Bárcsak megismerted volna te is, csak e te mostani
napodon is, ami a te békességedre való (Luk 19,42 – Károli)
A görög bölcsek az „ember, ismerd magadat!” gondolatát a filozófia központi üzeneteként hagyták utódaikra. A reformációban, kivált Kálvin nagy szellemi rendszere és napi gyülekezet-, és személyvezetési „szlogenje” már így szólt: Isten megismerése nélkül az ember nem képes igazán megismerni önmagát.
Így lett a Biblia önismereti elemzőpéldák hordozója, életvezetési helyzetmodellek viselkedésformáló, emberiségformáló kulcskönyve. Az Élet Könyve. Az, hogy mennyire szükségünk van Istenre a helyes önismerethez, biztos életvezetéshez, az Ő beszédére, bizalmára, lélekelemzésére, terápikus Igéjére, sok mindenből kiderül. Napjaink életminőségének brutális süllyedéséből is, nem csak nálunk, hanem világszerte.
A legtöbb ember a percemberkék kapzsiságával, önzésével, rövidzárlatos létezési görcsével hajszolja magát az élet mind bővebb birtoklása felé.
Még ha csak rövid időre is, s még ha ez a birtoklás illúzió is. Hány embernek mégis megéri. Megéri? Nem csak a háború okán tapasztaljuk, hogy a hatalmak, hatalmasságok, az ideig-óráig ott fenn lévők világszerte, s nemzeti letétben, olvasatban is mennyire nem tudnak elegánsak, nagyvonalúak lenni, igazán nemzeti tágasságra szert tenni.
Pál apostol sorai jutnak eszünkbe: minden töredékes, rész szerint van meg bennük, bennünk, az ismeret, s minden más is (1Kor 13). Ez a felismerés már életismereti, önismereti lecke, tanulság. Ady rettentően megrendült szembesülését is idézhetjük: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban”. Minap Rómában megvettem egy keresztyén kulcskönyvet, s Bibliám mellett tartva olvasom: Kicsoda vagy, ember? (53 eurómba került, 75 évesen megtakarítva, de hiába, a jó dolgoknak nem csak áruk, hanem értékük is van!).
Témája az emberi önértelmezés különböző modelljeiről szól, akár egyetemi tankönyv is lehetne, a történelemben variálódott sokféleségről, meg a digitális emberkép lassan és ellentmondásosan bontakozó körvonalairól. Az ember embernek farkasa, báránya, embere sok százados modellek meghaladásáról.
Meghaladásáról? De mivel? A homo vastans-szal, a mindent pusztává változtató, megüresítő, ellényegtelenítő, felhigító, értékeket kimosó emberrel? Vagy a homo immunissal, a szinte mindennel szemben érzéketlen, immunis, megcsömörlött emberrel? Vagy a homo deus-szal, az önistenítő emberrel? Vagy a létezést, hovatovább a létet magát csak pénzzel, haszonnal mérő homo eoconomicussal? A mesterséges intelligencia emberhiányos tökéletességével?
A könyv summája valójában régi-új felismerés: a felelős, az Istennek felelős, ezért a megőrzés, a pásztorolás, az önmagára és másokra vigyázás posztmodern és emberközelien is emberen túli emberképe az, ami még biztat valamiféle kibontakozással, az emberarcúság megőrzésével.
A homo responsibilis, a felelős ember látomása és bibliai ősképe ez. Azé az emberé, akire Isten első kérdőmondatainak egyike vonatkozott: Hol vagy? (1Móz 3,9). Ez a helyzetismeretet Ádámból és belőlünk kikényszerítő kérdés ma is hangzik. Helyeden vagy, ember? Ott fenn és itt lenn? Miért rejtőzködöl Isten elől? Takargatnivalód van? Ádám válasza ez volt: Megijedtem, mert meztelen vagyok és ezért elrejtőztem (1Móz 3,10).
A homo absconditus – a ma is annyi mindenbe belerejtőzködő ember vallomása ez, mert ma sem szeretnék milliók, százmilliók, meg néhány ezer multi- és ultraember, hogy kiderüljön róluk, róla a meztelen igazság. Mennyi hazugság, mennyi maszk, mennyi álarc, mennyi kozmetika ma is, csak hogy ki ne derüljön a meztelen valóság. Hányan roppannának meg, ijednének meg, ha helyes önismerettel rádöbbennének meztelenségük rútságára? A takargatnivalók szemétdombjára, amit magukkal cipelnek?
Az önismereti és helyzetismereti tanulás következő fokozata, amikor az Úristen ezt kérdezi: és ki mondta neked, hogy meztelen vagy? (1Móz 3,11). Elkezdődik az áthárítás, a mások okolásának elképesztő érvelési lejtője. Az asszony, s később olvassuk, hogy a kígyó.
Mindig a másik a hibás ősi és hamis reflexe. A Lázító, az istentelenségbe züllesztő nagy hazudozó embercsapdája. Az Úr harmadik kérdésére: Mit tettél? – a válasz már az áthárítási mechanizmussá vált mellébeszélés részeként ez: A kígyó… Íme, a pillanat, amikor megszületett a homo vastans.
A megüresedett, istenkapcsolattól önmagát önként megfosztó ember tragédiája, amely a madáchi műnél is végzetesebb következményekkel jár.
Ez az őselidegenedés, az ősbűn fogakat és lelkeket szétemésztő egres evése (Ezékiel 18, Jeremiás 31) háborúkkal, világégéssel, bosszúval és gyűlöletkampányokkal, titkos és nyilvános gyilkosságokkal, elborítva a földet a homo vastans konkolyával…
Bárcsak megismerted volna
Ami igazából heti útravalóul szolgálhat valamennyiünk javára, az az Isten-tükörben megpillantott önmagunk megismerése, az önkorrekció megkezdése, vagy éppen folytatása, hiszen bármennyire jók próbálunk lenni, mégis vannak és lesznek pillanatok, helyzetek, amikor visszaesünk ó-emberünk, elhagyni vélt önmagunk kitaposott reflexeibe. Önmagunk csapdáiba. Ezért az önkorrekció Bibliával a kézben egy egész életen át tart.
Ahogyan ugyancsak Kálvin írta: az önismeret iskolája a Szentlélek iskolája, Ő a nagy Tanítómester, Aki Jézus életének számos modellpéldájával tanít, formál, metsz, tisztogat minket. Két képpel mutatom be útravalóként, akár elmélkedési képként is, honnan-hová és hogyan vezethet a helyes önismereti tanulás.
Sziklamagánytól el – öko-embertani rejtett ismeretekkel
Sokszor érezzük magunkat ilyen helyzetben. Magányosnak a családban, a pályánkon, az osztályban, a barátok között, a közelebbi, távolabbi szociális környezetben, olykor még a templomban, gyülekezetben is. Álljuk a sarat, a sárdobálók szennyét.
Sziklakemény körülmények között is csak akkor leszünk képesek töretlenül, nagy sebek nélkül kibírni és túlélni a pusztai helyzeteket, ha mint Jézusunk a 40 napos pusztai kísértésben, állandóan Istenbe, az Igébe kapaszkodunk a sátán furfangos támadásai közben.
Nemrég újralapoztam Dante hatalmas művét, az Isteni színjátékot. Már az 1300-as évek derekán nagyszerű öko-antropológiai jellemzését adta azoknak az embertípusoknak, akik ilyen pusztai lecsupaszítást végezhetnek az életünkön. A Szász Károly tudós, esztéta református püspök által írt remek 19. századi Dante-tanulmányban ő is a világirodalom legnagyobb költői-filozofikus művének nevezi az olasz keresztyén zseni munkáját.
Benne az állatfigurákból merített emberjellemzéssel. „A párduc a kéjvágyat ábrázolja, a bűnt, melybe az ember legtöbbször ifjúsága hevében csúszik bele. Színe szép tarkaságával csábít, de melyről a komolyabb hajlamú értelem, a kor és higgadtság segélyével, aránylag legkönnyebben menekülhet. Az oroszlán a haragos és erőszakos indulat, mely a kevélységben tetőz, s a hatalomvágyra vezeti a becsvágy túlzott sokaságát, s végre a nőstényfarkas, a féktelen kapzsiság, birtokvágy és kincsszomj, ama korszak uralkodó bűne, melytől az egyház annyi szolgája sem maradt ment. A három vadállatot s különösen a nőstény-farkast legyőző negyedik allegorikus állat az agár”. Ő eleganciájával, könnyedségével, tisztaságával Krisztusra emlékeztet. Micsoda egyszerűen találó típusteremtés ez közel 700 éve!
Transzbrutális küzdelmen át a mély létezésgyökérzetig
De mi az eszköz mindezek elviselésére, a transzbrutális út, azaz a brutális emberi szinten való felülemelkedés útja, a napi sivatagi vagy a lenn marasztaló sárdogonyákon túlsegítő eszköz?
Itt megint egy öko-antropológiai kulcs siet segítségünkre. Persze ez is jelképi, de reális eszköz. A kérdés: mibe, kibe kapaszkodik az életünk? Van-e ősi lélek- és genetikai talaj alattunk? Családi kötelékek, neveltetési hajszálgyökerek, kulturális légző gyökerek? Fatornyos, templomtornyos, szép körvonalú szülőtáj, szülőföld emléke, ahova létezésünk utolsó pillanatában is visszaszáll a lelkünk? Magyar versek, énekek, zenei élmények pányvái, az anyanyelv sok százéves és mély gyökérzete, ami a mélytudatunkban akkor is működik, ha nem gondolunk rá? És van-e kapcsolati gyökérzetünk, amelyben nem puszta önzésre, számításra, taktikára épül rá emberi kapcsolatunk? Szimpátiaszálakra, elfogadásra, bizalomra, közös élményekre, spirituális javakra, emlékekre? És a legvégső és legelemibb feltétel: van-e transzcendens istenkapaszkodónk? Hitünk? Bármely felekezet kertjében, de Krisztushoz, az Élet gyökeréhez kapcsoló?
Úgy gondolom, vasárnapi és egész hétre szóló kérdéstömeg rezeg a fenti sorokban, mint az őszi fák leveleiben az elmúlás, s az élet ígérete is. Adja Isten, hogy némelyik kérdés halkan ráereszkedjék a lelkünkre, s könnyed lendületével írassa lelkünkben tovább a kérdéseket. És a megtalált válaszokat is önismeretünk és életvezetési képességünk növelésére. Bizonyos értelemben csak rajtunk múlik, hogy Jézus szavát követjük-e: Bárcsak megismerted volna te is, csak a te mostani napodon is, ami a te békességedre való!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
