Valljuk meg őszintén Isten színe előtt: mi magyar reformátusok nem arról vagyunk ismertek, hogy nagyon kultiválnánk püspökeinket. A kálvini egyházrend és egyházszervezet egészséges paritási elve ezt nem is engedi. Sok évszázad egyházi élete és gyakorlata során vésődött az emlékezetbe és a szívekbe a genfi, kálvini egyházszerkezet, ami a papi egykezű, olykor félkezű kormányzást megosztotta, és a presbitériumra, a gyülekezet választott lelki vezetőire bízta azt, hogy papi-presbiteri kétkezűség igazgassa az eklézsiák sorsát minden tekintetben.
Ez annyira igeszerűnek és életszerűnek bizonyult, hogy voltak korszakok a magyar református egyháztörténetben, amikor bizonyos gyülekezetek elárvultak, lelkész nélkül maradtak, ám akkor is tovább éltek, mert a hűséges presbiterek átmenetileg átvették a lelkészi teendők egy részét: bibliaolvasással, közös imákkal, énekléssel, olykor igemagyarázatokkal, lelkileg éretten és felelősen vezették falujuk, városuk helvét hitű közösségét.
Csak történelmi kényszerűségből, a római katolikus egyház mellett úgy tudták a protestánsok egyházukat legitimizálni, egyházi létüket törvényesíteni az (idegen, Habsburg) uralkodó előtt,
ha az egyházszerűség jogi-szervezeti hasonlósága érdekében kifelé püspököt tudtak állítani. A presbiteri rendszer pedig befelé mindig egészséges kontrollt jelentett a „reformata eklézsiában”,
ami a papi túlhatalom vagy önkény kísértését folyamatosan közösségi kontroll alatt tartotta. Századok során elfogadottá vált az a szemlélet, hogy a püspök vagy szuperintendens első az elsők között (primusinterpares), akinek leginkább pásztori bölcsessége, teológiai képzettsége, nemzetközi, európai peregrinációban – ma így mondjuk: ösztöndíjas tanulmányúton – szerzett tudománya, kapcsolatai és tapasztalatai adták meg az elsővé választás személyi minőségi feltételét.
A református püspöktörténetben, amit így külön is érdemes lenne tudományosan is feldolgozni, azok maradtak meg leginkább a közemlékezetben, a református közösségi emlékezetkultúrában,
akik pásztori bölcsességükkel, Isten Lelke vezetésével egy adott egyháztörténeti korszakban az egész egyház és a hívő nép javára fogadták el az egyház Urától, Jézus Krisztustól a vezetés szövétnekét, fáklyáját, világosságát, lelki megbízhatóságát.
A püspöknek így kiváltképpen pásztori lelkülete világolt fel és melengette meg a hívő nép szívét.
Például a múlt század aranyszájú pásztorában, dr. Ravasz László erdélyi származású, majd Budapest-Kálvin téri püspökben, aki ízes nyelvezetével, mély bibliai gondolataival szórta tele vasárnaponként Kárpát-haza népének szomjas szívét. Istentől küldött gyönyörű, felemelő, vigasztaló üzenetei lelki kapaszkodókat jelentettek igen sokaknak a magyar rádiózástörténet hajnalán a rádiós istentisztelet-közvetítések révén is.
Így volt ez sok prédikátornemzedékkel, akiknek még a nevét sem hallottuk, pedig a maguk idejében, a maguk helyén ők is „Ravasz Lászlók voltak”. Illő tudni, hogy Bod Péter prédikátor uram 1767-ben kinyomtatott első magyar prédikátor- és írólexikonjában, a Magyar Athenas-ban 528 magyarhoni tudós és prédikátor pályafutását ismerteti röviden, lényegre törően. Micsoda gazdag protetáns magvetés rajzolódik ki remek könyvében! A helyén mondott szó olyan, mint aranyalma ezüst tányéron – fogalmaz Istenünk beszéde (Példabeszédek 25,11).
Nagyon jó látni, ahogyan nemrégen kiábrázolódott ez az Ige a magyar reformátusság kanadai végváraiban (a múlt századelő magyar kivándorlói még Békevár néven is alapítottak települést), amikor a megrázó január végi iskolai gyermekgyilkosság drámai óráiban, engedve a pásztori együttérzés sürgetésének, Lizik Zoltán püspök, a kanadai és az amerikai reformátusság lelki elöljárója megfogalmazta és nyilvánosságra hozta vigasztaló, együttérző levelét, amit megosztott velem is.
A Brit Kolumbia tartomány Tumbler Ridge városkájának középiskolájában február 10-én végrehajtott lövöldözésnek több halálos (gyermek)áldozat és számos sérültje lett. Lizik püspök úr hozzám küldött levelében ezt írta: „Szomorú szívvel, de megtettem én is, és reagáltam a drámára. Ez nagyon fájdalmas. Mintha nem is emberek lennének, lennénk. Csak élünk, s meghalunk. Borzasztó az üresség és a céltalanság. Közben annyi nemes dolog van, ami elhervad, elsikkad, letörik, mert nincs támasza, segítője, pedig lehetne”.
A püspöki levélből álljon itt pár pásztori, lelkigondozói mondat: „Képzeletbeli virágaim helyett szavaimmal, gondolataimmal halmozlak el benneteket, kedves Tumbler Ridge lakói! Szeretném én is elmondani nektek megdöbbenésemet, együttérzésemet. Megdöbbentett valamennyiünket, ami történt. Gyermekek és felnőttek haltak meg, nem azért, mert eljött az idejük, hanem mert szívtelenül, kegyetlenül legyilkolták őket. Ez olyan, mint egy kivégzés… Sok haláleset megtörténtekor mondjuk: bárcsak én haltam volna meg helyette, helyettük. De ezt sem tehetjük meg. Nem lehet utólag cserélni. Nekünk, szülőknek, testvéreknek a nehezebb jutott, a gyász, a szörnyűség elhordozása, az emlékek sokasága, az emlékezés, mostantól a múlt rideg valósága, a temető csendje. Mindez megutáltatja velünk az életet? Óh, nem! Inkább megtanít jobban értékelni az életet. Ránk szakadt az elhordozható mellett az elhordozhatatlan is. Nagyon megterhelő ez, földre sújt. Fogadjátok együttérzésünket, mellettetek vagyunk kedves szülők, tanárok, gyászoló családok, tanulók, osztálytársak, diákok, rendőrök. Isten vigasztalása legyen veletek, imádkozunk értetek. Jézus szavát szeretném idézni: Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak. Ennek a szörnyű tettnek a lehetősége mindannyiunkat fenyeget szinte mindennap. Nem tudjuk, kik között élünk, csak magunkért állhatunk jót! Ezzel nekünk is szembe kell nézni. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Itt van a felelősségünk nekünk lelkipásztoroknak, szülőknek, tanároknak, hivatalnokoknak, törvényhozóknak. Mit tanítunk, vagy mit engedünk meg magunknak, gyermekeinknek, unokáinknak? Lehet, hogy törvényeink már túl sokat? Bármivel kísérletezhetünk, még magunkkal is? Pedig ma is érvényes az ősi törvény, mert a Felettünkvaló nem vonta vissza: Ne ölj! Életünket ajándékba kaptuk. Akármit nem csinálhatunk vele. Se magunkkal, se másokkal. De mintha ma már ez nem lenne fontos. Pedig van kiút minden helyzetből. Emberként kerüljünk ki belőle, ne így. Különben benne maradunk valami jóvátehetetlenben! Ne így emlékezzenek ránk! Ez nem hírnév. Ez gyalázat és szégyen. Egy híres magyar író írta le ezeket a szavakat jó 150 évvel ezelőtt: Legnagyobb cél pedig, itt e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben. (Arany János: Domokos napra). Ezzel a reménységgel gondolok rátok, Tumbler Ridge lakói, British Columbiában. Kívánom és imádkozom azért, hogy soha többé ne kelljen ilyen cikket írni se nekem, se másnak. Féltő szeretettel Windsorból, Ontarióból: Lizik Zoltán”.
Magyar református pásztori szó Kanadában, kanadaiakhoz.
Ez illő, ez várható el egy magyar református püspöktől. A helyén mondott szó, ami Kanadában is aranyalma ezüst tányéron.
Köszönjük Lizik Zoltán pásztor-püspöknek pásztorszavú magyar lelki helytállását, s református pontifex minorként a kultúrák, népek, szívek közötti lelkigondozó szolgálatát.
BL/Felvidék.ma
