Olvasom a Hol sírjaink domborulnak című kiadvány Honvédsírok fejezetében, hogy Felsőtúron a templom melletti sírkertben „a világos kőből készült emléket felújították“ , s a felirat szerint itt nyugszik Pongrácz Lajos író, helytörténész, egykori nemzetőr, aki Kossuth Pesti Hírlapjának honti tudósítója, pénzügyminisztériumi titkára is volt. (Görföl-Kovács, öszeáll., 2003:70.p.) Arról azonban nem olvashatunk a kiadványban, hogy a nevezett helyen, a XIX. század elején épített Pongrácz-sírboltban egy másik tagja is pihen a családnak, mégpedig Pongrácz István császári-királyi kamarás és tábornok, a jeles magyar királyi honvéd-őrnagy, aki „mint minden hű hazafi, a hon törvényes szabadságát védve, a schwecháti ütközettől kezdve egész a világosi fegyverletételig tántoríthatatlan híve maradt a magyar alkotmánynak” (Egervári, 1870:178. p.), s akit ezért Aradon halálra ítéltek, ám kegyelemmel és néhány évnyi börtönviseléssel sikerült megmenekülnie.
De miért is nem tudhat az idelátogató turista, avagy a sírboltnál kutakodó minderről? Mert Pongrácz halálozási helye Esztergom, s arról több összefoglaló (Borovszky, Szinnyei) sem tesz említést, hová temették, és a magas obeliszken sem található a neve. (Megjegyzem, Pongrácz Lajosét is csak később vésték a sírkőre.) Lássuk hát előbb a Pongrácz-kripta történetének néhány mozaikdarabját! A Pongrácz-sírbolt a római katolikus templom kertjében áll. Az első halott 1830-ban, az utolsó 1900-ban került ide. Néhány évtizede, amikor a család neves tagja, Pongrácz Lajos személye után kutattam, még hatalmas gizgazok, bokrok vették körül a szinte megközelíthetetlen sírkertet. Pár évnek kellett eltelnie, amíg a helyet kitisztították, s láthatóvá vált a régi sírkő is. Ezt az ezredforduló tájékán Malagyi József akkori túri plébános hozatta rendbe. A restaurálás után olvashatóvá vált annak szövege is, amely az alábbiakat tartalmazza: „Áldott emlékű szülői, Szentmiklósi és Óvári Pongrácz István és neje, Okolicsányi Klára, valamint szeretett testvérei: Gyula, Sándor és Mária emlékére emeltette Pongrácz Anna 1890“. Pongrácz Anna a család harmadik gyermeke volt, Párizsban hunyt el 1891-ben.
A síremléket (sírkövet) tehát halála előtt egy évvel állíttatta, amikor öccse, Pongrácz Sándor meghalt. Vele együtt akkor már – mint későbbi kutatásainkból megtudtuk – nyolcan pihentek a sírboltban. Később még ketten kerültek ide, Lajos és István. Az ő nevük ezért nem került fel a sírkőre.
Pongrácz István anyakönyvezése. (Csáky Károly repr.)
Hogy pontosan kiket temettek hajdan a családi sírboltba, 1998-ban derült ki. Akkor a sírkert bejárata előtt egy vezetéket fektettek le. A helyi plébános engedélyével felemelték a bejáratot fedő két kőlapot, megtisztították a kriptába vezető lépcsősort és a sírkamrák elé helyezett márványtáblák szövegét. A tetemeket a sírbolt bal oldalán kialakított kamrákban helyezték el, egymás felett. Összesen tíz koporsó kapott itt helyet. Kezdeményezésemre a plébános ezután a sírkőre vésette Pongrácz Lajos nevét is, melyet az Ipolysági Magyar Alapiskola is felvett. (Csáky, 2002:7. p.)
Jó lenne a jövőben a kiemelkedő hadfi, Pongrácz István nevét is felvésni a magas síremlékre. Mint említettük, hősünk Esztergomban hunyt el. Ezzel kapcsolatban a Wikipédia szabad enciklopédiában az alábbiak olvashatók: „1900. augusztus 7-én halt meg szívszélhüdésben. Koporsóját teljes katonai dísszel kísérték a Mária Valéria hídig, ahonnan szülővárosába vitték, és a családi kriptában helyezték örök nyugalomra”. (A szülőfalu helyett tévesen szülővárost írtak.)
A tábornok Felsőtúron való nyugalomra helyezéséről a Honti Naptárban is említést tettek: „Felső-Túron temettetett el a családi sírboltba, a közönség mély részvételével, mely kifejezője volt azon tiszteletnek és nagyrabecsülésnek, a melylyel megyéje az ő jeles fia iránt viseltetett.” (1901:29. p.)
Pongrácz István honvéd-őrnagy Egervári Ödön Albumában, 1870. (Csáky K. repr.)
Pongrácz Istvánnak, a kiváló magyar honvéd¬tisztnek, az 1848-49-es szabadságharc jeles személyiségének nemcsak a nyughelye, hanem a bölcsőhelye is a Hont megyei Felsőtúr. A plébánia egykori anyakönyvében feljegyezték, hogy a gyermek, aki a keresztségben az István, János, Ignác nevet kapta, tekintetes Pongrácz István és Okolicsányi Klára gyermekeként született Felsőtúron, ahol Majthényi Pál akkori plébános augusztus 12-én. megkeresztelte. Valamennyi helyen ez szerepel tehát születési dátumként is. A keresztszülők közt jegyzik Okolicsányi Jánost, Okolicsányi Annát, Gyurtsányi Istvánt és Radits Rozáliát.
Pongrácz előkelő középbirtokos nemesi családból származott; apja megyei főszolgabíró, testvére, Lajos megyei alispán és közíró, fia, Elemér a Honti Múzeum alapítója és igazgatója volt. A Pongráczok közül egyébként többen a katonai pályán értek el kimagasló eredményeket és szép sikereket; igazi hazafiak voltak; néhányan közülük magas rangú katonatisztként derekasan kivették részüket a forradalmi mozgalmakból.
István korán alezredes nagybátyja, János pártfogásába került. A nagyszombati katonai nevelőintézetben, majd a tulni utásziskolában taníttatták őt. 1840-ben a Galíciában állomásozó 8. huszárezred hadapródja lett. Három évvel később hadnaggyá, majd főhadnaggyá léptették elő. 1848-ban, a magyar alkotmány életbelépésekor századosként a honvédtáborkarhoz kapott kinevezést.
Ettől kezdve „mint lelkes, hű hazafi tántoríthatatlan híve maradt a magyar alkotmánynak”, és végigküzdötte a szabadságharcot. Jelen volt a bányavárosok téli hadjáratában, a kápolnai, a mezőkövesdi csatában s a hatvani ütközetben.
Győr bevételét követően Komáromba rendelték, ahol Nagy Sándor tábornok mellett mint táborkari főnök működött. A világosi fegyverletétel után Pongráczot az aradi várba zárták. A császári hadbíróság halálra ítélte őt, majd kegyelmet kapott, büntetését tízévi várfogságra változtatták. Három év után sikerült szabadulnia, s visszatért felsőtúri birtokára, feleségül vette Pákozdy Rózát (aki szintén a családi sírboltban nyugszik), majd gazdálkodással és hadtudományokkal foglalkozott. A Hont megyében is megalakult honvédegylet elnökké választotta őt. 1869-ben, a magyar kir. honvédség visszaállításakor átvette a pozsonyi zászlóalj parancsnoki tisztét. 1869-ben az ipolysági féldandár parancsnoka lett. Ugyanebben évben kamarási rangot kapott, és lpolyságról Nagyváradra került dandárparancsnoknak. 1879-től ismét Felsőtúron élt, mint nyugalmazott címzetes tábornok. 1894-ben Esztergomba költözött, ahol 1900-ban véget ért földi pályája.
Pongrácz István tábornok Kubányi Lajos festményén. (Csáky Károly repr.)
Pongrácz publikációs munkásságot is végzett, amely elsősorban katonapolitikai vonatkozású. A debreceni ütközetről szóló részletes leírását a Debreceni Lapokban közölték folytatásokban. Magyarország története című műve kéziratban maradt. Ebben elsősorban az ország Ausztriával kapcsolatos viszonyait írja meg részletesebben. Ugyancsak kéziratban maradt a szabadságharcról szóló részletes naplója. Fia, Pongrácz Elemér közölt belőle részleteket az 1901-es Honti Naptárban.
Életrajzi adataiban megemlítik, hogy „ő írta meg eddig legrészletesebben az 1848-iki debreceni ütközetet”, s „némi eszmetöredékeket az álló hadseregről s az újabb harcászatról is tett közzé”.
Naplója kapcsán pedig megjegyzik, hogy annak értékét emeli, hogy „azon időben íratván, az akkori benyomások, hangulatok, nézetek hű tükre, és az akkori események részrehajlatlan tolmácsolója”. (1901:28. p.) A közzétett naplórészletből kiderül, hogy az akkori tisztek jelentős része nem támogatta a világosi fegyverletételt, bírálóan lépett fel Görgeyvel szemben, s a gyászos nap előtt többen Komáromba menekültek. Érdemes nekünk is idézni itt néhány mondatot a világosi történésekből hősünk naplójából:
„Én az egész szomoru jelenetet csak a kocsimba felállva a szőllősi malomcsatorna melletti töltéstől néztem; a fájdalmam annyira felizgatott, hogy egészen ideges lettem, és se a világosi kastélyba, se a fegyverletételhez nem jelentem meg.
Midőn pedig a csapataink fejlődtek, és utoljára hallottam a vezényszavakat, valamint a fegyverek gúlába rakását, elfojtott az érzés, mint egy gyermeknek, kezdettek peregni könnyeim… /…/ Hozzád fordulok tehát nagy Isten, valjon lehet-e még reményünk, hogy nemzetünk valaha feltámad?”
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
