Régió

Egy kis palóc község, Ipolyfödémes nagy szíve

Írta:

Hrubík Béla

2024.06.03.

Nem rendhagyó, ámde tartalmas és megható pillanatokkal teli könyvbemutatót tartottak Ipolyfödémesen június első napján, ahol is a község első írásos emlékének 765. évfordulóját falunappal egybekötve ünnepelték.

Megszoktuk mostanság, hogy egy-egy falunapot a zajos, haknizó zenekaroktól dübörgő kavalkád, főzőversenyek és bóvliárusok sokadalma teszi színessé, azonban hogy egy könyvbemutatót is be lehet úgy iktatni főműsorszámként egy ilyen eseménybe, úgy, hogy az élvezetes, megható, szívszorongató, mégis könnyedén vidám is legyen, még a magamfajta rutinos, sokat megélt kultúraszervező számára is meglepő volt.

Az Ipolyfödémes szülöttének, az Esterházy-kutató Molnár Imrének, és Csáky Károlynak, a Hont és Nógrád vármegyék élő néprajzi lexikonjának tollából született, Mohay Tamás professzor és Limbacher Gábor muzeológus kiegészítőivel megszerkesztett Ipolyfödémes, egy palóc kisközség a történelem sodrában című könyv bemutatója pontosan ilyenre sikeredett.

A szépen, takarosan felújított ipolyfödémesi kultúrház zsúfolásig megtelt nagyterme is bizonyította, nincs még minden elveszve, mint ahogyan azt Mohay Tamás néprajzkutató is írta a könyv előszavában: „Ne félj, ne félj Szent Mihály, míg Födémes fennen áll”.

Nem véletlen a mondás, hiszen Szent Mihály, a helyi templom védőszentje, égi szentélyéből igencsak kivette a részét e kis település történelméből, hogy az mindig, újra és újra talpra tudjon állni.

Tóth Magdolna polgármester a helyi közösség összefogásaként és eredményeként értékelte azt a mai napot.

Köszöntőjében a következőket fogalmazta meg: „A tartalmában és küllemében is értékes és szép kötet megjelenése azt bizonyítja, hogy a mai födémesiek (éljenek bárhol is szétszórva a világon) büszkék lehetnek kis falunk múltjára, és e múlt értékeit megalkotó, létrehozó, egykori lakóira, akik gyakran keserves küzdelmek és megpróbáltatások közepette vívták ki a megmaradást és a jövőt a maguk számára. Az immár írásba foglalt múlt emléke azonban arra kötelez bennünket, mai utódokat, hogy maradjunk hűek őseink emlékéhez és örökségéhez. Őrizzük, óvjuk és védjük mi is falunk ősi hagyatékát, kultúráját, és tegyünk meg mindent jövőbeli fennmaradásáért. Mindehhez őseink példájára, mindenekelőtt erős hitre, és a Jóisten oltalmazó segítségére van szükségünk.Tisztelet az ősök emlékének, hagyatékának.”

Őt Lőrinc Sarolta Aranka ipolybalogi népdalénekes, a Magyar Kultúra lovagja követte archaikus imádságok és népdalok előadásával.

Azt, hogy ebben a kis közösségben nemcsak hit, remény, és szeretet, hanem Istentől megáldott, tehetséges fiatalok is vannak, a szerzők, Molnár Imre és Csáky Károly által felvezetett beszélgetések közötti műsorokban tapasztalhattuk, palóc népmesékben, versben, művészi szinten előadott dalokban egyaránt.

És hogy a művészet sem áll messze az itt élő fiataloktól, azt éppen Molnár Levente fotókiállítása mutatta meg, mely nem az első ilyen bemutatkozása ennek a fiatalembernek, aki – milyen véletlen – éppen Molnár Imre unokaöccse. A családi neveltetés, az Istenbe vetett hit, a kántorkodó nagyszülők és szülők példamutatása utat tör, még egy ilyen kis faluban is, bizonyítva, el lehet jutni – Adyt idézve – az „értől az óceánig”.

A délután folyamán volt itt igazán minden. Szívből, lélekből fakadó, a szemekből könnyeket előcsalogató gondolatok, magasztos elmélkedések, és a dicső múlt ismertetése a könyv szerzőinek elmondásában.

Könnyeket csaltak és mély érzelmi hullámokat kavartak az egykori katonák első világháború poklából, a frontról és az orosz fogságból utolsó imaként írt, otthoniaknak küldött levelei, melyek a család, a haza, és a szülőföld mély, nem halványuló szeretetéről tanúskodtak.

De nem maradt el a délután folyamán a nevetés, a humor sem, amikor is az ipolysági Sendergő néptáncegyüttes a fellépése során, a tükörsimára és fényesre lakkozott színpadon a néptáncot jégtáncelemekkel vegyítette, olykor egy-egy leszúrt tripla Rittberger formájában.

A délutáni műsor zárásaként a Jusztin trió – mely az egyik tag érettségi találkozója miatt időközben duóvá lett – lépett fel, akik a „fedímesi” férfiak alkalmi dalárdáját kísérték hegedűn és szintetizátoron.

Akik bizony, alkalmiak voltak vagy nem, megállták volna a helyüket még talán a Felszállott a páva népzenei és előadói versenyen is, még akkor is, ha a nótázás közepén még Molnár Imrét is bevették a csapatba, felkérve, hogy velük együtt dalolja az ismert „fedímesi „dalokat.

Olyan volt ez a nap, mint a mindennapi életünk. Egy nagy hullámvasút, ahol az öröm és bánat kéz a kézben járnak, de ami a legfontosabb volt talán, és ezt éreztem ki a legjobban ebből a közösségből, hogy az emberek itt tudnak szeretni, örülni egymásnak, és büszkék a közösségükre.

Szeretni egymást, másokat, és a Jóistent, melyben e közel 800 évnyi történelemben töretlenül hittek, és sokszor mindent újrakezdtek, hiszen a falu a tatár, a török és a járványok miatt többször is elnéptelenedett.