Kétféle elég
Lassan böjti időnk felénél járunk. Mi van, mi maradt böjti tarisznyánkban és a lelkünkben? A böjti időre egyáltalán nem vagy alig figyelő felkorbácsolt közhangulat közben és ellenére? Az egyházak felé naponta zúduló cikkek jó részéből kisistergő agresszív és durva szövegek nyomán? Felgyújtott ország lettünk bozóttüzek és erdőtüzek nélkül is. Hol a lelki-szellemi tűzoltóság? Ki tud és hogyan ilyen helyzetben böjtöt tartani?
Külsőt még csak-csak, amikor redukáljuk a fogyasztásunkat. Nagy lehetőség: az egykori illési helyzetet (1Királyok 19) ma mélyebben átgondolva, feldolgozva, magunkra, helyzetünkre alkalmazva, mire jutunk a próféta beérsebai és pusztai tapasztalataival? Úgy vélem, sokra. Többre, mint anélkül. A Baál nevű idegen istenség prófétáinak megölése után Jezábel bosszúja elől menekül Illés. A felzaklatott próféta rádöbben a pusztában arra, hogy ő sem jobb elődeinél, s feladja küzdelmét. Keserű önvádban fakad ki: „Elég most már Uram! Vedd el az életemet” (1Kir 19,4). Aztán lefeküdt a rekettyebokor alá és elaludt. Majd egy angyal érintésére fölébredt, s mit látott? Fejénél egy forró kövön sült lángos, és mellette egy korsó víz (1Kir 19,6). Evett, ivott, újra elaludt. Majd az Úr angyala felkeltette, s ezt mondta: „Egyél, mert erőd felett való út áll előtted… annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig” (1Kir 19,7-8).
És a mi böjti negyven napunk? Hányszor hangzik el lelkünkben vagy kimondva is: Elég! Sorozatos adok-kapok helyzetekben, otthon és lépcsőházban, munkahelyen, médiában és közbeszédben, egyházban és azon kívül? Kinek ne lennének illési elég-pillanatai? A feladom feladatvesztései? A ránk szakadó lelkiismereti felismerés gravitációja: nem vagyok jobb én sem. Lelki útravalóként legyen ott láthatatlan tarisznyánkban, a lelkünkben az Úr angyalának gondoskodó, továbbsegítő, felemelő biztatása: Egyél, mert erőd feletti út áll előtted.
Milyen út? Nem olyan, ami még beljebb visz a zűrzavarba, a méltatlan szavak és helyzetek ingoványába. Hanem az az út, amit a lángos és a korsó víz erejével megtehetünk. Se több, se kevesebb. Se rövidebb, se hosszabb. Nem az a cél, hogy a magunk vagy csoportunk, pártunk és köreink igazságáig, önérvényesítésünkig eljussunk. Ez homokra építkezés lenne. A cél minden pillanatban, minden böjti imában, belső koncentrációban, fül- és lélektisztító Ige-zuhanyozásban, ez: jussunk el ebben a böjti időszakban Isten hegyéig, a Hórebig! Miként Illéshez, hozzánk is szól az Úr Igéje: Gyere ki, és állj a hegyre az Úr színe elé (1Kir 19,11). Ez a mi böjtünknek is lehet a csúcsélménye: kiállni az Úr színe elé. S ha rászánunk egy hajnali csendhullámot vagy esti nyugodalomhívogató percet, s valóban odaállunk Isten színe elé, akkor és csak akkor történik meg a valóban életgazdagító böjti csoda. Mert napjaink szélviharai, földrengései, háborúi, tűz- és vízkatasztrófái közben megvalósul az, ami egyedül csak Istennek lehetséges: mindenek után „halk és szelíd hang hallatszott” (1Kir 19,12). Akkor ott a Hóreb-hegyen Illésnek, ma nekünk itt, a Kárpát-hazában, azoknak, akik úgy emelkednek fölébe a hétköznapok por-, homok- és tűzviharainak, hogy tudatosan és erre szánt napi percekben odaállnak az Úr színe elé, azok megkapják az új küldetést. Ez Illésnek így szólt: „Menj, kelj ismét útra a pusztán át Damaszkuszba” (1Kir 19,15). Királlyá kenés lesz a dolga, a megfelelő emberek kiválasztása Arám és Izrael élére, s prófétautódja kijelölése. Illés megtapasztalta azt is, hogy az Úr meghagyott Izraelben is 7000 embert, a maradékot, a tisztákat, a megtisztítottakat, akik nem hajoltak meg a Baál előtt, idegen befolyás, szellemiség, kultusz, szokások előtt soha. Ők azok, akik nem csókolták meg az idegen Baált, nem lettek idegenmajmolókká, idegenrajongókká.
Rendkívül sokrétű, csupa gondviselő figyelem árad Illés pusztai és Hóreb-hegyi történetéből. Nagyon sok átgondolható, helyzetünkre alkalmazható tanáccsal. Az első kérdés: eljutunk-e az emberi csalódások, fáradtság, életunalom, a semmibevétel vagy éppen az üldözés forró homokján kimondott elégtől a Hóreb-hegyi szelíd és halk hang meghallásáig? Isten beszéde meghallásáig? Észrevesszük-e, hogy Istennek velünk még van terve, bármennyire is megelégeltük környezetünket, helyzetünket, önmagunkat, netán talán még Őt is? A cél: az Ő színe elé állni. Az ENSZ második főtitkára, a nemes lelkű, hívő protestáns svéd diplomata, Isten diplomatája, Dag Hammarskjöld írta lelki naplójába: „Nem elég Isten elé állni. Ott, coram Deo, az Ő színe előtt meg is kell tudnunk állni”. Solus Christus, egyedül Krisztusra figyelve, aki Pálnak, aki szintén a végfáradalom töredelmeiben élte utolsó idejét, ezt mondta: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célba” (2Kor 12,9). Meghallod-e ezt a biztatást ebben a böjti időben?
Proviant-kultúra
A keresztyén, testvéri útravaló, a proviant kultúrája, ahogyan ezt Európa más részein nevezik és gyakorolják még ma is, két részből áll: a mennyei kenyérből, és a földi útravalóból. Az előbbi maga Jézus, aki így szólt tanítványaihoz: „Én vagyok az élet kenyere… Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké” (János 6,48; 51). Életre szóló és példaadó emlékként őrizem fiatalkorom lelki portyázásait, amikor először tapasztaltam meg a proviant-kultúra lélekerősítő hatását. Még az NDK-s időkben, wittenbergi egyetemi ösztöndíjasként a hires Luther-kollégiumban egyedüli külföldiként éltem két tucatnyi német teológus között, s készültem hétvégén valamelyik város protestáns templomát meglátogatni. Frau Tannert, volt diakonissza, a szeminárium Hausmutterje, mindannyiunk lelki anyja lepett meg először a proviant-kultúra útravalójával. Coetus Hungaricusom, évszázadok során a magyar peregrinus diákok százai által lakott szobám vaskos barna, boltíves ajtaja öregkilincsére hajnalban kis szütyőt, szőttes tarisznyát akasztott, benne a sötétbarna rozskenyér szendviccsel, benne sajtszelettel. És egy zöld almával. Ezt ő mindannyiszor odatette a kilincsre, amikor csak megtudta, hogy hétvégén lelki túrára indulok. De ugyanezt tapasztaltam Heidelbergben, illetve ottani három tanulmányi évem alatt a schriessheimi diakóniai házban, ahol ugyancsak minden elutazásom előtt kéretlenül is ez a kilincsre akasztott proviant várt felkelés után. Valamennyi esetben egy-egy igés bibliajelző lapocska is várta, hogy felfedezzem a tarisznya alján.
Testi és lelki kultúra böjti egyszerűséggel, protestáns puritánsággal. Volt-e, van-e, lesz-e valaki ebben a böjtben, akit ilyen, a szeretet odafigyelésével készített útravalóval, Illés eledelével és Jézusunk mindenre elégséges kegyelmének a biztatásával indítunk útra vagy segítünk tovább? Ez az a mennyei többlet, ami a „torkig vagyok vele” megelégelt napi helyzeteknek még a rossz emlékezetét is segít kitakarítani a lelkünkből. Proviantos, áldott útravalós böjti napokat!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
