Sokat hangoztatott szlogenné vált ez a mondat. Úgy tűnik mindent megtesz érte az iskola, hisz ez az ő feladatuk. Igaz, nem csak teljesítmény-központú gyermekekre van szükség. Sajnos oktatásügyünk még mindig „csak” itt tart. Versenyszellemet árasztunk, ontunk, sugallunk, és szinte kötelező jelleggel szülő, iskola ezen jövőképpel küldi kicsi és nagy gyermekét minden szeptember elsején az iskolába. A verseny mindenképpen tempó, előzés, megmutatás, a másik, a gyengébb lehagyása, elhagyása, otthagyása – akár a versenypályán. Mert csak az érvényesül, aki győz, aki bírja az ütemet.
S hol marad a lényeg? Az ember(ke) tisztelete, megbecsülése, bármilyen képességű gyermeknél.
Aki pl. lassúbb, aki szorongó, aki stresszel, mert nem ér a célba, a lelkileg sérült gyerek egyszerűen kiszorul a társadalomból, a közösségből, őt egy külön kategóriába sorolva, intézményes keretek közé teszik. S egyre több az ilyen: autista, hiperaktív, lassabb felfogású. Ezeket még a pedagógusok is kiszorítják, mert az osztály sikerélményét, tanulási stb eredményét lerontja. (hol van itt a pedagógiai érzék a felsőbb szintű elváróktól) Hol van itt az emberi megnyilvánulás, gyermek, ill. majdani felnőtt iránt? Arról nem is beszélve, hogy a sérült gyermekek szüleit milyen lelki és anyagi trauma éri, kíséri egy életen át. De arra vannak a speciális iskolák….., hárítja el majd a pedagógus, oktatási szakember, politikus… mert mindenki talál rá magyarázatot, hogy mit kell tenni, hová kell vinni.
Nem tudom készült -e már felmérés arról, hogy hogyan növekszik évente a (lelki és pszichikai) sérülten született gyermekek száma, akik lehet a génjeikben hordozták, de egyre több a kötelező oltások által sérült gyermek is, merész orvosok kimutatásában. Ezt nem én mondom, bárhol olvashatjuk. Na meg természetesen a családon kívül hordott, sértett magzatok, az egészségtelen életmód, táplálkozás stb. Nem tisztem ezt elemezni.
Mert mindannyian – sajnos – ki vagyunk szolgáltatva e megbolydult, megbolondult világnak. Ezért is kellene lassítani a tempót.
Nem tudást, de tájékoztatást kell adni a gyereknek, és az alapdolgokat megtanulni. Ma minden agyon digitalizált, de félő, hogy már a jelen, de a jövő gyermekei sem tudnak olvasni, írni, számolni. S ha összeomlik a rendszer, megáll az élet!?
Egyre több szó esik a családról is. Nehéz már egy nemzedéket (a mai szülőket), rávezetni a régi emberi, erkölcsi magatartásra (értve alatta mindent: tisztelet, becsület, alázat, szorgalom, kitartás, segítőkészség), pedig ez minden generáció lételeme a megmaradáshoz. A pénz semmit nem old meg ezekből, csak a luxust biztosítja, az meg a lelket zsugorítja.
Hangoztatjuk, hogy keresztény, konzervatív gondolkozás kell. Kifejtették ezt már egyházon, iskolán, politikán belül a mai fiatal szülőnek, hogy mi minden fér bele?
Egyházaink, Isten szolgái hazai magyar viszonylatban a legválságosabb helyzetben vannak.
Kevés a magyar pap, nagy a terhelés lelkészeinkre. S gondolom a legnagyobb amit elvár tőlük a felsőbb irányítás, a legmegterhelőbb. S persze a hívők. Ezekből van kevesebb tájainkon, üresek a templomok. Itt is a gyermekre kellene leginkább fókuszálni. Évkezdés, év vége, minden templomban szülőkkel kezdeni a szentmise keretében, amely csak a gyermekeknek szól, és róluk szól.
Sok helyütt van, de nem mindenütt. Ahol nincs iskola, ott is lehetne a kis családosokkal szervezni találkozást. Akár 3-4 családdal. Számomra, és a még nem hívő számára is könny nélkül nem megy ki a szülő, abból a egyházi iskola évnyitójáról, és évzáró hálaadó ünnnepéről, ahol csak a gyerek közreműködik közös imával, hálaadó énekkel, térdeléssel, és egyenkénti áldással. Mert a gyerek hálás érte. Megszokja, s majd várja, az ünnepet, ami neki szól, és róla is szól. Egy csepeli plébánostól hallottam, (ismeretes, hogy ez a legkeményebb szocialista telep volt), a tanévnyitó mise után agapéval fogadták a gyerekeket. Nem a szülők, de az egyház, a plébánia. S biztos, hogy ezt megszokja a szülő is. Erre a kis figyelmességre, emberi megnyilvánulásra kell lenni pénznek, ami csak a gyermekekért van.
Mindezen elmélkedésem után kérdezem én:
hová rohanunk, miért kergetjük bele gyermekeinket a rohanó életbe? Miért nem lehet lassítani az életünket?
Valamiből leadni, hogy egymásra, gyerekeinkre, közösségre adni időt. Mert közösség nélkül nincs élet- ellenkezőjét hiába hiszi bárki. Otthon megadhatsz mindent, elzárhatod, drágább „szórakoztatással” gyermekedet, de soha nem fog tudni beilleszkedni, önállóan életét rendezni közösségi érzés nélkül.
Írásom nem kioktató, megmondom jellegű, de nagyszülőként, sőt dédszülőként megtapasztalom a múltban vétett hibáimat, s már „vénülő” fejjel látom, hogy minden gyermek formálható, képességgel teli, csak szeretet, idő, és türelem kell hozzájuk.
Nem bűnbakot keresek, ki a hibás e hibás rendszerben, inkább önvizsgálat, lelkiismeret ezen írásom, és gondolkodásra késztető ez a világ, amelybe belekényszerítenek. Tényleg kényszer? Nem.
Nemrég olvastam egy finn oktatási példát:
Minden tanulónak a képességei szerint kell teljesítenie a feladatokat. Együtt tanulnak az egészséges és a különböző fizikai vagy értelmi fogyatékkal élő gyerekek. Ha egy diák nem tud elvégezni egy feladatot, a tanár különórát ad neki, amit az iskola szintúgy megfizet. Tanulmányok szerint a finn kisiskolások a világ legjobban teljesítő tanulói, annak ellenére, hogy kevesebb időt töltenek iskolában, mint más országok tanulói, és maximum 30 percnyi házi feladatot kaphatnak egy nap.
Nobel -díjas tudósunk, úgy tartotta, hogy a nyitott gondolkodás fontosabb, mint a tárgyi tudás.
Az egész oktatásügyet az egész világon mindenütt, amerre csak jártam, egy nagy tévedés hatja át, egy óriási tévedés. Azt hiszik, hogy a könyv arra való, hogy az ember a tartalmát belepréselje a fejébe. Nézetem szerint a fej gondolkodásra való. A könyv pedig arra, hogy ne kelljen mindent fejben tartani.
(Szent-Györgyi Albert)
Dániel Erzsébet
