1848 vízválasztó volt történelmünkben. Az alkotmányunk védelmében 1848 őszéről vívott önvédelmi harcunk 1849 áprilisának derekától függetlenségi háborúvá terebélyesedett. Csak két európai nagyhatalom volt képes térdre kényszeríteni bennünket, ám egy dolgot nem tudtak semmissé tenni: a polgári magyar nemzet e nemes küzdelemben született meg. Nemzeti ünnepünkön Hermann Róbert legújabb könyvét ajánljuk, amely az 1848. évi őszi eseményeket tárja elénk érdekfeszítő módon.
Tavaly ősszel jelent meg a Peko Kiadó Hadiakadémia sorozatában Hermann Róbert:
Pákozdtól Schwechatig. Az 1848. őszi hadműveletek a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában
című könyve. Lássuk hát „hadvezéri” magasságból – és nem táborkari alapossággal –, miről is szól e remek munka!
Már 1848 előtt borússá vált a magyar–horvát viszony, s a konfliktus politikai, vallási és nemzeti eredetű volt. A horvátok körében elterjedt az illírizmus eszméje – amely szerint a délszlávok alkotják az ókorból származó illír nemzetet és a pánszlávizmus horvát megfelelője volt – és ez nem talált meleg fogadtatásra a magyarság körében, amely a szláv tengerben bekövetkező nemzethaláltól rettegett, míg a horvátok azt sérelmezték, hogy a magyar nyelv használatát a törvényhozás és a közigazgatás minél nagyobb területére akarták kiterjeszteni. A reformországgyűléseken a horvát követek a konzervatív kormányzatot támogatták, 1848 tavaszától a horvát liberálisok pedig egyre hangosabban követelték a Háromegy Királyság létrehozását Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Magyar Tengermellék, a horvát és szlavón határőrvidék egyesítése révén, valamint azt, hogy a magyar hatóságokkal horvát nyelven történjen a hivatali érintkezés, és a katolikus Horvátország nem pártolta a többi keresztény vallás egyenlősítését sem.
A forradalmi időkben igencsak felértékelődött a báni méltóság szerepe, ami évek óta betöltetlen volt. Ekkor került előtérbe a feltétlen dinasztiahű báró Josip Jelačić ezredes, a glinai 10. (első báni) határőr-gyalogezred parancsnokának személye, akit a magyar kormány kinevezése előtt Bécs sietve iktatott be tisztségébe, miáltal a birodalmi kormányzat megőrizhette befolyását a katonai szempontból fontos határőrvidéken, és megakadályozhatta a forradalmi mozgalom átterjedését. A vezérőrnaggyá avanzsált Jelačićot március 23-án kinevezték horvát bánná, egyúttal megkapta a horvátországi főhadparancsnokságot, majd hamarosan altábornaggyá lépett elő.
Mint ahogy a könyvből is kiderül, Jelačić népszerű, erélyes és jó szervező hírében állt, de nem tartozott Mars kegyeltjei közé, mint ahogyan azt magyarországi hadműveletei is világosan igazolták. Politikusként is császári-királyi tábornok maradt. Jól tudta, mi kell ahhoz, hogy Horvátország közvéleményét teljesen a magyarok ellen hangolja. Az uralkodó, a „jóságos” V. Ferdinánd hiába függesztette fel báni tisztéből, áskálódásait tovább folytatta, aztán amikor gróf Joseph Radetzky tábornagy rendet tett Észak-Itáliában, visszakerült méltóságába. E tény is világosan mutatta, hogy Bécs elérkezettnek látta az időt arra, hogy az április törvényeket egyoldalúan visszavonja, méghozzá a horvát szuronyok segítségével.
Rendkívül nehéz idők elébe nézett ekkor az első felelős magyar kormány. Legjobb akarata ellenére sem tudta viszonyát rendezni a horvátokkal, a nyár elején kirobbant délvidéki rác lázadás elfojtására nem rendelkezett elegendő katonai erővel – ezért május 16-tól megindult az első 10 honvédzászlóalj szervezése – és Bécs aknamunkájának eredményeként Erdélyben is puskaporossá vált a helyzet.
A horvátok – magyarországi támadásuk nyitányaként – augusztus 31-én bevonultak Fiume és Buccari városokba, így Jelačićot nem véletlenül nevezte „a birodalom utolsó reményének” Zsófia főhercegnő. Aztán szeptember 11-én Jelačić majd 50 ezer fős – horvát határőrből és többségében alacsony harcértékű népfelkelőből álló – hadtestével átkelt a Dráván a Muraközbe azzal a céllal, hogy a rend helyreállítójaként vonuljon be Pest-Budára. Miután a horvátok császári zászlók alatt törtek be Magyarországra, Jelačić már támadásának kezdetén világossá tette, hogy nem a horvát–magyar viszályt kívánja rendezni. E jelzést megértették a Magyarhonban lévő, nem magyar kiegészítésű császári alakulatok, és csatlakoztak seregéhez. Jelačić seregének csak a létszáma volt jelentős, harcértéke viszont annál alacsonyabb, mivel a határőrök mellett hadba hívott népfelkelők kaszával-lándzsával felszerelt, második-harmadik vonalbeliek voltak, akik magyar földön rabolni és fosztogatni kezdtek.
„A hadsereg valódi rablócsorda – írta egy császári tiszt feleségének –, lopnak, rabolnak rettenetesen, daczára annak, hogy semmijök sem hiányzik; az urodalmi tiszteket kifosztogatják, a szőlőket elpusztítják, a bort kiengedik.”
Batthyány felhívása ezért is talált nagy visszhangra, amikor a Dunántúlon népfelkelést hirdetett, így Jelačić és hátországa között az összeköttetés hamarosan megszakadt.
A Móga János altábornagy parancsnoksága alatti magyar főerővel Pákozd–Sukoró térségében ütközött meg a bán, és addigi előrenyomulása szeptember 29-én végképp elakadt. A horvátok Pákozdnál alaposan levizsgáztak, ahol a sebtében szervezett honvédcsapatok sikerrel állták útjukat, kis híján Jelačić is otthagyta a fogát. Pákozdra hátráló alakulatait megpróbálta rendezni, de a katonai fegyelemmel hadilábon álló népfelkelői feltörtek egy birkahodályt, majd lövöldözni kezdtek a kiszabadult jószágokra és egymásra, s a zavart még az is tetézte, hogy mindkét oldalon ugyanazon dob- és trombitajeleket használták és a vezényszavak többsége is német nyelven harsant fel…
Másnap a bán fegyverszünetet kért – miután nyilvánvalóvá vált előtte, serege felbomlik, ha Székesfehérvár környékén marad –, amit arra akarta felhasználni, hogy Győr érintésével kifusson az ország területéről, vagyis nem hiába olvashatjuk Petőfi A vén zászlótartó című költeményében az alábbi sort: „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva”.
Retirálása közben súlyos veszteség érte, mivel a Szlavónia felől betört, hozzá csatlakozni kívánó Karl Roth vezérőrnagy hadosztálya kelepcébe került és Ozoránál letette a fegyvert, így az eszéki erőd magyar kézen maradt. A bán egyik jelentése rávilágít csapatai hadrafoghatóságának csekély mértékére:
„48.000 horvát és szlavón követte felhívásomat, s lépte át a Drávát múlt hó 11-én, és nyomult Székesfehérvárig (…) Ekkor azonban sokasodtak a nehézségek; a valamennyi hatóság által elhagyott föld nem volt képes megfelelő ellátást nyújtani, elmondhatatlan fáradságba került a népfelkelők amúgy is szabados, csupán kevés tiszttel ellátott tömegeit a legvadabb kihágásoktól visszatartani, és a hadműveletekhez szükséges mozgékonyságot megbénította; a tábori járművek, a lovasság a megfelelő kaliberű tüzérség hiánya, miután ennek legnagyobb része csupán 3 fontos lövegekből állott (…)”
Bécsben újabb forradalom tört ki. Jelačić – miután népfelkelői javát hazaküldte Horvátország biztosítására – csatlakozott a prágai főhadparancsnok, herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy alatt gyülekező császári fősereghez és részt vett a császárvárosban történő rendcsinálásban. A magyar sereg követte, ám értékes időt vesztegetett el azzal, hogy a Lajtánál megállt és parancsnoksága morális okokból heteken át azon hezitált, átlépjék-e a határt, vagy sem. Ezt kihasználta a császári hadvezetés, így került sor az 1848. október 30-i schwechati csatára.
Magyar részről jól indult az összecsapás, a jobbszárnyon Guyon Richárd ezredes pesti nemzetőrei bevették és felgyújtották Mannswörth falut, Görgei Artúr ezredes csapatai a Schwechat előtti magaslatokon álltak, de a lovasságból álló balszárny mindegyre késett. A császáriak tűz alá vették a magyar centrumot, amely nem állta a tüzérségi tüzet, megingott és a futásban keresett menedéket. Ekkor ért a csatatérre Répásy Mihály ezredes, aki huszárjai élén küzdve lehetővé téve, hogy a magyar csapatok nagyobb veszteségek nélkül hátráljanak. A csata ezen utolsó fázisa döbbentette rá a császári hadvezetést arra, hogy – Windisch-Grätz szavait idézve – „ez nem szedett-vedett lázadó csorda. Ez egy hadsereg”.
Hogyan mérgesedett el a magyar–horvát viszony? A törvényesség talaján állva, hogyan próbált a Batthyány-kabinet önálló magyar hadsereget szervezni? Mi történt Pákozdnál, Ozoránál és Schwechat alatt? Hogyan értékelhető Jelačić magyarországi hadjárata? Mindezen kérdésekre megkapjuk a válaszokat a kötetből.
A könyv értékét növeli, hogy a szerző Jelačić bán mintegy két hónapig tartó magyarországi hadjáratát hazai és osztrák levéltári források alapján dolgozta fel, munkájához mindkét oldalról számos naplót, visszaemlékezést és feldolgozást használt fel. Az események jobb megértését segítik az alapos és jól értelmezhető térképek, s ki kell emelnünk a gazdag képanyagot, amelyet Hermann Róbert döntően a saját gyűjteményéből válogatott.
Habár a kötet nem kifejezetten 1848 március idusáról szól, mégis haszonnal forgathatja mindenki, akit érdekel 1848/1849 (had)története és a magyar önvédelmi háború kezdete.
Babucs Zoltán hadtörténész
