A diplomácia fogalma igen szerteágazó. A különlegesebb akciók saját nevet kaptak, ilyen volt fél évszázada a kínaiak pingpong diplomáciája, később a pandadiplomácia, a ritka bambuszmedvék ajándékozása is az ázsiai országhoz kötődött.
A kulturális diplomácia lényegesen nagyobb múltra, évezredekre tekint vissza. A magyar kulturális misszió története is könyvtárakat tölt meg, napjainkban viszont igencsak „nehéz kenyér”: a Brüsszelből érkező híreket olvasva nincsenek könnyű helyzetben, akik hazánkat képviselik a nyugat-európai országokban, bármely területen. Erről győződtem meg a nemrég elhunyt kedves kollégám Havasi János könyvéből, aki a Párizsi Magyar Intézet igazgatójaként vetette papírra gondolatait. Ha azt mondom Párizs… című könyvében fonja csokorba két kiküldetésének emlékeit. Az Intézetben a magyar kulturális és művészeti élet minden jelentősebb képviselője megfordult, e zenei sorozat keretében az ide illő fejezeteket veszem két részben górcső alá. Van miből válogatni, mivel több, mint hetven zenei vonatkozást számoltam össze a hatszáz oldalon.
Mindkét kiküldetésben visszatérő elem a Cziffra György örökség. A legendás zongoraművész Franciaországban 1994. január 15-én hunyt el, s János az MTV stábjával érkezett a temetésére. Soleika, a művész felesége a könyv íróját puszival fogadta, mégis igen morózus lett a kamera láttán, de a Cziffra Alapítványnak köszönhetően a végén mégis forgathattak. Később magam is felkerestem a nagy művész sírját Senlisben, akkor már felesége is mellette nyugodott. Ugyancsak számos helyen ír Isabelle Oehmichenről, az Alapítvány művészeti igazgatójáról, s az általuk szervezett koncertekről, a híres fellépőkről, s a Cziffráról szóló film körüli hercehurcáról. Vannak közhelyek a zenetörténetben, Cziffrát például kikiáltották Liszt reinkarnációjának. Itt ne álljunk meg, a neves zongoraművészt, Balázs Jánost, aki kissé kisajátította magának a Cziffra örökséget, a nagy zongoraművész reinkarnációjának tartják. Természetesen a fiatal zongorista megfordult Párizsban, s az egyik maliciózus magyar énekművész meg is jegyzi, hogy túl korán jutott a Kossuth-díjához. A szimpatikus énekes nem állt meg itt, a felkapott hegedűs, Mága Zoltán Liszt-díját is érdemtelennek tartotta.
A könyv első része más igazi csemegét is tartogatott, ezekből egy különlegességet emelek ki: Rév Lívia mesterkurzusáról számolt be. A művész szép kort élt meg, százéves korában még koncerten hallhatta a közönség. A csodagyerekként indult zongoristát itthon elfeledték, a háború megpróbáltatásai után Párizsban csinált szép karriert, s a leghíresebb karmesterekkel lépett fel. Tudását pedagógusként adta át az ifjabb nemzedéknek, tanítványai szuperlatívuszokban beszéltek róla, mesterkurzusai legendásak voltak.
(Folytatjuk)
Csermák Zoltán