Vannak a múló időben pillanatok, melyek az elmúlás fölé emelik tekintetünket. Túl a láthatókon, s úgy kering fantáziánk a Szentlélektől ihletett istenimádatban, hogy egyfajta szent kozmikus exodusban kilépnek szavaink a személyes lét bezártságból. Az istenimádat sokhúrú vonósai és orgonák királyi hangömlései, fúvósok mély és magas zengésű akkordjai nagyon messze szállnak.
Fel a már láthatatlan magasokba, és a szívek átláthatatlan lejtőin ezredévek emlékvölgyeibe. Ott lenn a személyes mélységekben és a fenn, meg a kinn és a benn káprázatos bűvöletében zengik a teremtett ember háláját, s az élet megkomponálhatatlanul tökéletes oratóriumát. A szívek, formák, tengerek és hegyek, erdők és ezerarcú sivatagi másodpercformák tökéletes harmóniáját. A teremtett lét és az egyénileg megélt létezés kantátáit és szimfóniáit, melyeket száz Bach és Beethoven, Mozart és Dvořák, Liszt és Chopin tudott volna csak megkomponálni a kozmikus templom javára, egyidejűvé összpontosítva dallamvilágukat. A lehetetlen lehetővé tételével. S ha valaki úgy vélné, mennyi lehetetlenséget írok össze e különös, eksztatikus bevezetőben, annak csak egy nagyszerű gondolkodót idézek:
„Ha valaki nem hisz a csodák lehetőségeiben, az nem realista”.
S a kínai népi mondás is ráerősít erre, amely ott visszhangzik százmilliók belső lélektemplomában: „A hívő embernek egy perc alatt több öröme adódik csodákat látó szívében, mint a hit nélküli embernek egy életen át”.
Ránk következő vasárnapon a Szentháromság utáni 15. Úr napját kapjuk ajándékba remélhetőleg a Feltámadottól. Mivel több ok is van arra, hogy felzengjenek a lelkek templomaiban és belső koncerttermeinkben az Isten-köszöntés fenséges ima- és zenedallamai, most ebbe a nagy hódolásba elmélkedésünkkel mi is bekapcsolódunk. A spirituális lírai próza és a zene néhány darabjával. Teremtésbeli tágassággal, túllépve mindennemű felekezeti, vallási, többnyire emberek által felhúzott értelmetlen falon. Pneumatikus tágassággal. A Szent Lélek világtávlatos és ugyanakkor szívléptékű egyidejű vezetésével.
Boldog 5784. újévet Jézus test szerinti népének!
Aki szereti Jézust, Jehósuát, s a Szabadítót személyes Megváltójának vallja, az tud áldásmondó szívvel tekinteni Izrael népére. Minden történelmi, őket még az „istengyilkossággal” is megvádoló abszurd, önellentmondásos, históriás stigma ellenére is.
És minden hétköznapi, úton és útszélen bogáncskóróként sodort gyűlöletsistergés ellenére is. Jézus úgy vitetett fel a mennybe, hogy kezét áldásra emelve tartotta (Lukács 24,50), idők végezetéig figyelmeztetve minden embert, hogy önmegtagadással, megbocsátással lehet és szabad csak viszonyulni az Atya, az Örökkévaló választott népéhez. Ebben nem lehetünk keresztyénekként bizonytalanok, tétovák, kicsit így-kicsit úgy taktikázással. Ellenkezőleg:
Krisztusban emelkedett lelkülettel kérünk mi is áldást az Ószövetség mai népére, itthon és szerte a diaszpórában.
Valahogy úgy, ahogyan Ravasz Ákos református testvéremtől, a müncheni reformátusok korábbi gyülekezeti gondnokától ma kapott újévköszöntőben olvasom: Békés, örömteli, édes újesztendőt és az élet könyvébe való jó beíratást és bepecsételtetést kívánok barátaimnak az 5784. esztendőben egy jó, közös jövő reményében! Sáná tová umetuká! Lösono tajvó tikoszévu ve-téchaszému! Gmar hatima tová!
Szférákon át Atyánkig felható imák töltik be az előttünk álló estét és éjszakát, s ebben a kozmikus dallamáradásban ott lesz a zöldszemű csoda,
Barbra Streisand gyönyörű éneke is: Avinu Malkeinu.
Mindehhez álljon itt még Abraham Joshua Heschel filozófus, zsidó teológus gondolatmenete az imádságról: „Az ima válasz Istennek. Benne azt tulajdonítjuk Istennek, ami életünkben a legdrágább, legszebb. Az imában kiöntjük szívünket Isten előtt, és kitárulkozunk Előtte úgy, hogy várjuk minden idegszálunkkal Szavát. Az ima legmélyebb mélységéig akkor jutunk el, amikor túllépve szokásos örömeinken és mély szomorúságaink árnyékán, igazi otthonra, mindent feledtető otthonra találunk Istennél, csak Őnála és az Ő irgalmasságában”. Ez az imaszemlélet és imagyakorlat összeköti Ábrahám leszármazottait Jézus megváltott népével – 5784-ben is!
Szférákon átzeng keresztyén imánk és énekünk Jézushoz és az atyához
Az elmúlt hétvégén Brassóban, Bukarestben és Ploiestiben magyar református gyülekezetekben szolgálhattam. A brassói magas hegy, a Poiana is csak halványan tudta érzékeltetni, kiábrázolni az éneklő gyülekezet magasra szárnyaló hálaadását. Szinte szárnyra keltem magam is, és a jó atyafiak zengő éneke szó szerint felröptetett a magas sziklák fölé, fel az örök ragyogás honába. De nem csak engem, hiszen a templomi közösség éneke egész seregét énekelte túl a kulturális és nyelvhatáron élő, évszázadok óta hűséges testvérek gyülekezetének olyan földöntúli magasságokba, ahol szerető Istenünk képes meghallani a földi zengedezést. Igazolását és cáfolatát is adták ezzel a költői panasznak:
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
Valóban, a porban csak megfulladni lehet. De ha egy közösség hite, imája, éneke emel, s biztat szólni, látni, élni, akkor igaz lesz a kérés:
Emeljetek hát fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek
– s akkor nemcsak Karinthy számára, hanem minden lélek számára lesz ünnep, örömhír, ének, por fölötti zsoltárének. Amikor az ember teljesen Isten felé fordul. Ezt éreztem a tornateremből Isten ékes házává épített, csinosított brassói református templomban, meg a bukaresti városi templomban, s a ploiesti kedves imaházban. Mindenütt olyan magyar kálvinista lelkek tiszta énekhangjával, imáival, nehéz történelmi napokat átvészelő hittel és reménnyel, ami valóban életemelő erőket kapva élt tovább. Közöttük felidéződött bennem a modern, mai magyar imamű, Havasi Balázs nagyszerű kompozíciója, melynek meghallgatására most itt is kérem a Kedves Olvasót.
A lassan klorofill frissítette, erdei nyári csendek múlásával ezerszínűen pompázó, szívbemarkolóan búcsúzó teremtett világ „színeváltozásán” is örvendezve, a változásokban is az Örökkévalót látva és érezve, ezen a különösen ünnepi hétvégén felzeng százmilliók szíve Istenhez. Jó 15 millió Ábrahám-leszármazott és legalább 2,5 milliárd Jézus boldogította keresztyén seregé. Az énekes, dallamharmóniás emelkedettségben halkan megszólalnak majd szívünkben a történelmi imák, egyéni kérések is. Vérrel és halállal, földrengéssel és tengerömlésekkel, erdőtüzekkel vert napjaink minden ünneprontása ellenére is bizakodó, reményosztó imái. Első és utolsó lehetőségként.
A ma élő német evangélikus énekkomponista, szociális munkás, Eugen Eckert imája lelki kapunyitás a svájci református költő, író, filozófus, teológus, Johann Caspar Lavater (1741-1801) Szentlélek által kristálytisztává csiszolt, századok fölött ma is időszerű szavaihoz.
„Üres kézzel állok itt, félelem fog el sok dolog láttán. Maradj velem a nehéz napokban, Uram, segíts, hogy újra és újra tudjak énekelni: Rólad, aki Kőszikla vagy. Rólad, aki Védelmezőm vagy. Rólad, aki Sziklaváram vagy, s Erősségem”.
– És hallatszik századokon át a Lélek refrénje is: „Azt add meg mindenkinek, Uram, amire valóban szüksége van! Könyörülj a szegényeken és az elhagyottakon, küldj hozzájuk segítőket és vigasztalókat. Könyörülj a betegeken, enyhítsd fájdalmaikat, töltsd be szívüket gyógyító reménnyel. Áldd meg azokat, akik dolgoznak. Áldd meg azokat, akik ma pillantják meg először az élet fényét, s azokat, akiknek szemében örökre kialszik a földi fény. Irgalmazz mindnyájunkon! Ámen”.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
