Július és augusztus a nagy magyar nyaralási népvándorlás ideje, Covid-19 és mutánsai ide vagy oda. Habzsolni az életet! – ez lett az utazási irodák és egyéni üdülési tervezések titkos belső motívuma. És aztán jön a drága utazás, vagy a szűkösen kimért, nagyon beosztó rövidebb nyaralás. Kinek mi jut. S a vége? Valóban felüdült, testestül-lelkestül felfrissült, feltöltődött emberek, családok térnek haza a nagy utazásról? Talán igen, talán nem.
Egyre inkább azt látjuk, hogy napbarnított testek népvándorlása, tülekedése zajlik az Adriáig, a távoli spanyol vagy még távolabbi Maldív-szigetekig. Vagy éppen a Balatonig, a csendes Tiszáig. Ám az újjászülő nyaralási csodát nem az utazás százezrekben mérhető ára, nem is az otthontól eltávolodás ezer és ezer kilométerei garantálják. Nem a test nyaralása. Valami több az, ami igazán szabadsággá, újjáformáló, személyiséggazdagító kimozdulássá teszi nyári napjainkat. A teljesebb dimenziójú nyaralás pénztárca kérdése is, de sokkal inkább lét- és életszemlélet függvénye. A teljesebb értékű és többlethozadékú nyaralásról gyűjtöttünk össze néhány szempontot.
Ép testben ép lélek
Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano. Azért kellene imádkozni, hogy ép testben ép lélek legyen. A sokat, de csak rövidítve idézett megfogalmazás Juvenalis római költőtől származik az első századból. Roppant érdekes és elgondolkodtató módon ő az ép test, ép lélek összefüggését hozzákapcsolta az imádkozáshoz.
Mert az ép testben alig élek helyett az volt verssorával a célja, hogy az emberek felismerjék: az ép test és benne az ép lélek (korábban az istenek, vagy már az ő korában a keresztyénség Jézus Krisztusban kijelentett) Istene adja mindkettő épségét ajándékba.
És hogy az egészség teljessége (test-lélek-szellem) összefügg Valakivel, aki az élet, a létezés, a LÉT ajándékozója, s aki az életet szépségre, örömre, jóra adta az embereknek. És az is benne van ebben a bölcs mondatban, hogy a testi-lelki, a teljes egész-séget, az egész és teljes személyes létezés épségét el lehet kérni. Azért lehet imádkozni. S aki a teljességre törekszik, nemcsak a testét üdülteti, kényezteti, hanem valami többre vágyik, annak az isteni dimenziót nem szabad kihagynia. Meg a kérést sem azért, hogy valóban pihentető, frissítő napokat éljen át szabadságán.
Napkelték és napnyugták többletüzenetei
Elgondolkodtató az is, hogy a Biblia harmadik oldalán (1Móz 3,8) már azt olvassuk, milyen jótékony hatása volt az Isten által teremtett világnak, ma sokan így fogalmaznak: a természetnek. Még maga a teremtő Isten is arra vágyott, hogy az Általa létrehozott szépséghalmozó, gyönyörű Éden-kertet, benne az embernek berendezett lakosztályt vagy üdülőhelyet, a bűneset szennyétől és minden emberi romlottságtól mentes földi „Paradicsomot” élvezze a forróság utáni szellős alkonyatban. Ezért az Úristen is odavágyott felfrissülésre a kertbe.
Ennek a bibliai üzenetnek felüdítő, bűneset utánra is vonatkozó nagy felhívása és meghívása van – egészen máig.
Szellős alkonyatkor gyönyörködni a naplemente fényében fürdő tájban, égboltban, tenger vagy folyópartban – nem ez a mi vágyunk is? Az erdők, a növények naplementétől átragyogott, aranyló bíborba vont létdíszleteiben, a felhők minden művészi ecsetnél szebben kirajzolódó változékony formátumaiban mindannyian részesülni kívánunk.
Olvasni azt a narrációt, azt a teremtésbeli szépséges mesét, amit a teremtett világ mond el Teremtője tökéletes alkotó művészetéről, és önmagáról is. A nagy kérdés valóban ez: tudunk-e annyira túllépni önmagunk napi élményektől telítődött zajos belső terén, olykor kibillent szívén, hogy kilépve és elfeledve akár az elmúlt percek élményeiből, egyre teljesebben ráhangolódjunk rá a külső szépségek hívására? Ehhez önredukcióra, önvisszavonásra, tudatos önlehalkításra, alázatra, önmegüresítésre van szükség. A Biblia szavával: kenózisra (Filippi 2,5-11, kivált 7. vers). Öntelten, csak a test hangjaira, az éhség, szomjúság, élvezetek dübörgő, követelőző ösztönszavára hallgatva soha nem fogjuk tudni meghallani, meglátni, érteni és követni a napkelte, napnyugta hívását, fényeinek és hangjainak invitálását abba a nagy gyönyörűségbe, amit maga a Teremtő alkotta lét gazdagsága kínál. Egy gyakorlati tanács, ami errefelé mozdíthat: reggel, napkelte után, este, napszálltakor próbáljunk találni pár percet arra, hogy kitárva szemünk-fülünk-szívünk, egész létérzékelő öt érzéki jelfogó rendszerünket, engedjük magunkba áradni a teremtett lét, a Nap, a Hold, a tengerek, a tájak, a „kertek” szín- és hangüzeneteit, hívását.
Mert minden napkeltében, napnyugtában, minden hullámfodorban, minden virágkehelyben, hegyszirtben és befogadó völgyben, madárénekben meghívás van: örvendve és tudatosan jelen lenni egészen abban a csodában, ahol vagyunk, s ami Isten lelkünkre vetített, szabadságunkat sejtető kínálata. Szabad ilyenkor azoknak, akik így ráhangolódtak az isteni hívásra, akár elővenni a Bibliát, a Zsoltárok csodálatos Teremtő magasztalásai közül elolvasni magukban egy-egy verset, fejezetet. És egy rövid és mélyről jövő köszönöm, Uram-ot megfogalmazni maguk vagy családjuk, gyermekeik vagy kedvesük helyett is. A csodák létezésének, érzékelésének érzékeken túli örömére meghívott ember hálás válaszaként…
Oratio creationis – a Balaton és más tájak is a Teremtő imádására hívnak
Ifjúkorom boldog és a létezés színeivel telített pillanatai idéződnek fel bennem. Amikor a Balaton fényeinek, ezernyi árnyalatának mesteri festője, Udvardi Erzsébet tanította érzékenyíteni szememet és lelkemet a csodák, színek, színeváltozások érzékelésére. Nem hallgatom el, hívő, mélyen Istenre figyelő lélekkel és sok-sok lenyűgöző festményével, fény és szín lírájával művelte ezt.
Megtanított arra, hogy milyen hatalmas és mégis halk oratio creationis, a teremtés imádsága zajlik minden reggel a napfelkeltekor, amikor egy pillanatra fénybe borulva térdre hull maga a természet is, s a madarak éneke is egy-egy másodpercre elnémul, mert az egész ébredő teremtett világ Isten felé fordul.
Éveken át jártam ennek az oratio creationisnak a megtapasztalásáért a tihanyi Sajkod-öböl zárt tóparti nádashajlatához. A félsziget nyugati oldalának zöld-kék csillámló vízfelületű rejtekébe. És láttam, hallottam a csodát. (Akkor még nem volt beépítve, s turisták is gyéren verték fel a csöndet). Belefeledkezés volt az, józan, tiszta mámor az elbűvölő Alkotásba. És azonosulás az isteni tájművel, a tájesztétika akkor csak sejtett örömszintjén.
A Lét csendsúlyának, gyönyörű felfelé hajtó vonzás-gravitációjának (ellen-gravitációjának) a súlytalanító, tisztító élményeként. Nem kellett hozzá hosszú utazás, drága turistaút, menekülő repülés itthonról, csak egy emberi tolongástól félreeső tihanyi öblöcske. És Istenre figyelés.
Olykor bibliaolvasás. Memoria creationis. A teremtés emlékezete, felidézése fantáziával, istenszerelemmel, Bibliával. Valami személyes visszasejtése az 1Mózes 3,8-ban és az 1Királyok 19-ben megrendítően leírt látomásoknak. Mert az Úr nem volt a nagy és erős szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben. Csak halk és szelíd hangja hallatszott. Csak az Úr hangja volt. Sokszor véltem hallani ezt a halk és szelíd hangot. Felerősödve, személyes belső élménnyé válva a napkelte és napszállta létezésörömet felfokozó csendpillanataiban… Hívő szívvel fogadva és nagy megrendüléssel a beszélő Úr és teremtett világa intim hangjait, bensőséges, üzenetgazdag meleg csendjét. Próbáljuk meg nyaralásunk néhány pillanatában megkeresni és megtalálni ezt a lenyűgöző, feltöltő léthívást, ami Isten jelenlétének a hívása. Szent pillanatok a nyaralások, üdülések profán és hangos nyüzsgésében. Utóbbiak elmúlnak, előbbiek megmaradnak.
Schweitzer az Ogowe folyó látásában, Pilinszky itthon gyönyörködött ugyanabban
Albert Schweitzer bibliás hittel, de üdülések, nyaralások nélkül évtizedeken át szolgálta a nyugat-afrikai Lambarénében a leprásokat – és Istent. Gyakran kisétált a csendes, nagy folyam, az Ogowe partjára vagy halkan sikló csónakba szállt. Esténként napszállta előtt és után kis harmóniumján a zene fejedelmének, Bachnak a műveit játszotta. Esti dalként, imaként, dicséretként a Teremtés Nagy Istenének és Jézusnak. A folyó vitte tovább Bach muzsikájának akkordjait az őserdő más tájaira. A leprások elrévedeztek kínzó bajaik között, s megfeledkeztek talán pár pillanatra a pusztító kór fájdalmairól. A nagy fehér doktor levelezéseiben és önéletírásában többször felidézi az Ogowe folyó színeit, hangjait. Valahol megjegyzi: a folyó, az erdő, a teremtett világ szépsége felfedezéséhez elég egy látó pillantás és érző szív.
Pilinszky János, az egyetemesen katolikus költő-bölcselő, akinek idén van születése 100., halála 40. évfordulója, s akivel 50 évvel ezelőtt többször is találkozhattam, a világháborúban és az utána következő évek pokoljárásában, a minden korábbi evidencia széttörésének korszakában Istenhez menekülő lélekkel pillantotta meg a teremtés szépségét, amin semmifajta emberi gazság és szenny nem fogott ki.
A mély összefüggésekről szófátylat fellibbentő tiszta látással írt: „Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és egészen más olvasni benne… Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva… Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát” (1973: Néhány sorban). – De jó lenne így érkezni és ott lenni a folyamok, tengerek partján: „Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez” (1974: Megbocsátás és felejtés). A költő-bölcselőnek nagyon igaza van: meg kell tanulnunk olvasni a világot – a napkeltéket és a napnyugtákat. És némi Isten-sejtelemtől, „szent kalandvágytól” is mozgatva érkezni meg a tengerhez, nyaralásunk partjaihoz… Tartalmas, létélményekkel teljesebb nyaralást honfitársaimnak!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
