Nekünk nem cseh vagy szlovák szemszögből kell megítélnünk történelmünket, hanem kizárólag magyar nézőpontból. Eszerint honvédeink elbitorolt magyar földre léptek 1968-ban, és ott magyar reménnyel, magyar hűséggel találkoztak. Magyarországnak, a magyar nemzetnek ezért semmi szégyenkeznivalója nincs.
A fenti vélemény – amely feltűnően elüt a mai hivatalos narratívától s amely sajnos a felvidéki magyar lelkekben is gyökeret vert – a Magyar Nemzet mai számában látott napvilágot Ágoston Balázs tollából. Írt még sok mást is, melyek közül felvillantunk még néhányat – és csak kíváncsian várjuk, vajon a szlovák külügy eljutott-e már az agyhalálnak abba a stádiumába, amikor a valóságot már semmilyen módon nem érzékeli. S emiatt – igen, egy újságírói véleménycikk miatt – bekéreti-e vajon a pozsonyi magyar nagykövetet. Választások jönnek, ilyenkor semmi sem túl drága és semmi sem számít…
No de vissza ‘68-ra.
Éveken, évtizedeken át oltották a felvidéki magyar lelkekbe, hogy az 1968-ban érkező magyar katonák leköpni való megszállók voltak, ami miatt nekünk, itt élő magyaroknak külön is szégyenkeznivalónk van, úgyhogy fejet-farkat behúzni és csendben maradni, ez volt (és van) a jelszó.
Érdemes azonban végre rendet vágni 68 ügyében is – amit Ágoston Balázs meg is tesz kitűnő írásában.
„Nem az volt a baj, hogy bejött a magyar hadsereg, hanem az, hogy kiment
– mondta csaknem húsz évvel ezelőtt egy baráti beszélgetésen az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról szólva egy felvidéki, avagy szabatos történelmi névvel felső-magyarországi magyar tanító” – adja meg az írás alapvetését mindjárt az első mondat. Mert bár az vitán felül áll – maga a szerző is kiemeli –, hogy „a csehek és a szlovákok számára idegen megszállást, elnyomást, leveretést jelentett a szovjet vezetésű Varsói Szerződés hadseregeinek csehszlovákiai bevonulása”. A magyar szerepvállalás ténye is vitathatatlan – azonban ennek megítélésénél válnak el útjaink azokkal, akik Trianon óta reszketnek attól, hogy felemeljük a fejünket. A lényeg:
„az önhibáinkkal való őszinte szembenézésnek mindig helye van, de le kell vetnünk az indokolatlan, öngyötrő bűntudat béklyóját 1968 kapcsán is.
Egyrészt azért, mert Magyarországnak nem volt választási lehetősége. A döntés katonáink részvételéről a csehszlovákiai bevonulásban nem Budapesten született meg, és bár a sokszorosan hazaáruló Kádár János a politikai megoldás mellett érvelt, a szovjet megszálló hadsereg árnyékában föl sem merült, föl sem merülhetett, hogy szembeszálljon Leonyid Brezsnyev bolsevik diktátor akaratával.” És éppen ezért
„a szégyent viselje a gyáva és szolgalelkű hazaáruló Kádár-rezsim, mely – akárcsak dicstelen elődje, az 1919-ben győztes felvidéki hadjárat után a felszabadított országrészt feladó és ezzel a hősies véráldozatot hiábavalóvá tevő Kun Béla – pisszenni sem mert a nemzeti érdek érvényesítéséért.”
De ami ennél fontosabb: miközben a szovjet hadsereg kétségtelenül megszálló volt Prágában, a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein. Ahogy az is tény, hogy
„sokan emlékeztek még a mámoros napokra, amikor Horthy Miklós kormányzóval az élen a magyar honvédek virágszőnyegen vonultak be a húszévi elnyomás és rabság után felszabaduló és a Szent Korona fősége alá hazatérő Dél-Felvidékre.”
Igen, ötvenöt évvel ezelőtt a magyar hadsereget idegen akarat kényszerítette kétes kimenetelű vállalkozásba – de a mi láthatárunknak nem kell Prágáig terjednie. Az a csehek ügye.
A mi ügyünk a Felvidék, amit – tudatosítsuk magunkban ezt is augusztus huszadikai nemzeti ünnepünk előestéjén – Szent István királyunk az egész Magyarország többi részével együtt ajánlott a Szűzanya oltalmába.
(a teljes írás elolvasható a Magyar Nemzet oldalán, ITT).
