Interjú Koltay Gáborral – Nyolcvankilenc éve, 1920. június 4-én hozták meg a trianoni döntést, mely megcsonkította a történelmi Magyarországot, ennek következtében mi, Kárpát-medencei magyarok, egymástól különböző országhatárokkal elválasztva élünk. A trianoni döntés mai hatásairól Koltay Gáborral, a Trianon című dokumentumfilm alkotójával beszélgettünk.
Miről szól ma Trianon?
– Természetesen – ahogy az a filmemben is megjelent – nem arról, hogy holnap tessék Erdélyt visszaadni, vagy a Felvidéket visszacsatolni! Annak ellenére, hogy az utódállamokban ma is gyakran ezekkel a törekvésekkel ijesztgetnek. Ma Trianon arról szól, hogy miképp lehet egy ma már 89 éves drámát a mai egységesülő európai folyamatok közepette orvosolni a magyarság számára.
Sokan kétkedve kérdezhetik, orvosolni kell ma még egyáltalán Trianont?
– Hogyne. Hiszen mostani bajaink túlnyomó része ebből ered, illetve mind Trianonhoz vezethető vissza. Szó sincs arról, hogy ez egy távolba vesző esemény lenne csupán, hiszen következményei ma is hatnak. Emiatt mondta Wass Albert is, hogy magyar nemzet már nem létezik. Ő úgy mondta, hogy néppé gyúrták a huszadik század második felében a magyar nemzetet, és e nép ma már érdekérvényesítésre egyszerűen képtelen. Ennek lett folyománya a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye is. Ma már nincs olyan magyar nemzeti sorskérdés, amely mögé a teljes magyarság felsorakozna. Minden jelentős kérdés pártpolitikai veszekedés szintjére lett süllyesztve. Németországban például elképzelhetetlen lett volna, ha valamelyik domináns politikai erő megkérdőjelezi a kettészakított ország egyesítését, csak azért, mert esetleg a gazdag nyugati résznek ez majd gazdasági terhet jelent. Nemeskürty István történész még keményebben fogalmaz: országlakosokká züllöttünk, akik elviselik a velük zajló eseményeket. Nincs jövőképünk sem, nem akarjuk a helyzetünket megvitatni, értelmezni, gyökereinkhez visszatalálni. Egyszerűen csak élünk és vegetálunk, és mindez Trianon miatt.
Mikor lennénk valódi nemzet?
– A nemzet világosan megfogalmazott értékek mentén rendkívül erős és összetartó közösség. És egy nemzet – képletesen szólva – nem engedi meg, hogy bárki bármikor a cipőjét belétörölje. Ismeri a múltat, alakítja a jelent, és hosszú távú jövőképpel rendelkezik. Ennek ellenére természetesen mi mindannyian használjuk magunkra nézve a magyar nemzet kifejezést, de hát ezt tartalommal is meg kellene töltenünk! Duray Miklós roppant találóan mondta, akik a Kárpát-medencében szocializálódtak, azoknak a lelkük mélyén ott van a félelem. Érezzük még ma is, hogy vannak témák, melyekről még csak beszélni sem lehet, mert valami bajunk lehet belőle. Még ma is, amikor már úgy hihetnénk, hogy demokratikus világban élünk, de arra is emlékezünk, hogy a huszadik században nagyon sok rendszerváltozást éltünk meg. Ami ma forradalom, az már holnap ellenforradalom lehet! A lelkekbe szépen lassan beleköltözött a félelem.
Ezért félnek Szlovákiában az autonómiáról beszélni, vagy akár a Felvidék kifejezést használni?
– És lassan már a Kárpát-medence földrajzi kifejezés is ide kerül. Van, akik számára Trianonról még beszélni is bűn. Az emberek sokasága lehajtott fejű, másodrangú állampolgárnak tekinti magát. Magyarországon sem jobb a helyzet. 1989-ben nem autonóm állampolgárokra köszöntött rá a rendszerváltozás, hanem egy gyötrelmes félelemmel teli, gyökértelen, össze-vissza tudatú népre. Ezt táplálták belénk nemcsak a nagyhatalmak vezetői, hanem még a korábbi politikai vezetőink is. Például Rákosi Mátyás 1949-ben, amikor Bukarestben randevúzott a „baráti” országok vezetőivel, a kommunizmus építéséről azt mondta: „Elvtársak, nekem van a legnehezebb dolgom, mert kilencmillió fasisztával kell építenem a szocializmust”. Azaz, Rákosi lefasisztázta a saját nemzetét, azaz, a kisebbségi érzést plántálta belé, a bűntudat érzését! Azt az érzést, hogy egy utolsó csatlós vagyunk, amely megérdemli a büntetését! Nemeskürty volt az első, aki íróként igazságot szolgáltatott nekünk, amikor megjelent a Don-kanyarban elpusztult magyar katonákról szóló könyve, a Requiem egy hadseregért. Aki olvasta, megtudhatta, hogy mi nem voltunk egy fasiszta hadsereg katonái! Vagy itt van Horthy Miklós, akit még ma is tudatlanságból sokan lefasisztáznak. Iszonyatos zűrzavar van a fejekben. Hogy ezt felszámoljuk, tudatos népnevelésre és oktatásra lenne szükség. Hogyan álmodozzunk mi nemzettudatról, ha történelmi ismereteink sincsenek?! Beszélnünk kell, tudományos nemzetközi konferenciákon egymás mellé tenni például Eduard Beneš képét cseh, szlovák és magyar oldalról nézve. De százával sorolhatnánk még példákat.
Az EU-tagság jelenthet valamit Trianon orvoslásában?
– Önmagában nem, mert Brüsszelt nem érdekli Trianon. De ha mi odavisszük, és folyamatosan képviseljük, akkor nyilván kell majd ezzel is foglalkozniuk. Meg kell értetnünk, hogy Trianont nem visszacsinálni akarjuk, hanem igazságot szolgáltatni a lelkeknek. 1920 előtt egy mélyen öntudatos nemzet tagjai voltunk, ma nem. Ma Magyarország pedig gazdaságilag és lelkileg kivérzett lelki állapotban van. És ebből csak akkor fogunk kilábalni, ha erős, összetartó nemzettudatunk lesz. Ez pedig nem megy anélkül, hogy megismerjük és megértsük, majd másokkal is megértessük a huszadik századi történetünket.
Oriskó Norbert, Felvidék Ma
(Megjelent a Szabad Újság 2009. június 3-i számában is)
