Gellért Szálló, 1960 (Forrás: Kopecsni György fotóarchívuma)

Kopecsni György (71) a hatvanas években jegyezte el magát a rockzenével. Az ébredező magyar újhullám szemlélője és aktív résztvevője volt, majd Kuvait, Dubai és Skandinávia után Németországba vitt az útja. Gran Canaria fővárosában, Las Palmasban találkoztam vele, s a beszélgetést Budapesten fejeztük be.

A történet az ötvenes évek elején, a Gellért Nagyszálló nyári zenés teraszán kezdődött. Édesapám fiatal órás- és ékszerészmesterként barnára sülve beszélgetett zenész barátaival, s táncoltatta a lányokat. Itt ismerkedett meg édesanyámmal. A háttér: Dunába lógó hidak, fekete-fehér képek, de ugorjunk!

Egy igencsak heterogén eredetű családnak vagyok a sarja: famíliám huszonöt százalékban egri, huszonöt százalékban nezsideri (Burgenland), anyai nagymamám marosvásárhelyi, míg a nagyapámban – tudomásom szerint – zsidó vér folyt. E szálakkal a negyvenes éveimben, az akkor kapott pontos információk alapján kezdtem el tudatosan foglalkozni, s egy családfát is elkészítettem.

Zenei pályám 1965 körül kezdődött, a világba berobbanó Beatles nálunk is megőrjítette a fiatalokat, így engem is. Magam is megpróbáltam utánozni a fiúkat – egy kedves barátom, Paul Carrack szavaival – „beatle-é” válni. Édesapám jól futballozott, pingpongozott és sakkozott, így örömmel vette, hogy bármit is sportoljak. Amennyiben viszont a zenészségem került szóba, mindig referenciát keresett, s mások véleményét kérte. „Épülj be az Omegába, fiam” – említette számos alkalommal, de fel sem vetődött, hogy zeneiskolába küldjön, ezt anyámnak komolyan a szemére is vetettem.

Mint ahogyan ez számomra jóval később kiderült, apai ágú felmenőim között generációkon keresztül voltak és vannak hegedűművészek, akadémiát végzett zenészek. A géneken keresztüli öröklődés az egyik meghatározó tényező bennem, a másik formálónak a környezet alakító hatását tartom. Azt hiszem, ennek a génvonalnak, és egy kibontakozni akaró belső érzésnek a hatására éreztem, merre is induljak el. Mindenesetre mást, bármi mást akartam, mint amit magam körül láttam. Szerencsére jó a hallásom, ugyan nem tudom megmondani a hang magasságát, de érzem harmonikus tisztaságát. Ez párosul egy belső ritmusérzékkel, s egy egyéni énekhanggal; ehhez jön hozzá az egészséges nárcizmus.

A mai Lónyay, egykor Szamuely utcai általános iskolába jártam, s beiratkoztam egy mandolin tanfolyamra, de lelkesedésem nem tartott sokáig. Nem volt azért haszontalan, később tudtam meg, hogy a hangszer a hegedűvel azonos hangolású. Első zenei élményeim inkább az iskola énekkarához kötődnek, ahol a mezzo szólamba osztottak be. Volt egy teljesen őrült énektanárunk, aki a kötelező párt- és munkásmozgalmi dalok mellett titokban megtanított nekünk egy ötperces medley-t, magyarul egyveleget. A szám utolsó két része francia és angol volt. 1966-ban felléptünk a IX. kerületi úttörőházban, ahol ezzel a válogatással olyan frenetikus sikert arattunk, hogy a közönség összetörte a berendezést. Még nem gitároztam, de a ráckevei úttörőtáborban, a körülállók ütemes tapsára, a cappella adtam elő Szörényi-Bródy Az utcán című dalát. A siker elmaradhatatlan volt, ma is fülemben cseng a taps. Nem is vettem észre, mennyire „passzolt rám” a szám „Bár tudnám hova, de hova megyek én” sora.

(Folytatjuk)

(Dr. Csermák Zoltán)

Kapcsolódó cikkek