A Nemzetstratégiai Kutatóintézet is csatlakozott a 2021-re hirdetett Esterházy János-emlékévhez, mely fontos mérföldkőnek tekinthető a felvidéki mártírpolitikus boldoggá avatási perében. A kutatóintézet többek közt azzal vette ki részét a szakmai tevékenységből, hogy az évről évre megvalósuló esszé- és rajzpályázatának változó témaköreit idén Esterházy János tematikájával egészítette ki. A felhívásra összesen 52 pályamű érkezett be szerte a Kárpát-medencéből, 46 képzőművészeti alkotás a legalsó korkategóriától kezdve a legfelsőbbig, valamint 6 esszé.
A kutatóintézet a Felvidék.ma rendelkezésére bocsátotta ezeket a pályaműveket, ezért sorozatban valamennyit leközöljük, hogy olvasóink is láthassák, miként látja a fiatalabb generáció Felvidék mártír grófjának alakját.
Hatodikként Gábor Balázs Máté, a bátorkeszi Kováts József Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola diákja esszéjét tesszük közzé.
Két évvel ezelőtt, 2019. március 25-én Marek Jedraszewski krakkói érsek elindította a felvidéki politikus, Esterházy János gróf boldoggá avatásának folyamatát, ami még mindig tart. A lengyel főpap egy magyar, cseh és szlovák tagokból álló történész bizottságot hozott létre, melynek feladata, hogy összegyűjtse az összes adatot Esterházy Jánosról, illetve, hogy megismertesse őt, mint Isten szolgáját és vértanút.
Születésének 120. évfordulója alkalmából a 2021. évet több, az Esterházy-kultuszt ápoló egyesület Esterházy János-emlékévnek nyilvánította. Az emlékév elején váratlanul vita alakult ki az Új Szóban a mártír politikus személye körül. Az Új Szó január 13-án egy interjút készített Angyal Béla gútai történésszel. Az interjú nagy része Gúta város történetével, illetve az arról írt könyvekkel foglalkozott, ám a végén Angyal, aki már két kötetet is szentelt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar pártpolitika történetének, tett egy megjegyzést Esterházy Jánossal kapcsolatban: „Nem győzök csodálkozni azon a mítoszteremtésen, ami folyik Esterházy Jánossal kapcsolatban. Megértem a háború utáni tragikus személyes sorsát, de aki az említett dokumentumokat elolvasta, annak minden eszébe jut, csak az nem, hogy boldoggá kéne avatni.” Ezzel arra utalt, hogy Esterházy az első Csehszlovák Köztársaság idején különböző fedőnevek alatt (Tamás, Mátyás, 221.) jelentéseket küldött az aktuális magyar kormányoknak. S ezekből a jelentésekből az derül ki, nem mindig a legnemesebb eszközöket alkalmazta a politikai ellenlábasaival szemben. Angyal konkrét példaképpen a Szent-Ivány József ellehetetlenítésére tett kísérletét hozta fel.
Kijelentése kisebb vihart kavart. A politikus kultuszát ápoló két szervezet is ellenvéleményének adott hangot, a lap szerkesztője neves hazai magyar történészeket is megszólított az ügyben.
Arról az Esterházy Jánosról beszélünk, akinek már a családja közéleti szerepvállalásával és birtokaival is kötődött a Felvidékhez. Két dédapja és nagyapja is szerepet vállalt az 1848-1849-es szabadságharcban. Ráadásul egyikük Nyitra főispánja volt. Hazafiassága apja halálos ágyától végigkísérte egész életét, mivel utolsó szavai fiához ezek voltak: „Légy mindig jó magyar!”
A trianoni békediktátumot 19 évesen megélő Esterházy János az 1930-as évek elejéig nem játszott jelentősebb szerepet a felvidéki politikai életben. 1932-től a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga vezetője volt, ugyancsak 1932-ben, némileg váratlanul, az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke lett. Majd 1936-ban az Egyesült Magyar Párt ügyvezető alelnökének választották. Nagy valószínűséggel mindkét esetben az anyaországi politika akarata érvényesült.
Esterházy politikai pályafutásának döntő időszaka 1938 és 1945 közé esett.
Az I. bécsi döntés értelmében a Felvidék mintegy 12 000 négyzetkilométernyi területét visszacsatolták a Magyar Királysághoz. 1938 novemberében Horthy Miklós kormányzót személyesen fogadta az újonnan visszacsatolt Kassán, s bár lehetősége lett volna rá, nem költözött át a Felvidék déli területét megszerző Magyarországra, helyette a pozsonyi parlamentben védte a Szlovákiában rekedt mintegy 70 000 magyar érdekeit.
Véleményem szerint helyesen döntött. 1938 decemberében a szlovák nemzetgyűlés egyetlen magyar képviselője lett. Ezáltal lehetősége nyílt az állam legfontosabb hatalmi szervei előtt felszólalni a „szlovenszkói” magyar kisebbség érdekében.
1939. március 14-ét, a szlovák függetlenség kikiáltásának napját követően Esterházy úgy nyilatkozott, hogy át tudja érezni a szlovák nép boldogságát, hogy elnyerte az önállóságot, és azt ajánlotta minden magyarnak, hogy támogassa mindenki a szlovák nemzetet. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Esterházy gróf őszinte barátja és támogatója volt a szlovák nemzetnek. Mindez azonban nem akadályozta meg a kormányt és a Hlinka-gárda tagjait abban, hogy fellépjenek a szlovákiai magyarok, zsidók, lengyelek, sőt a csehek ellen is. Közismert volt Alexander Mach belügyminiszternek és a Hlinka-gárda vezetőjének programja a kisebbségekkel kapcsolatban: „A cseheket elkergetjük, a zsidókat deportáljuk, a cigányokat összefogdossuk, a magyarokat kitelepítjük.”
A Tiso-féle államban hamar megjelentek a magyarellenes indulatok. Napirenden volt a magyargyűlölet, de a szlovákiai magyarság képviselői kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a szlovákot testvérnépnek tekintsék. Ám ebben a helyzetben Esterházy János és társai minden erőfeszítése sziszifuszi munkának bizonyult.
A politikus igazi embersége akkor mutatkozott meg a leginkább, amikor egy igazán kiszolgáltatott népcsoport, a szlovákiai zsidók védelmére kelt 1942. május 15-én a parlamentben. Ő volt az egyetlen képviselő, aki elég bátor volt, hogy ne szavazza meg zsidók tömeges kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot. A szlovák parlament házelnökének, Martin Sokolnak ezt azzal indokolta, hogy a törvényt Isten- és emberellenesnek tartja. Még úgy sem hajlandó megszavazni, hogy ő személy szerint nem barátja a zsidóknak. Ezzel azt akarta mondani, hogy még a Szlovák Állam vezetőinek, képviselőinek zsidóellenessége sem lehet ok arra, hogy egy ilyen törvényt megszavazzanak. De volt még egy másik érve is, méghozzá nyomós érv: „A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljességgel lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy egy kisebbséget kitelepítsen. Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség egy kisebbséget egyszerűen kiebrudalhasson.”
Ő volt az is, aki sosem békélt meg a nácizmussal. Erről római katolikusként így vélekedett: „a mi jelünk a kereszt, és nem a horogkereszt.”
Legfontosabb feladatának azonban a nehéz helyzetben lévő magyar kisebbség segítését tekintette. Alapított két napilapot, Új Hírek és Magyar Hírlap címmel. Az Új Híreket hamar megszüntették, és Esterházy rendőrségi felügyelet alá is került egy időre. Mindezek mellett a kultúra terjesztése céljából létrehozta a Madách Könyvesházat. Nevéhez köthető a Magyar Házak hálózatának kialakítása is.
Miután a szovjetek megszállták Szlovákiát, s Tiso állama összeomlott, 1945 áprilisában egy szovjet járőr Pozsonyban letartóztatta, majd néhány nap után szabadon engedték. Két nappal később azonban találkozót kért az új rend képviselőjétől, Gustáv Husák belügyi megbízottól, akinél a Beneš-dekrétumok és a Kassai Kormányprogram nyomán kialakult magyarüldözés miatt akart tiltakozni. Husák azonban letartóztatta, és átadta a szovjeteknek. Ezzel kezdődött el a kálváriája, ami végül tragikus és méltatlan halálához vezetett. Ugyanis a szovjetek tíz év kényszermunkára ítélték. Egy rövid ideig Lubjankában együtt raboskodott Alexandr Szolzsenyicin Nobel-díjas íróval is. Később a szibériai kényszermunkatáborban halálos tüdőbetegséget kapott.
1947. szeptember 16-án a Szlovák Nemzeti Bíróság a távollétében halálra ítélte a fasizmussal való együttműködés vádjával. Miután a szovjetek 1949-ben kiadták a csehszlovákoknak, elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönre változtatták a büntetését. Egy alkalommal lehetősége lett volna megszökni, viszont nem élt a lehetőséggel, mondván: nem bűnös, nincs miért szöknie. Ítéletét 1955-ben 25 évre csökkentették. Csehszlovákia majd összes börtönét megjárta, mígnem 1957. március 8-án Mírovban hunyt el tüdőbajban. A börtönparancsnok még a testét sem adta ki a családnak. Csak néhány évvel ezelőtt tudták azonosítani maradványait egy prágai tömegsírban. A zoboralji Alsóbodokon helyezték végső nyugalomra 2017-ben.
Hogyan is tekintsünk valójában Esterházy Jánosra?
Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő, író Esterházy János mint metafora és mítosz című kéziratában így ír: „Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.” Hiszen a neve mára szinte egybeforrt a trianoni tragédia után Szlovákiában rekedt magyarok sorsával. Továbbá úgy gondolja, hogy egy születendő szlovákiai magyar nagyregény főhőse is Esterházy lehetne, „tőle kölcsönözné a figura erkölcsiségét, a halált is vállaló elvhűségét, a nemzetek barátságát hirdető következetes közép-európaiságát, nemzeti elkötelezettségét.”
Molnár Imre Esterházy-kutató, az Esterházy János Zarándokközpont képviselőjének véleménye szerint egy példaképnek nem feltétlenül kell bűn nélküli embernek lennie, mert ha valaki felismeri azt, hogy rosszat cselekedett és a jóra törekszik, azzal példát mutat másoknak. Ennek a feltételnek Esterházy János minden tekintetben megfelel.
A dunaszerdahelyi Pázmaneum Polgári Társulás véleménye szerint: „Ő a kereszt jelét mutatta fel számunkra. A kereszt jele az ellentmondás jele, mert választás elé állítja az embert.”
Angyal Béla azonban ezek után is kitart eredeti véleménye mellett. „A történészeknek kötelességük a feltárt tényeket nyilvánosságra hozni még akkor is, ha az nem illik bele az egyetlen helyesnek nyilvánított narratívába.”
Ebben a témában megszólalt Simon Attila történész is, aki szerint a boldoggá avatás teljesen más célokat követ, a történésznek viszont az a kötelessége, hogy kimondja a nyers igazságot akkor is, ha az vitákat szül. Márpedig, szerinte, Esterházy politikai tevékenységében és magánéletében is vannak homályos pontok.
Szarka László történész álláspontja szerint: „Történeti tény, hogy Esterházy emberi tragédiája, börtönben elszenvedett mártírhalála – a háború után felszámolásra, elüldözésre, elszlovákosításra ítélt szlovákiai magyar közösséggel való azonosulása révén – közösségi értékké, szimbólummá vált.” Emléke közösségi igényeket kielégítő kultikus tisztelet tárgyává vált. „Ez azonban nem kérdőjelezheti meg sem a történeti igazságkeresésnek, sem a nemzeteink közti megbékélésnek a létjogosultságát.ˮ
Esterházy János fiatalon eldöntötte, hogy sorsközösséget vállal egy megtiport néppel, mindez hitéből fakadhatott, melyhez hűen ragaszkodott. Sorsközösséget vállalt halálával is.
Esterházy személyében gyakorlatilag a szlovákiai magyarságot büntették meg, és ez fordítva is igaz, hiszen a szlovákiai magyarság megbüntetésével a hontalanság éveiben Esterházyra sújtottak le. Szlovákiában hivatalosan máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon, miközben például Oroszországban már 1993-ban rehabilitálták.
Lehet, hogy személyét még mindig (néha éles) viták övezik, de azért adódik a kérdés: vajon napjainkban élnek-e közöttünk Esterházy Jánosok?
(Gábor Balázs Máté/Felvidék.ma)
