Egy rock-vagabond a Kanári-szigetekről – III. rész

1970 nyara csodálatos volt, a siófoki víztoronynál Tátrai Tibi, a Matrózban Jakab Gyuri zenélt; nappal a szállodasoron többek között a Metróból Zoránnal és Karesszal is fociztunk.

Még egy srác csapódott hozzánk, Trunkos András, aki azután mintegy testvérként kísérte végig későbbi életemet. Kiváló zenésznek tartott, ahogy apámnak jellemzett: „Ennek az országnak az egyik legérdekesebb, legőrültebb, legkiszámíthatatlanabb tehetsége”. E fanatikusság jellemző példája az angoltanulásom volt. Az akkor népszerű Báti-Véges tankönyvön öt hét alatt rágtam át magam, mindent, bevásárló cédulámat, naptáramat elkezdtem angolul írni, megértettem az addig csak fonetikusan bebiflázott Beatles-szövegeket. Eufórikus voltam, többen őrültnek néztek. Egy évvel később már letehettem a felsőfokú nyelvvizsgát, valamint egy Cambridge CPE oklevelet is szereztem. Később tolmácsként, production managerként dolgozhattam az Interkoncertnek és Hegedűs Lacinak a Multimédiában. Első életszakaszomnak meghatározó korszaka volt, rendkívül sok tapasztalatot és élményt szerezhettem.

Én voltam a „George”, aki a Magyarországra érkező nagy rockzenekarokat, mint például az Iron Maident, vagy a Motörheadet kísérhette.

Még 1976-ban Andrással voltak folkzenei próbálkozásaink, amivel eljutottunk a miskolctapolcai fesztiválra, ahol például a kiváló prímással, Fátyol Tivadarral is játszhattunk együtt. Trunkos ötlete nyomán Bartók műveit szedtük darabokra, s gyártottunk újabb számokat belőlük, s őrületes sikert arattunk. A 80-as évek elején benne lehettem az újhullámos Rolls Frakcióban: Trunkossal, D. Nagy Lajossal léptem fel, fuvaroztam őket, s szerepelhettem is velük.

1981-ben – az Ungár zenekarból kivált Herrer Pállal – Kuvaitban, Dubaiban, Norvégiában és Svédországban zenéltem javarészt nemzetközi slágereket. Azt játszottuk, ami nekünk feküdt, gondolván, hogy ez a közönségnek is tetszik. Mostanság elnézve a svédek zenei ízlését, fogalmam sincs, miért nem játszottunk csak Elvis Presleyt.

1982-ben az Omega húszéves jubileumát ünneplő koncertsorozaton vendégzenészként léphettem fel a Budapest Sportcsarnokban.

Több héten keresztül próbáltunk keményen, s ez időszak alatt zenészbarátságok szövődtek köztünk, főleg Benkő Lacival és Mekivel kerültem lelki kapcsolatba. Mellesleg, sokat néztem őket, amikor lazításul fociztak. Hihetetlen élmény volt a kilenc előadáson előttünk hullámzó tömeg, s egy ilyen színpadon a siker, s a nézők szeretetének érzése. Az eseményről Jancsó Miklós filmet is forgatott Omega, Omega, Omega címmel.

1984-ben Andrissal ismét a távozás mellett döntöttünk. Németországba kerültem, a választásban az is motivált, hogy közel lehessek tinédzserkori jó barátomhoz, Mándoki Lászlóhoz.

Itt bevágnék egy rövid adalékot a Lacihoz kötődő korábbi bulijainkból. A JAM nevű zenekarban, a 70-es évek elején Lacival, valamint Tasnádi Csaba basszusgitárossal, Antal Sanyi nevű keyboardos sráccal és Pártos Bandi szaxofonos-fuvolással játszottunk együtt. Furcsa, de nehéz visszaemlékezni, hogy mit is csináltunk. Eric Claptont hallgatva a blues akkor már a véremmé vált, Ray Charlesból, Mahavishnuból tanulva, formabontó módon – kicsit egzaltáltan – kevertük a stílusokat. Utólag visszagondolva, a szövegeknek sajnos nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget, hiszen az angol textust sem igazán értettük. Később a Rollsban Dévényi Ádám és Andris szövegeit énekelve ébredtem rá, mekkora hibát vétettünk.

(Folytatjuk)

(Dr. Csermák Zoltán)