordított transzcendenciánkhoz fogalmaz meg számunkra is hasznos, iránytűs üzeneteket. Ez irodalmon túli és teológián túli, Istentől kapott tálentumuk gyümölcse, haszna a tér-idő korlátai között, de a Lélek csodadimenziójában élő szellemi-lelki emberek javára. Csak Istennek lehet ezt és így őket együtt megköszönnünk…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
