Olykor a fák néma jelbeszéde tisztábban érthető, mint sok ember sokszor hangos, zavaros beszéde. Miként például az évgyűrűk a fatörzsön, melyek sokszor bibliai évjáratban, 70-80-90 vagy még több gyűrűben regélik el egy-egy fa történetét. S ha ezt a biológiai tényt átültetjük a hit jelképi világára, máris így fogalmazhatunk: Uram, kegyelmed évgyűrűi tartják az életemet. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy milyen rangot adott Teremtő Istenünk a fáknak. Már a Biblia első oldalain arról olvasunk, hogy az Úristen az embereknek adott minden fát, amelyeknek maghozó gyümölcse van, hogy „legyen mindez a ti eledeletek” (1Móz 1,29). S ehhez az ősi bibliai, papi szerző hozzáteszi: Látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó (1Móz 1,31).
Az embernek eledelül szánt gyümölcsfákon túl az Édenben még olyan fákat is sarjasztott, amelyek szemre kívánatosak voltak, azaz szépek, esztétikai örömet is ajándékoztak létezésükkel az embereknek (1Móz 2,9). Az élet fájának ültetésével egyenesen az erkölcsi szabadság, sőt a jó és rossz tudásának ítélőképessége mellé a halandóság tétjét, kihívását is odatette az első emberpár elé. A kíváncsi Éva fel is fedezte a kígyó segédletével azt, ami páratlanná tette az élet fáját: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet és kívánatos az a fa, mert okossá tesz” (1Móz 3,6). Az a fa, illetve tiltott gyümölcse nem kevesebbet jelentett a kígyó értelmezésében, olvasatában, mint ezt: „Olyanok lesztek, mint az Isten, tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Móz 3,5).
A fák ősi jellemvonásából a bűneset utáni időkre is megmaradt sok minden: étkezésre jó termést hoznak némelyek, mások szemre kívánatosak, szépek, s hasznosak emberi felhasználásra, még hangszerek, gyönyörű bútorok készítésére is.
Szent-kúti zöld csodafűzfám sokszínű üzenete
Magam is egy ilyen Éden utáni pillanat gyönyörűségét élhettem, gyönyörködhettem át csodavölgyemben, a bakonybéli Szent-kút Günther apát szobra mellett csörgedező patak partjára boruló üde zöld szomorúfűzfa klorofillos szűrt fényében. Istennek hála, már többször is az elmúlt évek teremtésvédelmi spirituális rendezvényeinek szervezőjeként, de egyedüllétem Isten-csendjében is.
Különös és gyönyörűséges szomorúfűzfám aláhulló, boltozatos ágai először is a meghajlást, az alázatot, az Isten előtti rögzült, de nem fásult, folyamatos hódolást mutatják be minden arra járónak egész évben. Felvidék Rimaszombatjának gimnáziumában küldetésére ébredő, református költőnk, a mesekirály Pósa Lajos a természetlíra hódolatában fogant, évtizedeken át énekelt dicsérete jut eszembe a bakonybéli zöld fényzuhatagban: „Erős vihar, kis gyönge szél,/Tenger, patak hozzád beszél./Az ég, a föld telve veled -/Dicsértessék a te neved!”… S milyen találóan fordul a költői szó az atyai oltalom felé, miként a szomorúfűz szépséges égkupolás árnyékíve a fejem és a szívem fölé: „Ha kél a fény napkeleten:/A Te szemed rajtam legyen./És ha leszáll napnyugaton:/Te légy, Atyám, az oltalom!/ Terjeszd ki rám védő kezed -/Dicsértessék a Te neved!” (Ima). A másik, ami szívemet megfogja: hódolásában is üde zöld, életzöld, szomorúfűz létére is csupa remény. Nem véletlen, hogy tartásában sokan a megtört, fájó szívű emberek sorsának jelképét látták, de ez csak a látszat. Mert valójában vízparti, patakparti ázott talajt kedvelő gyökerein át, sejtjei milliárdjaiban éltető, jótékony nedvek keringenek. Sírófának, siratófának is nevezi a köznyelv. Az ókori görögök nedveinek láz- és fájdalomcsökkentő hatásáért is kedvelték. Edward Stone brit lelkész 1763-ban kísérleteket végzett a sírófa kérgén és levelein, azonosította és izolálta belőlük a szalicilsavat. 1897-ben egy Felix Hoffman nevű vegyész megalkotta a gyomornak kíméletes szintetikus változatot, amit „aszpirinnek” neveztek el. Az irodalomtörténetben is megállta a helyét. Shakespeare drámáiban is előfordul, el egészen a 20. század Gyűrűk uráig, és a Harry Potterig. Kínában évezredek óta tisztelettel veszik körül, gondozzák, hasznosítják, a halhatatlanság és megújulás zöld üzenethordozójának tekintik.
Magyar irodalmunk sok alkotójának megragadta a figyelmét és a tollát különös hódoló tartásával, élénkzöld levéláradatával. Reményik Sándor szomorúfűzfája a tó tükörére csüggedten hajtja lombkoronáját. Erdélyi József szerint „két epedő tündér lelke/öltözik-vetkezik benne,/bontja halványzöld haját,/fú egy néma furulyát”… Még József Attila lelke is rárezdült. Régóta lett főként a protestánsok között a gyászjelentések szomorú, mégis reményhordozó jelképévé.
Ráhajol a lelkemre Isten keze
Izrael történetében a fűzfa képe és a hárfa elnémuló zenéje fájón kapcsolódott össze. Amikor Babilon folyói mellé deportálták őket, fűzfára akasztották zeneszerszámaikat (Zsoltárok 137,2). Fájdalmukban az elveszett otthon, a távoli földön emelkedő Jeruzsálem képe ott lebegett az egyszerre szomorúan lehajló, mégis a remény zöldjével biztató part menti fűzfák ágai között, a fényjátékban. Ott fogadták meg, a szomorúfüzes daltalanságban, hogy „ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem, nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád” (137,5-6).
Tikkasztó nyári hőségben enyhet jelentő szépséges szomorúfűzfák, itt a Bakony rengetegében, vagy valahol máshol, a Duna-Tisza partján, a Kárpát-haza sok pagonyos, csendes tava, folyamai mellett Istenhez hívogatóan ragadják meg a tekintetünket és a lelkünket.
A jelbeszédes teremtett világ éjjel-nappal üzen a ránk hajoló kegyelemről, e különös fák tartásán keresztül az Istenhez hajlás megtartó, reménységszülő erejéről. Figyeljünk oda nyári útjainkon a fák üzeneteire, a belőlük áradó béta-iononok terápiás illatmasszázsára, s a meghallható, bennük felismerhető Isten-jelekre, Lélek-jeladásokra.
Boldog ember, aki nyitott szemmel jár nyári útjain is!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
