Sokan és sokfélét mondtak már, hogy miképpen kellene biztosítani a felvidéki magyarság jövőjét, boldogulását, nem kevesen komoly egzisztenciát építettek erre a „kérdéskörre”. A választ azonban, ahogy eddig oly sokszor, nem a „professzionális” politikától kapjuk, hanem egy tanult, bátor és igazságszerető (azaz előbbiekre rendkívül veszélyes) fiatal hölgytől, aki a Felvidék.ma portálnak adott interjújában a következőképpen fogalmazott: „Ha valaki az igaz történelmi ismeretek birtokában van, akkor számára egyértelmű, hogy a szlovákoknak bocsánatot kell kérniük a felvidéki magyaroktól, beneši dekrétumokat semmissé kell tenni és kártalanítani kell a magyar kárvallott családokat. Ezek után létrejöhetne a szlovák–magyar kiegyezés, melynek egy civilizált európai eredménye lenne a felvidéki magyar autonómia.”
Nagy port vert fel és komoly sajtóvisszhangot kapott, amikor Önt a pozsonyi városi múzeumból „átszervezésekre” hivatkozva, valójában a Magyar Hírlapnak adott interjújában elhangzott, eddig szlovák részről kimondatlan igazságok miatt távozásra kényszerítették. Már akkor a második Malina Hedvig-ügyként emlegették sokan az esetet, s bár ezúttal nem szállt be a hivatalban lévő belügyminiszter egyenes adásban elmondott hazugsággal, azért bizonyára komoly nyomás nehezült Önre. Hogy élte ezt meg akkor?
Ahogyan már többször említettem, az az időszak nem volt könnyű számomra. Kollégáim elfordultak tőlem (egy-két kivételtől eltekintve), barátaim is, idegen emberek fenyegetőztek, becsméreltek az interneten keresztül, vulgáris kommentárokat írtak ellenem, névtelen telefonokat kaptam a munkahelyemre és szlovák történészek, akadémikusok támadtak. Sajnos előfordult, hogy néhányan – verbálisan – az életemre törtek és szó szerint az írták, hogy engem meg kellene ölni és a Dunába dobni.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért fogja valaki a halálomat kívánni, mert igazat szólok.
Történt ez annak ellenére, hogy természetesnek kellene lennie, hogy az ember az igazat mondja, főleg ha történész vagy muzeológus. Sajnos ennek az ügynek még a mai napig komoly következményei vannak az életemre. Előfordul, hogy találkozom olyan emberekkel (szlovákokkal), akik olvastak rólam és felismernek, s akik többnyire vagy becsmérelnek, vagy haraggal néznek rám.
Ami az összehasonlítást illeti Malina Hedvig ügyével, csak részben helytálló (itt is a gyűlölet, a sovinizmus és a társadalom egy nagy részének a sértettől való elfordulása dominált). Továbbá esetemben a belügyminiszter helyett Bukovszky László, a kisebbségi ügyekért felelős kormánybiztos lépett inkompetens, részrehajló módon mégpedig úgy, hogy a jogsértés és a jogsértő mellett tette le a voksát.
Most a Pozsonyi Járásbíróság első fokon Önnek adott igazat. Legalábbis a munkaügyi perben, mivel folyamatban van egy másik is, amely kifejezetten a diszkriminációt kifogásolja. Hogyan fogadta ezt az ítéletet, s mire számít másodfokon, valamint a másik jogalappal indított perben?
Az utolsó tárgyalás után vegyes érzelmekkel távoztam a bíróságról, részben örültem, hogy a pert bár nem jogerősen, de megnyertük, de egyben meg is lepett a döntés, hiszen annak ellenére, hogy az igazság és a bizonyítékok egyértelműen a mi oldalunkon és a mi birtokunkban voltak, tekintve a szlovák „jogállam” működését, meglepő és megdöbbentő, hogy egy részleges sikert érhettünk el. De tudatosítom, hogy az igazi harcot csak ezután, a másik bírósági perben fogjuk megharcolni.
Ha sikerrel járna mindkét perben, az nyilván nagyon komoly eredmény lenne, akár precedensértékű, ami talán kiütné az első téglát a magyarellenes intézményes nacionalizmus falából. Mi lenne a következő lépés, amit Ön szerint meg kéne lépnie akár a közösségnek, akár a képviselőinek?
A végleges győzelem biztosan egy komoly eredmény lenne, de természetesen alázattal és türelemmel állok a küzdelem elé. A győzelem után elsősorban a szlovák közvéleménynek kellene tudomást szereznie (akár részletekbe menőleg is), hiszen eddig az egész ügyet a szlovákság előtt nagyrészt elhallgatták.
Másrészt a felvidéki magyar politikai, társadalmi „elitnek” végre kötelessége lenne egy olyan felhívást, állásfoglalást, akár memorandum formájában közölni a mindenkori szlovák politikai, társadalmi „elit” képviselőivel, hogy egyszer és mindenkorra le kell zárni az utóbbi 100 év vérrel, elnyomással és hazugságokkal teletűzdelt korszakát
(szlovák és magyar történészek hathatós professzionális, objektív eszmecseréje segítségével). Ha valaki az igaz történelmi ismeretek birtokában van, akkor számára egyértelmű, hogy
a szlovákoknak bocsánatot kell kérniük a felvidéki magyaroktól, beneši dekrétumokat semmissé kell tenni és kártalanítani kell a magyar kárvallott családokat.
Ezt követően létrejöhetne a szlovák–magyar kiegyezés, melynek egy civilizált európai eredménye lenne a felvidéki magyar autonómia.
Az elsőfokú ítélet kihirdetése után azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „ez a győzelem nemcsak az én és ügyvédem győzelme, hanem az egész magyarságé, akik remélhetőleg főleg az elszakított részeken erőt meríthetnek harcuk folytatásához.” Nem éppen így képzeli el az átlagember egy szerény, a múltbéli tárgyak bűvöletében élő fiatal muzeológust – talán a korábbi munkaadója is így gondolta. Mindenesetre mik a további tervei, esetleg kipróbálná magát a felvidéki magyar közéletben? Bátor, nemcsak magukért, de másokért is a legnagyobb ellenszélben is szívósan kiálló jelöltek ügyében nem állunk túl jól a Felvidéken…
A kijelentésemet komolyan gondoltam, hiszen itt tényleg nem rólam van szó, hanem az igazságért való kiállásról. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen nemes feladatot kaptam tőle, amely által segíthetek a magyar nemzetemnek. Hiszen ha végigtekintünk az elszakított országrészeinken, a magyarságnak a mai napig komoly elnyomást kell elszenvednie.
A magyarság a Kárpát-medence legrégebbi népe, egy igazán különleges nemzet, amelynek küldetése van, mondhatni Európa becsülete és lelkiismerete.
Általánosságban kijelenthető, hogy a magyarok szavatartók, bátrak és becsületesek voltak. És általában kijelenthető, hogy a többi nép, akikkel kapcsolatban álltak történelmünk folyamán, többnyire becsapták és kihasználták őket. A magyarok ösztönösen az igazság pártján álltak, amit a többi nemzet azzal hálált meg, hogy utólag elhazudta és meghamisította a magyarság történelmét, ebben főleg a románok, szlovákok és a csehek „jeleskedtek“.
A trianoni békediktátumnál is hazudtak és a mai napig hazudnak az első és második Csehszlovák Köztársaság „demokráciájáról”, ahol a magyarokat nemcsak diszkriminálták, hanem gyilkolták is.
A történelem ismétli önmagát, hiszen most is az igazság oldalán állnak, Magyarország az egyedüli ország, mely igaz módon, egyértelműen és a normalitás talaján állva fogalmazza meg a belpolitikai és külpolitikai kérdésekre adott válaszait. Egyszerűen fogalmazva, ismét a magyarság az, mely Európáért harcol, amiért a „hála“ az elutasítás, gyűlölködés és a számkivetettség.
Én is csak az igazságot próbálom kutatni. Egy könyvet írok, amelyben megpróbálok rámutatni arra, hogy a 20. században a felvidéki magyarság tényleg szörnyű szenvedéseken ment keresztül, amelyekről mondjuk egy átlagos szlovák embernek elképzelése sem lehet.
Tehát e könyv írása pillanatnyilag az egyik fő tevékenységem, amelynek megírását kötelességemnek érzem. Természetesen emellett sok más feladatot is ellátok a munkakörömből kifolyólag a Trianon Múzeumban. Pillanatnyilag ezek a prioritásaim.
Bizony a felvidéki magyarság tragikus állapotban van.
Nincs és nem is volt „a regnáló” felvidéki magyar politikai elitben egyetlen karizmatikus, komoly nemzetstratégiai víziót megfogalmazni tudó személyiség (legalábbis az elmúlt 70 évben biztosan).
A mostani „összefogás” pártjai szerintem szintén gyenge felhozatalt mutatnak, ráadásul a beteges önreflexió, megfelelni akarás enerválttá teszi ezt a konstrukciót. Úgy látom, hogy egy magyar nevű, magyar szívű és a felvidéki magyarságot egyértelmű célok elé állító radikálisabb szellemiségű pártra lenne szükség.
Ami a felvidéki politikai vagy közéleti szerepvállalásomat illeti, pillanatnyilag nem tervezek semmi ilyesmit, de ha hazámnak, nemzetemnek bárhol és bármifajta módon segíteni tudok, akkor nem riadok vissza semmiféle munkától, megpróbáltatástól, különben pedig Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma
