Apró gyermekkoromból emlékszem egy eseményre. Turkáltam nagyapám bécsi eredetű, de már budapesti gyártmányú páncélszekrényének talpazatát alkotó szekrényben. Ott találtam azt a két kékesszürke arcképet, amolyan berámázni és falra akasztani valókat, mint Marxét, Engelsét, Leninét, Sztálinét…
A képek számomra ismeretlen férfiakat ábrázoltak. Az egyikük szakállas és szemüveges volt, a másik arca sima és tojásdadszerű.
Kik ezek, kérdeztem édesanyámtól.
Az egyik Masaryk Tamás a másik Beneš Eduárd, de tüntessük el őket mihamarább, mert még bajunk eshet belőle.
Mivelhogy a nagyapám szekrényébe csak halála után juthattam be, ezért biztos lehetek benne, hogy ezek a képek a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után kerültek a kezembe és édesanyám a kommunistáktól való félelmében mondhatta, hogy akár veszélyt is hozhatnak ránk, ha valaki idegen meglátja nálunk. Emlékszem, hogy amint raktam Beneš arcképét a kályhában lobogó tűzbe, anyám egy mondatot ismételgetett: kedves Beneš Eduárd, hol van a sok milliárd? Akkor sem tudtam és most sem tudom igazán, hogy ez a kínrím mire vonatkozott, noha ma már van róla sejtésem: talán arra utalhatott, hogy Beneš 1938. október 6-án kirabolta a csehszlovák államkasszát mielőtt a szovjet titkosszolgálat segítségével Nyugatra szökött, vagy arra, hogy 1945-ben több mint négymilliónyi embert – németet és magyart, de részben lengyelt is – rendeleteivel megfosztott a vagyonától.
Igaz, hogy Beneš elnök egynéhány rendeletének címe és az akkori cseh-szlovák jogszemlélet szerint is árulóként, náci-kollaboránsként, a cseh és a szlovák nemzet ellenségeként, talán háborús bűnösként láttam meg 1945 júliusában a napvilágot, nevével mégis akkor találkoztam először, amikor a fényképét anyám utasítására elégettem. Lehet ebben utólag keresni némi jelképet is, de Beneš elnökkel illetve rendeleteivel kapcsolatban ma leginkább az foglalkoztat, hogy a jogfosztó jellegű dekrétumai mennyiben a politika- és a jogtörténet részei, illetve mennyiben részei élő jelenünknek. És fenntartható-e több mint hatvan évvel a második világháború befejezése után, hogy a politikai bosszú szülte jogszabályok érinthetetlenek legyenek? Elfogadható-e, hogy úgy jelenjen meg ez a kérdés még mai is a politika porondján, hogy akik a jogfosztás felülvizsgálatát követelik, azokat ismét a cseh vagy a szlovák nép ellenségének tekintik, netán az európai stabilitást kétségbevonó és veszélyeztető felforgatónak? Normális közállapotról és közgondolkodásról vall-e az, hogy Szlovákiában a kormánypárti és ellenzéki szlovákok, akik szinte semmiben sem tudnak megegyezni, a benes-dekrétumok ügyében azért jutnak közös nevezőre, mert úgy gondolják, hogy ha nem engednek Benešből, azaz keményen szembeszegülnek a magyarokkal, ez a népszerűségüket növeli?
Gondolkodó és összegezni tudó felnőtté válásom során évekig azt hittem, hogy a Beneš elnök nevéhez kötődő sok szennyes, személyét akár fasisztaként vagy inkább náciként minősítő cselekedet büntetlensége tulajdonképpen a kommunista uralom és a Szovjetunió közép-európai uralmi jelenlétével függ össze – ha nem uralkodnának fölöttünk a kommunisták, Beneš már rég a történelem szemétdombjára vettetett volna. Megerősített ebben a tévhitben néhány, akkor mély hallgatással övezett, de magam számára véletlenül felfedezett újságcikk is. Kezembe került ugyanis református lelkész apósom jóvoltából néhány utalás a Csehtestvér Egyházra, hogy milyen szolidaritás alakult ki a 18. század végén a magyarországi reformátusság és az eredeti huszita hagyományokat őrző cseh közösségek között. A pozsonyi Egyetemi Könyvtárban pedig ráakadtam ennek a cseh egyháznak a sajtójára (Kostnické jiskry) és érdeklődéssel olvasni kezdtem az 1945-ös, 46-os, 47-es évfolyamokat. Megdöbbentett, hogy a második világháborút követő gyűlölködési korszakban a krisztusi szeretetnek milyen magaslatán álltak a huszita hagyományokat hitük szerint is őrző cseh emberek és milyen szeretettel fordultak a kényszermunkára odatelepített magyarok felé akkor, amikor minden csatornán a németek és a magyarok elleni gyűlöletet hintette a hivatalos hatalom és a sajtó.
Eltekintve attól, hogy egész korábbi életemen keresztül, tehát észlénnyé válásomtól a rendszerváltozásig számomra úgy tűnt, hogy csaknem mindennek a kommunizmus az oka, meg a Szovjetunió hatalmi jelenléte – ami ugyan nem volt korszakos tévedés –, mégis arra kellet fokozatosan rájönnöm, hogy nem ez a teljes igazság. Például arra is autodidaktaként döbbentem rá, hogy a Szovjetunió érdekövezetébe tartozásunk okának gyökereit, mint sok egyéb bajunkét, a versailles-i békerendszerben kell keresni. De mint a kommunista hatalmi rendszerrel szembeni ellenálló, meg voltam győződve arról, hogy a rendszer bukása meghozza a megoldást. Akkor nem gondoltam, hogy ez lesz számomra az egyik nagy csalódás.
A rendszerváltást követően már több mint egy éve voltam parlamenti képviselő a prágai Szövetségi Gyűlésben, amikor 1991 májusában sorra került az első restitúciós, azaz kárpótlási jellegű földtörvény elfogadása. Ennek, a csehszlovák szövetségi kormány által benyújtott törvényjavaslatnak azonban volt számunkra, magyarokra nézve egy sértő mozzanata: kárpótolni csak az 1948. február 25. után keletkezett tulajdonjogi sérelmeket akarta. A magyar sérelmek zöme azonban ezelőtt az időszak előtt következett be. A kommunizmus csak tetézte a bajt.
Körömszakadtáig menő vitákat folytattam cseh képviselőtársaimmal, akik között számos harcostársam is helyet foglalt, velem együtt írták alá a Charta ´77-et, börtönben is ültek, akárcsak én, kitaszítottak voltunk a kommunista rendszerben. Hát miért nem léphetjük át a kommunizmus küszöbét? Ha kárpótolni akarunk, akkor a totalitarizmus áldozatait kárpótoljuk – nem egyedül a kommunizmus volt a totális diktatúra, már előtte is totalitarizmus volt, még ha szerkezetileg ez demokráciának is tűnt – egy sajátos csehszlovákiai nemzeti demokráciának.
Tisztelettel adózom néhány cseh képviselőtársamnak, akik ezt megértették és támogattak – a szlovákok között egy sem akadt.
A választ arra, hogy miért nem léphető át az 1948. február 25.-ével meghatározott küszöb, egy cseh embertől, szintén a Charta ´77 egyik aláírójától, a csehszlovák eszmétől áthatott, ennek ellenére a zsenialitás határát súroló informatikus Honza Sokoltól kaptam meg, aki akkor éppen a Népi Kamara elnöke volt. Azt mondta: ha ezt megtennénk, összeomlana a csehszlovák jogrend. Lehet, hogy igaza volt, de csak részben. Csehszlovákia ugyanis jó egy évvel később eltűnt a térképről, ennek következtében jogrendje is megszűnt – átvette helyét a cseh és a szlovák jogrend. De nem szűnt meg a „nemzeti és demokratikus forradalom” korszakához kötődő közgondolkodás, hiszen Prágában szobrot emeltek az újnáci Benešnek, Szlovákiában pedig valamivel később a parlament határozatban erősítette meg a dekrétumait. Az igazság része az is, hogy azok a magyar képviselők, akik 1990-ben más pártok listáján kerültek a parlamentbe, például a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjeként, ugyancsak ellene voltak annak, hogy kárpótolva legyenek azok a sérelmek, amelyek a kommunista puccs előtt keletkeztek.
A múltbéli eseményekről és a múltban hozott törvényekről lehet vitatkozni, ez szakmai kérdés. De ha mindezek időszerűek a jelenben is, azaz ma is élő ügyekre vonatkoznak, nem lehet fölöttük napirendre térni úgy, mintha az csupán a múlt alkalmatlan felhánytorgatása lenne. Az állampolgári jogegyenlőség igényével és az ezért vállalt törvényhozói felelősség tudatában kell hozzájuk viszonyulni. Ha ugyanis a múltban hozott döntések bármelyike akárcsak egy polgártársunkat is a jelenben hátrányos helyzetbe hozza a többiekkel szemben, arra úgy kell tekintenünk, hogy sérült a jogegyenlőség. Vagy ki kell mondani: jogegyenlőség nem létezik.
A Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban a leglényegesebb kérdés: fenntarthatók-e hatvan év távlatában is a Szovjetunió támogatásával működő erőpolitika által érvényesített hátrányos megkülönböztetés következményei, vagy az állampolgári jogegyenlőség alapján kell megközelíteni az ügyet.
Az Európai Uniónak ezzel kapcsolatban a 2002 novemberében készült Jochen A. Frowein/Bernitz/Kingslands féle szakvélemény alapján van álláspontja: nem foglalkozik a tagállamoknak és a taggá váló államoknak az 1957-es római szerződés előtt keletkezett ügyeivel. Az unió szervezeti álláspontjaként ezt a pilátusi szempontot csak gyakorlati, de nem elvi szempontból lehet elfogadni. Elfogadható-e a mosom kezeimet elv, ha meg sem mosom a kezemet? Azoknak az államoknak a részéről, ahol a károsultak éltek vagy ma is élnek ugyanis ez az utóbbi magatartás érvényesül? Mi lenne a holocaust áldozataival és túlélőivel, ha ugyanezt a cinikus magatartást tanúsítanák az ő kollektív üldözésük iránt? – mindannyian tiltakoznánk.
A jogfosztó, de a többi benes-rendelettel kapcsolatban is hatvan év távlatából az elsődleges gond valójában szakmai, ezt követően politikai. Edvard Beneš az érvényes csehszlovák alkotmány szerint nem volt köztársasági elnök, mert lemondott. Csak politikai szempontok és közvetett magyarázatok alapján ragadhatta magához ismét 1940-ben ezt a tisztet. Azokat az elnöki rendelet-típusokat, mint törvényalkotói és alkotmányozói lehetőséget csak az ő lemondása után, a kollaboránsnak kikiáltott Hácha idején szentesítette a csehszlovák Nemzetgyűlés. Beneš ugyanakkor az 1939. szeptember 30. előtti viszonyokra hivatkozva tekintette magát köztársasági elnöknek. Eszerint a lemondása után kialakult törvényi állapotokat is semmisnek kellett volna tekintenie.
Tény és való: ez az államjog és a közjog szempontjából egy olyan tisztázatlan korszak, amely fölött csak akkor lehetne napirendre térni, ha emiatt tömegek nem szenvedtek volna jogsérelmet. De elszenvedtek.
A legsúlyosabb gond az, hogy az akkori jogszabályozás még ma is – több mint hatvan év távlatában – állampolgári jogegyenlőtlenséget hoz létre. Az elüldözöttekkel kapcsolatos emberi jogi vonatkozásokról nem beszélve. Az akkori elnöki jogfosztó rendeletek összemosták az egyéni felelősséget egy olyan kollektív megítéléssel, ami a fasiszta és a náci szemléletnek volt a sajátossága – de a sztálinizmusnak is – pedig abban az időben éppen Sztálin részvételével is a nácitlanítás volt a követendő példa.
A Beneš-dekrétumok közösségeket fosztottak meg jogaiktól, azokat sújtották, akik egyéni bevallásuk szerint a – német, magyar, lengyel – közösséghez tartozók voltak, vagy csupán a feljelentők szerint otthon ezeken a nyelveken beszéltek, és emiatt nem élvezhették Sztálin védelmét. Az akkori Nyugati szövetségesek álláspontja csak annyiban különbözött a szovjet diktátorétól, hogy nem követték a fűnyíró elvet, de egyetértettek a németek megbüntetésével. Az akkori kompromisszum abból állt, hogy a nyugatiak egyetértettek abban a Szovjetunióval: a németeket el kell távolítani a kelet közép-európai területről. De az eltávolításuknak is emberségesnek kellett volna lenni – noha nem tudom elképzelni, hogy több mint tízmillió ember deportálása hogyan történhet emberségesen. A magyarokra azonban nem vonatkozott semmilyen egyezség, sem záradék. Ami megtörtént, és ahogyan történt Csehszlovákiában, kizárólag a Sztálin támogatását élvező Beneš lelkét terheli, de azokét is, akik vele eszmei közösséget vállaltak, vagy vállalnak a mai napig.
Fontos tudatosítani, hogy Európában a neonácizmus akkor indult el pályáján, amikor a nácizmus még élt. Az első neonáci Beneš volt, mert átvette ellenfeleinek szemléletét, a kollektív bűnösség elvét. Ebből a szempontból az EU álláspontja is szigorúan bírálható, mert egyrészt sztálinista szempontot védelmez, másrészt szemet huny az európai neonácizmus kezdetei fölött.
De térjünk vissza egyik előbbi megállapításunkhoz: ha a múltban hozott döntések bármelyike a jelenben akárcsak egy polgártársunkat is hátrányos helyzetbe hozza a többiekkel szemben, az esetre úgy kell tekintenünk, hogy sérült a jogegyenlőség.
A ma, a mindenkori Ma szempontjából ugyanis ez a leglényegesebb kérdés. Ha valaki vagy bárki egy kollektív megítélés miatt került hátrányos helyzetbe, és ezt a jogalkotás pl. hatvan év távlatából is érvényesítendőnek tekinti, noha a kollektív bűnösség elvét már elvetette és az emiatt keletkezett jogsérelmeket válogatottan kárpótolta, annyit jelent, hogy ma is alkalmazza a kollektív bűn elvét azokra vonatkozóan, akikre alkalmazhatja – tehát, a látszat ellenére náci elveket vall. Ez azonban veszélyesebb, mint a horogkeresztes zászlók alatt menetelő bakancsosok. Közöttük sok a megtévesztett, a jogalkotás azonban tudatos tevékenység.
Lássunk példákat.
Első példa: Beneš elnök 1945-ben hozott jogfosztó rendelkezései alapján a szlovákiai református egyházat magyar egyháznak, emiatt bűnös egyháznak minősítették, noha akkor is voltak szlovák hívei, akiket azonban kivételeztek a minősítés alól. Az egyházközségek vagyonát – magyar vagyonként – elkobozta az állam, néhány temploma is állami tulajdonba került. A magyar hívek egy része Magyarországra menekült, vagy erőszakkal odatelepítették őket. Emiatt több református településen a magyar lakosság annyira meggyengült, hogy mára húsz százalék alá esett a magyarok aránya. Ugyanez a sors érte a szlovákiai német evangélikus egyházat is, ami a németek üldözése miatt megszűnt. A német evangélikus egyház elkobzott vagyona állami tulajdonná vált és az egyház a rendszerváltozás után sem újíthatta fel működését.
A jogfosztó elnöki rendeletek máig érvényesülő hatása e két egyház vonatkozásában sajátosan jelentkezik. Míg a református egyház az állami tulajdonba került templomok kivételével nem kapott vissza elkobzott vagyonából semmit, sőt – új jelenségként – diakóniai tevékenységét nem, vagy alig támogatja az állam, a német evangélikus egyház vagyonát az állam kiszolgáltatta a szlovák evangélikus egyháznak, aminek diakóniai szolgálatát is nagymértékben támogatja.
Második példa: szülővárosom Losonc 1945-ig túlnyomó többségben magyarok által lakott kereskedő és polgári város volt. Az 1900-as századforduló idején Magyarország egyik legiparosodottabb városa volt – a 11 ezer lakosú település nagyüzemeiben 3600 gyári munkás dolgozott. Az első Csehszlovák Köztársaság idején megszűntek ipari üzemei, de megmaradtak a kisvállalkozók és a kereskedők. A Beneš-dekrétumok és egyéb jogfosztó rendeletek alapján 1945-ben a város magyar polgárait, vállalkozóit és kereskedőit vagyonelkobzással sújtották, majd az elkövetkező években nagy részüket elüldözték vagy kitelepítették. Vagyonukat, lakásukat az államhatalom szlovákoknak utalta ki magántulajdonba. Az 1948-ban bekövetkezett kommunista rendszerváltás következtében az újabb elnyomás azonban háttérbe szorította a korábbi jogsérelmek miatt elszenvedett hátrányokat, veszteségeket. Ráadásul a magyar vagyonból meggazdagodott szlovákok vagyonát is államosították. A több mint negyven évig tartó kommunista diktatúra csaknem elfeledtette a magyar károsultakkal, hogy mi történt velük 1945 és 1949 között. Csak az 1989-ben beindult rendszerváltozási folyamatban 1990 őszén az első restitúciós törvény elfogadása után döbbentünk rá arra a valóságra, amit a benes-dekrétumok teremtettek a magyar vagyon elkobzásával. Az 1990-ben majd 1991-ben elfogadott kárpótlási törvények szerint ugyanis csak a kommunista puccs után keletkezett károkat orvosolták. Ezáltal a magyaroktól 1945-ben elkobzott vagyont a rendszerváltozással azok a szlovákok kapták vissza, akiknek az állam szétosztotta a magyarok vagyonát.
Harmadik példa: sajátos eset a Pozsony közelében lévő Oroszvár község területén lévő Lónyai birtok sorsa. Oroszvár – magyar és horvát lakosságú község – 1947 februárjában a párizsi békekötéssel Csehszlovákiához lett csatolva. A Lónyai birtok és kastély tulajdonosai azonban még ezt megelőzően elhaltak és oroszvári vagyonukat végrendeletileg a pannonhalmi apátságra testálták. Az örökösödési eljárás megtörtént az akkor érvényes magyarországi jogszabályok szerint. A terület Csehszlovákiához való csatolása után azonban a csehszlovák állam a benesi rendeletek értelmében ezt semmisnek tekintette és mind a birtokot, mind a kastélyt mint magyar magánvagyont kisajátította. A jogos tulajdonos, a pannonhalmi apátság azonban a benesi dekrétumoknak a szlovák jogrend szerinti érinthetetlensége miatt még hatvan év múltán sem tudja érvényesíteni tulajdonjogát.
Nyilvánvaló, hogy az 1945 és 1948 közötti négyéves csehszlovákiai korszakot nem lehet a békeidő mércéjével mérni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az akkor keletkezett jogi normákat nem lehet a jogállamiság optikáján keresztül megítélni, ezért a normális jogrend helyreállítása után az akkor jogszerű intézkedéseket felül kellett volna, vagy felül kellene bírálni, azaz törvénnyel érvényteleníteni. Másrészt azt is jelenti, hogy az akkori esetek, sérelmek egy része fölött kénytelenek vagyunk napirendre térni, ami azonban nem azt jelenti, hogy ezeket nem megtörténteknek tekinteni.
A szenvedést, a megaláztatást elsősorban erkölcsileg kell vagy kellene kárpótolni. A németek és a magyarok üldöztetése által emberhalált okozó cselekedeteket azonban ugyanúgy elévülhetetlen háborús bűnnek kellene tekinteni mint azokét, akik a zsidók kollektív üldözését kitalálták és végrehajtották. De a hat évtizednyi időtávolság, a gyilkosságok elkövetői nagy részének ismeretlen volta és a bűncselekményeknek az államhatalom általi támogatottsága és kollektív megbocsátása miatt ma már – a megbékélés érdekében – beérhetjük az áldozatok erkölcsi megkövetésével. A szülőföldjéről elűzötteknek és egyenes ágú leszármazottaiknak szabad visszatérési lehetőséget kellene biztosítani. Az elkobzott magyar és német közösségi vagyont pedig a mostani, csehországi és szlovákiai német és magyar közösségnek kellene visszaszolgáltatni, akár egy-egy országos vagy helyi alapítvány létrehozásával, ha másként már nem lehet.
A magánvagyoni sérelmeket és az egyházakat ért kárt azonban az esetek többségében lehet kárpótolni, vagy az elkobzott ingatlanokat akár visszaszolgáltatni, csupán az örökösödési eljárásokat kell utólag lebonyolítani, vagy a tulajdonjogot kell hitelesen bizonyítani. A vagyoni sérelmek kárpótlásának az elmaradása ugyanis nem csak a jogsérelem keletkezésének idejére vonatkozó hátrányt, hanem jelenbeli jogsérelmet is jelent, hiszen fenntartja a korabeli nemzetiségi és származási alapon keletkezett megkülönböztetés érvényességét, azaz a kollektív bűn elévületlenségét. Ugyanakkor újabb hátrányos helyzetet teremt, hiszen anyagilag azt a szlávot kedvezményezi, akinek annak idején az ölébe hullott a magyartól vagy a némettől elkobzott vagyon. Tehát annak ellenére éleszti újra a benes-dekrétumokat, hogy azok ma már nem hatályosak és megerősíti az állampolgári jogegyenlőtlenséget, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy igenis létezik másodrendű állampolgárok csoportja.
Ilyen körülmények között minden esélyegyenlőségi vagy jogegyenlőségi szólam hazuggá válik, mint ahogy a megbékélési szándékok őszintesége sem hihető. Akinek volt bármilyen ezzel kapcsolatos illúziója, annak legkésőbb 2007 szeptemberében magához kellett térnie, amikor Szlovákia törvényhozása az összes szlovák képviselő támogatásával megszavazta a benes-dekrétumok érinthetetlenségéről szóló határozatot. Csak a húsz magyar képviselő utasította el. Ez volt a magyar-szlovák viszonynak az utóbbi időkben egyik legsötétebb napja, mert életre kelt a közelmúlt legrosszabb emléke.
(Duray Miklósnak a Coexistencia-Együttélés által, 2009. január 10.-én Prágában szervezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata – Forrás: www.duray.sk)
