A Kassai Magyarok Fóruma és a Csemadok Kassai Városi Választmánya könyvbemutatóra hívta meg az érdeklődőket február 7-re a Márai Emlékszobába. Flórián László ugyanis bemutatta az Izvinyítye, agyin klop… (Bocsánat, egy poloska…) c. könyvét. Alcíme: Akik túlélték a gulág poklát.
Először egy néma perccel adóztunk Balázs Péter aznapi elhunyta alkalmából.
A rövid bevezetőt Szeghy-Gayer Veronika történész tartotta.
Flórián elmondta, családi gyökerei Eperjeshez kötik. Apja akkor Késmárkon élt. Dr. Flórián László jogász, dr. Fiedler Viktor orvos, Pásztor Géza mérnök és Kovács Gyula poprádi gépész elhurcolását követi nyomon a könyv.
Flórián nem vezetett naplót, nem írt emlékiratot, de a kötet összeállítása után fia megtalálta ezzel az időszakkal kapcsolatos kézzel írt jegyzetét, így azt eredetiben tette közzé a munka végén.
Egyszerre hurcolták el őket a szovjet munkatárborba. Kihasználták őket, így alkalmanként kicsit privilegizált helyzetbe kerültek. A Kaukázusban néha túrázhattak is. Fiedler orvosként dolgozhatott, habár gyógyszer nem volt, a higiénia területén katasztrofális állapotok uralkodtak. Pásztor elektromérnökként építészmérnöki feladatokat is kénytelen volt megoldani. Tragikomikus kényszerhelyzetek adódtak ebből. Flórián apja a tábor adminisztrációját vezette – a főnök helyett (az vélhetőleg a vodkával foglalkozott).
Miért született meg ez a könyv? Fiedler Viktor naplót írt. 1968-ban Flóriánnak Svájcban sikerült azt megszereznie. Ez ösztönzésként hatott. Ekkor szedte elő saját, másrészt testvérei emlékeit. A könyv megírására Dunajszky Géza ösztönözte. Pásztor Géza Németországba települt (1983), mivel felesége német származású volt, így állampolgárságot kapott. Senki sem akarta tudomásul venni, milyen élet várt a foglyokra a „szovjet paradicsomban”, ezért németül megírta tapasztalatait. Arra sem kapott soha választ, miért hurcolták el őket! Visszaemlékezéseit a Felvidék.ma folytatásokban közölte ifj. Flórián László fordításában. A szlovákiai Nemzeti Emlékezet Hivatala (ÚPN) megszerezte ezt az írást és lefordította szlovákra. Igaz, pontatlanul – tette hozzá az előadó.
Beszélni nem lehetett ezekről az emlékekről, mert a fegyenceket megfenyegették, az egész családjukat kiirtják, ha nem hallgatnak. Így gyermekekként keveset hallhattak ezekről a rémtörténetekről. Ezt-azt azért igen, de akkor ez nem érdekelte őket. Így sok minden menthetetlenül elveszett.
Miért hurcolták el őket? Már korábban összeírták a magyarokat Szlovákiában. Nemzeti hovatartozásuk miatt büntették így őket. Ezt egy gyermekkori emlékem is alátámasztja. Bihari Ödönt, a tehetséges grafikust Besztercebányáról vitték el, mert valaki rámutatott: „Ez magyar!”
Évek múlva, csontsoványan tért haza. Amikor találkoztam vele, akkor is még az átlagosnál soványabb volt. Úgy megfélemlítették, hogy két gyermekének soha nem beszélt eredeti identitásáról és anyanyelvét sem adta tovább, pedig a felesége is magyar volt. Hiába, a félelem nagy zsarnok!
Az észak-osszétiai Alagirtól – a Kaukázus lábától – gyalog 30–40 km-t kellett megtenniük. Ha vonaton utaztak, a vagonokban étel, ellátás és fűtés nem volt. A szovjet kényszermunkatáborok a náci lágerektől „csak” abban különböztek, hogy ott nem gázosították el az áldozatokat. Nem kellett, pusztultak az embertelen körülmények miatt amúgy is. Szökési lehetőség nem volt hiába mozoghattak szabadabban. Hová menekülhettek volna?!
Poloskák, tetvek, éjszakai kihallgatások, emberi maradványok karácsony esti temetése, melyeket a farkasok marcangoltak szét, váratlan átszállítások 500 km-rel odébb, fagyhalál, flekktífusz, hideg, embertelenség, lélektani terror… ez volt az osztályrészük. Egy év alatt 15 láger lakói voltak. Teljes bizonytalanságban tartották őket. Egyrészt semmit sem közöltek velük, másrészt tudatosan félretájékoztatták őket. Ezek is a kínzás különböző formái voltak.
A helyiek sem éltek valami fényesen. Egy osszét asszony férjének orvosra volt szüksége. Dr. Fiedlert elengedték hozzá. Több órás túra után ért célba. Az asszony királyi ajándékkal kecsegtette. Adott neki egy lepényt!
Fogmosás? Elég kiöblíteni a szájat, a vizet kiköpni a marokba és arcot mosni vele.
A gondot a következő megfontolás is tetézte. Csehszlovákia baráti országnak számított, így annak állampolgárai nem lehetnek hadifoglyok. Ráadásul őket mint civileket hurcolták el. Tehát hivatalosan nem léteztek! Csehszlovákiába ezért senkinek sem lehetett levelet küldeni. Azokat elégették. Mégis sikerült a kapcsolatfelvétel, 1947 februárjában jöttek az első levelek.
Az NKVD a három barátot ott akarta tartani, mert a szakmai tudásukra szükség lett volna. Csábították őket. Új feleséget találnak nekik, nem akadály, hogy otthon van már egy! Nyicsevo – mondhatták talán az ellenvetésekre. Moszkvában, vagy Leningrádban munkát kaphatnak! Nem akarták megérteni, hogy erkölcs is van a világon.
Néha azért méltányossággal is találkoztak. A lágerparancsnok hálából kihúzta Flórián nevét azok közül, akiket vissza akartak tartani – képzettségük miatt –, mert nem vallott ellene. A parancsnokot ugyanis följelentették, hogy a foglyok értékeit eltulajdonította. Flórián nem hitt a vizsgálat korrektségében, ezért hallgatott. Ez „üdülését” a szovjet paradicsomban egy évvel megrövidítette.
Poloska esett a levesbe? Semmi gond, a nacsalnyik puszta kézzel kiveszi. Izvinyíte (bocsánat) – mondja jól nevelten. Jó étvágyat!
Mielőtt hazakerültek volna, igyekeztek felhizlalni a rabokat. Kurortokba, üdülőhelyekre küldték őket. Ott üres falak fogadták őket, ahol deszkákból kellett nekik összerakni mindent. Itt fényképek is készültek. Nyilván ezek a propagandát szolgálták, hiszen a foglyoknak erre nem volt lehetőségük. Kizárt, hogy a raboknál lett volna fényképezőgép.
A másik gond egészen tragikomikus. Csehszlovákia győztes állam volt, ahonnan hivatalosan nem lehetett embereket elhurcolni. Persze sokakat vittek el. De az „elhurcolt civilek” kategória nem létezett. Miután megtudták, ők egykor a csehszlovák hadseregben szolgáltak, egy abszurd, képtelen kategóriába sorolták őket: „a szövetséges hadsereg hadifoglyai”. Közben a határról visszairányították őket. Sokszor hitegették a rabokat hazatéréssel. Ez is a lélektani kínzás egyik embertelen formája volt. Végre Magyarországra, Debrecenbe küldték őket. Igazolást nem kaptak, hol voltak 4,5 évig. Onnan sikerült végre Flóriánnak Késmárkra jutnia.
Néhány tárgy emlékül megmaradt, amit ott készítettek. Faragott sakkfigurák, iparostárgyak, cigarettásdoboz, fakanál, dobozok, fésűk… A mesteremberek még az orosz tiszteket is kiszolgálták, akik elképzelhetetlenül sanyarú körülmények között éltek családjaikkal együtt.
Igen, erről a múltról beszélni kell. Minél többet, mert ma is sokan gondolkodás nélkül azt vallják, 1945-ben a szovjetek felszabadítottak minket. Nem igaz! Hazugság! Városainkban felszabadulás nevet viselő terek vannak, szovjet emlékművek állnak, amelyeket alkalomadtán megkoszorúznak. Az elesettek megérdemlik, hogy kegyelettel gondoljunk rájuk, ám a szovjet katonák akaratuk, ismereteik ellenére egy torz, embertelen rendszert szolgáltak ki. Ez emberi tragédiájuk legszomorúbb hozadéka.
A bemutatott könyv kedvezményes áron a helyszínen megvásárolható volt.
(Balassa Zoltán)
