„A Csallóközben, Bősön
is volt egy czukorgyár, mely annak idején
a vármegye legnagyobb ipartelepe volt…”
(Borovszky, 1904)
Magyarországon a 19. század folyamán egy nemzedék életében (1830 és 1860 között) az átlagos cukorfogyasztás közel háromszorosára növekedett. Ebben az időszakban a répacukor szinte teljesen kiszorította az importált nádcukrot. Néhány helyen már a forradalom és a szabadságharc előtt létesítettek gyárakat, ám fellendülésről az 1850-es évek derekától beszélhetünk. A birodalom nyugati felének vállalkozói viszont jelentős előnyökre tettek szert magyar versenytársaikkal szemben. A kiegyezésig több mint tízszeresére nőt a hazai cukoripar termelése.
Az országban jelentékennyé az élelmiszeripar egyes ágai fejlődtek. Elsősorban a malomipar, hiszen még az 1860-as évek elején is mintegy 22 ezer malmot tartottak nyilván. A szesziparban közel 230 gyár, 2200 kisüzem és több mint 54 ezer mezőgazdasági szeszfőzde működött. Mégis igen nagy jelentősége a cukoripar kibontakozásának volt. Pozsony vármegye egyes részeit a Habsburg uralkodók idején jó cukorrépatermő területként tartották számon.
Mivel a közlekedés és a munkaerő is kedvezett az üzemek alapításának, ezért a térségben hosszabb-rövidebb ideig több gyár is működött. A magyar cukorgyár-egylet, illetve a Magyar Cukorgyár Egyesület Batthyány Lajos gróf (a későbbi miniszterelnök) közreműködésével alakult meg.
A bősi Üchtritz-uradalom üzemei
A falu (korábban mezőváros) a 19. század derekáig Amade-birtok, a család csallóközi jószágainak (Várkony, Felbár, Csilizpatas stb.) központja. Korabeli leírás alapján a sáncokkal körülvett, nagy kiterjedésű kastélyhoz szép angolkert tartozott, amelyen a Csiliz vize folyt keresztül. Vendégfogadója, ménese és tehenészete mellett gazdasága tágas rétjeiben, legelőjében állt. Az Amadék 17. században épült reneszánsz kastélyát a 18. század vége felé barokk elemekkel gazdagított klasszicista stílusban építették át.
Kétszintes, négyzetes alaprajzú épületté vált, a korábbi bástyák átalakításával. A cukorgyáron kívül uradalmi sörfőzdével és mezőgazdasági szeszgyárral is rendelkeztek.
Az Üchtritz-Amade család
Emil báró, vagyis Emil Freiherr von Üchtritz poroszországi középbirtokos főnemesi családban született. A német származású fiatalember a reformkor idején a császári-királyi hadseregben szolgált. Az Amade család örökösével, Dominika Mária Jozefa grófnővel 1841-ben házasodott össze. Emil fiuk (teljes nevén Emil József Albert báró), a későbbi Üchtritz-Amade gróf lett a bősi kastély és uradalom tulajdonosa. Mivel az itteni gazdálkodás megfelelt számára, ezért a csallóközi birtokon telepedett le.
A bősi cukorgyár megalapítása
A messze földön híres Üchtritz-féle cukorgyár működését 1855 és 1876 közötti időszakra helyezik. A 19. század közepén jól működő magyarországi répacukorgyárak között tartották számon. Az országban ekkor 16 üzem állt rendelkezésre, az egyik éppen a szomszédos megyében található, Mosonszentmiklóson. A legnagyobb magyar nagycenki birtokán is alapítottak egyet, míg környékünkön Szereden és Nagyszombatban.
A bősi gyár tényleges termelését 1856-ban indították el, és a becslések szerint 20 000 mázsa répa feldolgozását tudta vállalni.
Az üzem falain belül dolgozókon kívül a répa termelésében részt vett napszámosoknak és különböző kézműveseknek kínáltak megélhetést. Lehetőséget nyújtott továbbá a marhahizlalás megszervezésére is.
A bősi üzem jelentősége
A nevezett időszakban két Pozsony vármegyei gyárat érdemes kiemelni: a nagyfödémesit és a bősit. Az előbbit Pálffy herceg birtokkormányzója létesítette (1830), utóbbiról viszont még a helyiek közül is kevesen hallottak. Pedig a Csallóköz egyik cukorgyáraként működött, és a maga korában a vármegye jelentős ipartelepének számított. Bauer Móric brünni nagykereskedő tulajdonaként az Amade gróf birtokán építették ki. 1865-ben megjelent kiadvány szerint a megye „legnagyobb iparos tőzstelepe Bőős mezővároskában” alapított cukorgyár volt. A répatermés minőségétől függően, évi 8-10 000 mázsa közé tették az előállított termék mennyiségét.
Az üzem személyzetét a gyárigazgató, egy könyvvivő, két cukorfőző, egy felügyelő, egy-egy lakatos és asztalos alkotta, de további 50 férfinek, 75 nőnek és 20 gyermeknek adtak munkát.
Az emberi erőforrást 18 lóerejű gőzgép segítette, amely egyéb rendeltetései mellett két nagy szivattyú segítségével a gyártáshoz szükséges vizet emelte 50 láb magasságba. Innen különböző csövekkel az egyes helyiségekbe vezették felhasználásra. A tűzveszély miatt a vízcsapokon fecskendőtömlőket helyeztek el, így szükség esetén az összes gyárhelyiségben néhány perc alatt elkezdhették az oltást. További két légszivattyúval is rendelkeztek, melyek a lepárló készülék és a rézből készült főzőüst felett képződött gőzöket ritkították meg. A cukorlé kinyerése érdekében végzett répaliszt-sajtolást egy kivonati készülék felállításával cserélték fel.
A bősi termelés befejezése
Az osztrák gyárak keltette verseny és a mostoha helyi viszonyok miatt a század végére több cukorgyár tönkrement. Habár a répaszállítást a magyar királyi államvasutak a lehető legolcsóbb díjtételekkel végezte, vasútvonal hiányában a bősi üzem ezt nem tudta igénybe venni. A nagysurányi és a diószegi gyárak a finomításra is berendezkedtek, ezáltal előnybe kerültek a kizárólag nyerscukrot produkáló versenytársaiknál.
1864 júliusában tett cégbejegyzés szerint még Bauer Móricz volt a bősi cukorgyár tulajdonosa. Másik forrás szerint báró Pereira építtette és telerakta porosz gazdatisztekkel, akik „úgy kifosztották a dúsgazdag bécsi bankárt, hogy beleőrült!” A sajtóhírek alapján 1872-ben idegen kézre került, és 1874-ben működése egészen szünetelt. A bősi üzem termelését végül a rossz szállítási viszonyok és a kedvezőtlen energiaellátottság miatt szüntették be.
A Monarchia időszakában a magyar cukorgyártás fejlődése nem volt egyenletes. A kiegyezés után a Kisalföld cukorrépa-termelő vidékein létesült új cukorgyárak között alig akadt magyar alapítású. A hetvenes években a bősin kívül több régi gyár is megszűnt, viszont a megmaradt üzemek jelentős bővítésen és korszerűsítésen estek át. Ennek köszönhetően az egy gyárra eső termelés világviszonylatban nálunk volt a legnagyobb. 1867 és 1890 között átlagosan 9%-kal növekedett a termelés, amelynek jó része kivitelre került.
Felhasznált irodalom:
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904; G. A. Kornhuber, Rakovszky István, Szekcső Tamás, Kanka Károly, Rómer Flóris: Pozsony és környéke, Pozsony, 1865; Zsigmond Tibor: Településlexikon. Magyarok nyomában – Dunaszerdahelyi járás, In A hét, 1993; Katus László szerk.: Magyarország története 1848-1890, I-II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987; Presinszky Lajos-Szilvássy József: Mit ránk hagytak a századok. Fejezetek Bős történelméből, Nap Kiadó, 2008; PaedDr. Darnai Zsolt: A bősi gróf 48-as szabadsághős apja, In Felvidék.ma, Múltidéző, 2021. 02. 09.; Korabeli folyóiratok közlései: Budapesti Hirlap, Pesti Napló, Sürgöny stb.
(Darnai Zsolt/Felvidék.ma)
