Általában világos értelmük van a szavaknak. Ez fontos tulajdonáguk, mivel másképp nem tudnánk úgy kommunikálni, hogy megértsenek minket. Vannak ugyan szinonimák, amelyek látszólag ugyanazt a jelenséget másképpen fejezik ki, viszont a teljesen egyenértékű szinonima ritka: mindegyik egy-egy árnyalattal másképp fejezi ki mondandóját. És vannak homonimák, amelyek eléggé eltérő tényeket ugyanúgy fejeznek ki – például az asztalról az jut eszünkbe először, hogy az olyan bútor, amelynél ülünk, vagy eszünk, de a számítógép megjelenítőjét is – szükségből – asztalnak neveztük el. Már megszoktuk, s ezzel így meg is volnánk, nem tévesztjük össze a jelentésüket. De aztán megjelentek azok a nagyokosok, akik a létező egyértelmű kifejezéseket teljesen összevissza kezdték használni, mígnem (gyakran!) épp az ellenkezőjét állítják, azzal igyekeznek megbolondítani.
Fölöttébb gyanús, mennyire csúnyán élnek vissza a szavakkal. Vajon az önjelölt „nyelvészek” mentális hiányosságai miatt van ez így? Vagy készakarva és tudatosan? Attól tartok, mindkét módszer igénybevételével. Van például egy gyakran ragozott fogalom: demokrácia. Úgy igazából senki sem tudja, mit jelent, még a komolyan vehető értelmezések is eléggé látványosan eltérnek, bár általában úgy értik, hogy „nekem mindent szabad, neked semmit”. Ami senkit sem akadályoz abban, hogy ne használja e kifejezéseket saját értelmezésében, tehát érdekeinek megfelelően. Annak ellenére, hogy abból indul az értelmezés, miszerint egyenlők volnánk. Pedig hát szerencsére nem.
Vagy a béke szavunk. Minden nyelvben megtalálható, sűrűn is használják, úgyszólván mindenre. Akadt egy politikus, aki azt találta mondani (Ukrajnával kapcsolatban), hogy béke úgy lesz, ha háborúzunk.
Ez valójában egy népbutító, demagóg kijelentés alapegysége lehetne, nem is tudom, hogyan gondolta, annyira abszurd.
Persze azért nem olyan új megfogalmazás ez, hiszen a rómaiak az expanzióra való hajlamuk miatt(is) tudták, hogy „si vis pacem, para bellum”, azaz ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ezzel (akkor is!) azt akarták kifejezni, hogy elég erősnek kell lenni, nehogy másoknak eszükbe jusson megtámadni téged. És éppen ez az, amit Európa a hidegháború megnyerése után teljesen elmulasztott. Amikor pedig Trump arról kezdett elmélkedni, Amerika katonailag kivonulhatna Európából, nagy volt a fölháborodás, hogy akkor ugyan ki védjen meg minket. Akkor sem jutott senki eszébe, hogy az mégis a mi (az európaiak!) dolga volna.
Úgy is mondhatnánk, hogy Európának nem tesz jót, ha háborút nyer. Nem új fejlemény ez a kies Európában – s gyanúsan amerikai hatásra.
Ugyanis volt szerencsénk a XX. században két világháborút átvészelni. Akadt hozzá persze bűnbak – természetszerűen a háború vesztese, de azért nem kell azt készpénznek venni. Az I. világháborúról is azt mondták, azért tört ki, mert megölték a Monarchia trónörökösét, hogy elkendőzzék, mennyire a levegőben lógott már (mindkét fél „jóvoltából”) a háború kitörése. Márpedig az nem kizárólag a németek rovására írható, ahogy azt máig főleg a nyugati hatalmak sulykolják, hogy ezáltal elfedjék saját nem is lényegtelen hozzájárulásukat. Ha a központi hatalmak nyerték volna meg azt a háborút, elég egyértelműen a Nyugat felelőssége is kiderült volna.
De nem így történt. A vége a Párizs környéki békekonferenciák sorozata volt, mikor szétszedték a Monarchiát, s Magyarországon kívül a németeket is kegyetlenül megalázták, amivel sikeresen megalapozták a II. világháború kitörését. A Nyugat viszont – az Egyesült Államokkal az élen – önelégülten pacifizmusba vonult vissza azzal, hogy immár megoldottuk a világ dolgait, s nem lesz többé háború, és nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a Párizsban elvetett mag milyen békétlenséget szül, beleértve Németország csalafinta új fegyverkezését.
Ugyanez történt a II. világháború után. Szerencsére nem a Német Birodalom nyert, de persze csak a németeket okolták a háború miatt, holott a Nyugat alaposan hozzájárult ahhoz. Egyúttal a háború előtti határok visszaállítására hivatkozva Németországot kisebbítették, még a „győztes” Csehszlovákiát is (Kárpátalja a Szovjetunióhoz való csatolásával), hogy egyúttal a Szovjetunió területét „méltó” módon nagyobbítani lehessen, s a pacifizmus látszatába bújva a hidegháború – egyébként drasztikusan ugyan, de aránylag jól működő – békéjét tartották fönn.
A háború minden okát, negatívumát s disznóságait persze a németekre hárították, amit a németek minden következményével el is hittek.
Az egyik következmény az volt, hogy a németek a fegyverkezésről még beszélni sem mertek, a másik eredmény a holokauszt okozta bűntudat lett, emiatt mindig igyekeztek kiállni a zsidók mellett. (Azóta változott ez egy kicsit: a németek már újra fegyverkeznének, s Izrael ellen tüntetnek.)
Közben a látszatbéke világában elfogadták a távol-keleti határmódosítást (Európában ezt tabutémaként kezelik), amit Kína követett el Tibet annektálásával 1949-ben. A világ egyszerűen elfogadta Kína érvelését, miszerint „csak” az elpártolt ősi területet öleli magához vissza. A világ azt sem vette észre, hogy Kína hosszú téli álmából lassan fölébredt, s okulva a világ sikertelen fejlődéséből, kommunista módszerekkel rohamlépésben kapitalizmust épített, s lett egy mindent elsöprő konkurencia mind a megtépázott Szovjetuniónak, mind a kizárólag nyereségvágyon alapuló USA-nak (na meg Európának).
Amikor ezt Amerika észrevette, már tulajdonképpen késő volt. Igyekezett ugyan (s máig ez van) Európát mint konkurenst lepipálni, amihez Európa lelkesen máig besegít, de Kínára (és Indiára) ez semmi hatással nem volt. Az oroszok is észrevették, hogy baj van, s ezen úgy próbáltak segíteni, hogy bevonultak Ukrajnába. Az ukránok ugyan (bőséges amerikai segítséggel) lelkesen besegítettek ahhoz, hogy az oroszoknak elég okuk legyen a „különleges” katonai beavatkozásra, de abból megint a fegyvergyártók és az oroszok profitáltak – ez utóbbiak azáltal, hogy sikerült átprogramozniuk a nyersanyagok üzletét. A Nyugat pedig, ahelyett, hogy tükörbe nézett volna, elkezdte újfent a háborút dicsőíteni. Úgy tesz, mintha a szabadságot féltené, de képtelen megérteni, ez alatt az oroszok mit értenek. És persze maga Európa sem tudja, mi fán terem ez az oly gyakran proklamált szabadság.
Vagyis ott vagyunk, ahonnan indultunk: ahelyett, hogy a fogalmak valódi értelmének néznénk utána, elferdítjük azokat. Különösen látványos ez akkor, miután a valós béke szava fölerősödőben van.
Ukrajnát minden lehető harci eszközzel tömik, s azt nevezik békeharcnak. Ismerős lehet ez az idősebb nemzedéknek: a kommunisták is állandóan a békéért harcoltak a „világ proletárjai egyesüljetek” címszó alatt. És persze a demokráciára hivatkoznak a mai békeharcosok, jogállamiságra, egységre, meg hasonlókra, ami külsőleg szépen hangzik, csak ha részleteire bontjuk, látható, hogy álomvilágban élnek, hazugságaik csak a rombolást és a halált titkolnák – annyira, hogy nem csupán a lóláb látszik ki a takaró alól, hanem az egész test is. Ráadásul rém okosnak tartják magukat, holott vakok és süketek, akik nem is akarják tudomásul venni a realitásokat és lehető következményeit, hanem kitartó, egyértelműen sikertelen stratégiát követnek. Olyan alagút ez, amelynek már nagyon is látszik a vége, egy borzasztó, kiterjedt háború lehetősége.
Talán azt hiszik ezek a háborús uszítók, hogy atombiztos légoltalmi pincéikben majd túlélnek. Mostanság a kényszerrel bevonultatott ukrán katonáknak három órát jósolnak a fronton. Ha azok mennének a frontra, akik oly jó ötletnek tartják a háborút, föltehetően másként látnák a világot. S akkor talán a béke újból valódi békét jelentene, a szabadság pedig társadalmi (kollektív), de egyéni szabadság is lenne – olyan, amely mások szabadságát nem gátolja. Tehát mikor a szavak visszakapnák eredeti értelmüket: amikor a demokrácia nem egyenlősdit, hanem az egyenlő jogok mellett egyenlő felelősséget és kötelességet is jelentene, s a béke nem büntetendő szitokszó, hanem valódi békés, toleráns együttélést jelentene.
Uram, világosítsd föl elménket!
(Aich Péter/Felvidék.ma)
