A Csemadok 75. évében Őszi Irma, az egykori alapító, a szocializmus legvadabb éveinek is egyetlen női járási titkára volt Érsekújvárban. Úgy emlékszem, erre büszke volt.
S hogy nő létére miért merem őt veterán, mohikán jelzőkkel illetni? Mert ő a „kívülről” sudár termetével, mindig emelt fővel, a párt férfi vezetői fölött, a Csemadok csaknem 90 fős vezérkarában is vezérnek számított, és harcos, erős veteránként ment nyugdíjba 1990-ben. Neki az jutott: a szocialista rendszer, összeszorított foggal, de végig bírta a pártvezérek „udvarias” látogatását, a torzképű, alkoholgőzös besúgó, „spicli” ücsörgését az irodában, vagy a rendezvényeken.
Mindehhez jó képet vágva, s a magyar pártvezérrel már-már baráti kapcsolatot létrehozva védte, amit védhetett, kimagyarázással, olykor hazugsággal. Soha nem felejtem el azokat a hétfői reggeleket amikor a járási pártbizottságon volt jelenése, ahová egy hétvégi ünnep után „raportra” hívták az elvtársak. Nem igen számolt be nekünk az irodában, hogy miért kapta a figyelmeztetéseket, de amikor felháborodva az asztalra dobta kézitáskáját, már tudtuk, megint bűnünk van – a párt szemében. Ez már a nyolcvanas évek közepe, vége felé volt, amikor egyre feszültebb volt a hangulat elvtárséknál.
Sok-sok kötelességet kellett teljesítenie olykor, de mi a Csemadok-családban tettük a magunkét, és még inkább az alapszervezetek több ezer önkéntese falvainkban, városainkban.
Ezért volt érdemes Irmának is éjszakákat töltenie évzárókon, ünnepeken, sokszor az állomásokon, amikor még nem voltak szolgálati kocsik sem – s mindezt a magyarságunkért, kulturális értékeink, néphagyományaink életben tartásáért, értékmentéséért, édes anyanyelvünk (ez az ő legjobb barátja, Sidó Zoltán mindennapi védőszava volt anyanyelvünkért) védelméért tettük, hétvégeken és, ünnepeken olykor kis családunktól megvonva az együttlétet, a nagy család érdekében.
Ez a szálegyenes, kemény asszony, Őszi Irma, egy végtelenül jóságos főnök, beosztott volt, aki akkor volt boldog, ha valamit adhatott, kollégáinak, főnökeinek, és mindenkinek, aki kicsit is közel állt hozzá.
Szeretett öltözni, adott magára, egy járási ünnepély előtt háromszor is átöltözött – mert fontos volt neki, hogy mi mindig remekül nézzünk ki, és remekül érezzük magunkat – ő a kisebbségi létet így is leplezte.
Soha nem felejtem, üzleti ismeretségei által a nagyfőnökeinket, pozsonyi kollégáinkat is „pult alá vitte” legelegánsabb öltözetekért. Ő nemcsak vendégeskedett a vidéki gyűléseken, ünnepeken, amelyek tényleg nagyon családias hangulatúak voltak, de ő is mindenkit megvendégelt, aki az újvári iroda felé járt – mármint a hozzánk tartozókat. Mikor valamilyen feszültséget akart levezetni, akkor kiruccantunk egy ebédre és a vendégei voltunk.
Mindezek mellett első és legfontosabb volt számára a munka, a vállalt feladat, a precizitás, a becsületes hozzáállás, nekünk alig volt személyes ünnepünk itt lent, de a föntieknek sem.
Csemadok-ünnep igen! Mikor kivonultunk a háromnapos fesztiválokra, Gombaszögre, Zselízre, Komáromba, Dunaszerdahelyre szolgálatot, ügyeletet vállalni, idősödő kora ellenére is azt a helyet választotta szolgálatul, ahol, ha esett, vagy szél fújt, nem számított, éjszakáig szolgálatot vállalt, és mi is vállaltunk vele.
Ott tanultuk meg a betyárbecsületet, jómagam a pörgést, fáradságot soha nem ismerve, és panaszszót soha ki nem ejtve végeztük a ránk bízott, vagy önként vállalt feladatot. S ez mindenkire hatott, mert az ő aurája kisugárzott a környezetére. Soha nem volt beteg, még ha fájt is valamije, de sírni, elérzékenyülni sem láttam az együtt töltött tíz év alatt.
Ez a kemény asszony, akit a magánélete is bekeményített, egy csodálatos jó szívet, szeretetet hordozott! Ez a megfáradt szív most leállt, és az égbe költözött az övéi közé, a kis és nagy családba!
Nyugodj békében, drága Irma, mindannyiunk Irmuskája! Ne feledjen az utókor, aki sokat köszönhet Neked. Isten áldjon!
(Dániel Erzsébet, Őszi Irma egykori járási szakelőadója, majd utódja)
