Nemzetpolitikai, nemzeti kisebbségvédelmi ügyekben nincs egy helyben állás. Elég csak a szomszédos országok legutóbbi népszámlálási eredményeire tekintenünk, hány honfitársunk vált láthatatlanná a nemzeti statisztikai hivatalok adataiban, s azonnal érezni kezdjük az eltelt idő súlyát. Pontosan ezért meggyőződésem, hogy a magyar nemzeti összefogás és egymás támogatása az egyetlen járható útja annak, hogy meglévő jogainkkal maximálisan élhessünk és előreléphessük annak érdekében, hogy a külhoni magyar közösségek saját akaratuk szerint, új jogi, igazgatási kereteket teremthessenek saját szülőföldjükön.
Három évtizedes távlatban tekintve, a külhoni magyar autonómia témájához kapcsolódóan néhány gondolat erejéig megállunk ma, egymás mellé helyezve a két legnagyobb Kárpát-medencei külhoni magyar közösség egy-egy eseményét és dokumentumát, figyelemmel a január 8-i dátumra.
Egyrészt ma ötéves az a hárompárti megállapodás, amelyet az erdélyi magyar politikai érdekképviseleti szervezetek, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és az azóta Erdélyi Magyar Szövetség néven egyesült Magyar Polgári Párt és Erdélyi Magyar Néppárt elnökei írtak alá az autonómiakoncepciók összehangolásáról.
Arról, hogy egy hagyományosan összetett, interetnikus közegben komplex megoldásokra van szükség, legyen szó Székelyföld történelmi határai szerinti területi önigazgatásáról, Partium kétnyelvű-közigazgatási jogállásáról, vagy a szórványvidékek kulturális jogairól, önazonosságának megőrzéséről.
A dokumentum része az elmúlt évek sikeres politikai érdekképviseletének. Az RMDSZ-nek és a hárompárti megállapodásnak is köszönhetően egységesen szerepelnek a magyar pártok a többségi parlamentben, erősítve a romániai magyarság láthatóságát, egységes közösségként való megjelenítését.
Másrészt, éppen ma huszonkilenc éve annak a komáromi nagygyűlésnek, amelyen több, mint 3000 polgármester, önkormányzati és parlamenti képviselő vett részt és állt hihetetlenül közel a felvidéki magyarság saját önigazgatásának megvalósításához.
A nagygyűlésen elfogadott állásfoglalás a magyarság politikai jellemvonásait, önkormányzati jogokra formált, és közigazgatási, területi átszervezési igényét, a kívánt alkotmányos jogállását foglalta össze.
A közelmúltban elhunyt Duray Miklós előtt is fejet hajtva, aki a nagygyűlés egyik központi alakja volt, úgy fogalmazott: „Az állásfoglalásnak egyik leglényegesebb része a közösségi státusz követelése annak kapcsán, hogy a szlovákiai magyarok magukat ezentúl nem kisebbségként határozzák meg, hanem nemzeti közösségként. Az állásfoglalás kihangsúlyozza, hogy a magyaroknak joguk van mind az önmeghatározásra, mind az adott államkeretek közötti önrendelkezésre, amely ugyancsak a szubszidiaritás elvének a megvalósítását jelenti.”
Ezen felemelő január 8-i pillanatok már a történelem részét képezik. Azonban a leírt alapelvek, állásfoglalások, nyilatkozatok évtizedekkel később is közös örökségünket képezik és új erőt adnak.
Rajtunk múlik, hogy cselekedeteinket ezekhez igazítjuk, tesszük tovább a dolgunk és a külhoni magyarság együvé tartozását, közösségi törekvéseit, nemzetpolitikánkat generációkon átívelő folyamatként építjük.
Idézet: Duray Miklós (Pozsony): A komáromi nagygyűlésen elfogadott állásfoglalás rövid elemzése. Pro Minoritate. 1994. 2. szám. 4- 6.
(Sajtóközlemény/Felvidék.ma)
