Kisebbségpolitikai törekvések

Az angol DEVOLUTION – út az etnikumok békés beilleszkedéséhez, a helyi háborúk és szociális feszültségek feloldásához alcímmel hat fontos kérdést tesz fel és válaszol meg Bácsfainé dr. Hévizi Józsa egy aktuális tanulmányában, amit hírportálunkon teljes terjedelmében közlünk.

1/ Vajon az EU csak akkor vesz tudomást az etnikai konfliktusokról, amikor már vér folyik?

Fel kell tennünk a kérdést: Miért félnek az Európai Unió tagállamai a kollektív jogok, a területi autonómia nemzetközi jogi szintű elfogadásától, mint a válságok megoldásának egyik módjától, vagy az annál kevesebbet nyújtó egyházi kulturális autonómia biztosításától?
A délszláv háború majd a koszovói kérdés bebizonyította, hogy nem lehet megkerülni a problémát: Jugoszlávia középkorban külön államiságban élő népei nem fogadták el a szerb szupremanciát: A titói látszat autonómiát is elvesztve, háborúval szétváltak, másrészt az elmérgesedett helyzet miatt Koszovó már nem elégedett meg az autonómia USA- féle tervezetével, s végleg a függetlenedés útjára lépett. Vajon az EU csak akkor vesz tudomást az etnikai konfliktusokról, amikor már vér folyik? Meddig lehet nyelvtörvényekkel meggátolni a kisebbségek önálló fejlődését?
Amikor az államhatalom megosztással (devolution) egy népcsoport kollektív jogainak gyakorlását teszi lehetővé, a szubszidiaritás elve „ a szükséges és elégséges segítségnyújtás elve” alkalmaztatik gyakorlatilag, amelyet Aquinói Szent Tamás vetett föl. Az állam feladata a közjó szolgálata. Az állam e feladata megvalósításakor egyféle kiegyenlítő szerepet is betölt, amikor az egyes csoportok érdekeit védve az erkölcs és az igazságosság talaján a közjóra törekszik.¹ A gazdasági és a politikai teljhatalom szülte önkény embertelensége, a totalitárius rendszereknek kiszolgáltatott személyiség védelme késztette a közjó védelmében XI. Piust a szubszidiaritás elvének, mint kormányzati módnak a javaslatára:
„A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását, amelyek őt amúgy is csak szétforgácsolnák, átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak: Ezáltal szabadabban, hatékonyabban tudja elvégezni azt, ami kizárólag az ő hatáskörébe tartozik, s amit ennél fogva csak ő képes megtenni irányító, ellenőrző, preferáló és korlátozó tevékenysége révén.”²

A görög nyelvből eredő autonomy szó első hallásra ugyanazt jelenti egy angol számára, mint a francia eredetű independence, azaz a teljes területi és politikai függetlenséget, az önálló állami létet. A szó nyelvi jelentése mást takar a magyarban, inkább az angol self rule vagy devolution értelemben használjuk. Mivel az Európai Unió tagállamai a keresztény értékeket iránymutatónak tartják, hadd szabadjon a kérdést vizsgáló és a katolikusok számára követendőnek tartott II. vatikáni zsinat dokumentumát idézni:
„Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embereknek lépésről lépésre felismerve, alkalmazniuk és alakítaniuk kell, akkor az autonómia megkövetelése is teljesen jogos.”³ — Persze, a szeretetparancs az egyetemes kereszténység (a katolikusok, protestánsok, görög katolikusok, görögkeletiek ) számára lenne kötelező: Érthetetlen a magukat keresztényeknek vallók között az etnikai gyűlölködés, anyanyelvi kirekesztés, toleranciahiány.

Míg a katolikus Franciaország az egyik fő ellenzője a kollektív jogok kodifikálásának, némely protestáns ország élen jár a fenti elv gyakorlati megvalósításában (Anglia, Hollandia) saját országában, mégha napjaink belgiumi, hollandiai vagy skóciai fejleményei mutatják, hogy nem lezárt az alkalmazott megoldás; ma is állandó egyeztetést igényel a különféle népcsoportok együtt tartása. Részben ez indokolja az EU tartózkodását az elv gyakorlati alkalmazásától. Másrészt Nagy Britannia vagy Franciaország egysége az ott élő népcsoportok etnikai különállásának felszámolása útján, évszázados harcok árán jött létre; s éppen azért olyan nagy jelentőségű a hagyományos angol politikai gondolkodásban, napjainkban bekövetkezett változás: a kollektív jogok megjelenítése kormányzatában. Az 1997-99 közötti időszakban megszülető skót és walesi autonómia — angol szóval: devolution — nem mást jelent, mint a hatalom lebontását; vagyis az ország (a központi hatalom) kormányzati jogköröket (oktatásügy, egészségügy, pénzügy, gazdaságpolitika stb.) ad le a régió vagy tartomány szintjén működő parlament részére, ráadásul még biztosítja az önálló EU-képviseletet is!

Összegezve Európában az etnikumok részére adott önigazgatás a föderatív államszervezettől a különböző szintű területi autonómiáig széles spektrumban valósul meg napjainkban, amikor e kollektív jogok gyakorlásának módját rögzíthetik nemzetközi szerződésekkel, vagy az adott ország belefoglalhatja saját alkotmányba, vagy törvényi szinten szabályozhatja:
Az országok nagy részében hosszú történelmi fejlődés eredménye az etnikai föderáció (pl. Belgium, Hollandia, Svájc), amelyet alkotmányuk tükröz. Spanyolország a régiók nagyobb önállóságát kötötte össze a katalánok, baszkok, galiciaiak területi autonómiájával, amelyet 1978-ban az alkotmányban rögzítettek, és ezt követően statutumban részletesen szabályoztak. Finnország alkotmányában még a kettős államnyelvet (finn, svéd) is bátran felvállalja (8%-kos kvótát ír elő csupán!). A svédeknek párhuzamos oktatási rendszert biztosít, és az Äland-sziget pozitív diszkriminációt tükröző területi autonómiája olyan széles jogköröket biztosít az ott élő svédeknek, hogy itt valóban fel sem merül az itt élőkben a szeparatizmus vágya. (Ugyanakkor Svédország nem követi ezt a szemléletet.)
Nemzetközi szerződéssel szavatolt területi autonómia valósult meg az északír kérdésben, a dél-tiroli németek és a Schleswig-Holsteinben élő dánok esetében. Olaszország és Ausztria tárgyalásainak köszönhetően talán a legmegnyugtatóbban oldódott meg a Dél-Tirolban élő németek és olaszok helyzete egy speciális igazgatású (háromszintű) területi autonómiával. Dánia Grönland területi autonómiáját (1979) növelte meg az elmúlt évben.
Franciaország ugyan korlátozott önigazgatást adott az 1991-es törvényével Korzikának, míg a többi kisebbsége anyanyelvi –kulturális autonómiája (ami alatt állami pénzen finanszírozott iskola és kulturális intézményrendszert értek) mindezidáig nem valósult meg. Franciaországban még napjainkban is az állampolgárság (citoyen) fogalmát nem különítik el a nemzetiség (nationale) kategóriájától számukra a két kifejezés ugyanazt a fogalmat takarja. ezt a szemléletet tükrözi a francia alkotmány is. A kelet-európai volt szocialista országok szemléletükben a centralista francia álláspontot követik; ezért jelent áttörést a moldáviai példa, ahol a gagauz (keresztény török) kisebbség önálló költségvetéssel valósíthatja meg külön területen saját önigazgatását.

Napjainkban a központi román kormány által a polgármester fölé kinevezett prefektus bármikor áthúzhatja a helyi polgárok által megszavazott épület, iskola stb. létesítését, felülbírálhatja az önkormányzati testület működését. Tehát lényegében a központi parlamentnek megfelelő központi kormányzat dönt a többségi nemzet érdekében a helyi adófizető kisebbség érdekeit felülbírálva! Így vagy úgy, de hasonló a helyzet a többi volt szocialista országban is; a túlzott centralizmus megöli az egyéni kezdeményezést, részvételt, magát a demokráciát és felerősíti a korrupciót.

2/ Hogyan jutott el Európa az egyéni polgári szabadságjogoktól a kollektív jogok felismeréséig?

A különféle népek és népcsoportok a történelem kezdetétől küzdöttek az identitásuk megőrzéséhez szükséges közigazgatási, gazdasági, kulturális (vallási és nyelvi) különállásukért. Anglia attól az időponttól kezdve, hogy Walest, Skóciát, Írországot magához csatolta, a közigazgatási önállóságuk felszámolására és nyelvi asszimilálásukra törekedett. Ennek része volt az egyházügyük is, csupán a skót presbiteriánusok rendelkeztek némi önállósággal. A centralizáló középkori államvezetésnek esik áldozatul Franciaországban a XVI. századi vallásháborúktól kezdődően a helyi parlamentek mögé rejtező területi különállás. Itt I. Ferenc már 1538-ban államnyelvvé teszi a franciát, és a folyamatot mintegy betetőzi az egységet teremtő francia forradalom a breton, baszk, német, olasz és flamand nyelv betiltásával. Az 1536-ban Anglia és Wales egyesítését kimondó törvény megtiltja a welszi nyelv használatát hivatalos ügyekben. 1870-ben az oktatási törvény minden iskolában betiltotta annak használatát. 1616-ban I. Jakab külön törvényben tiltotta meg Skóciában a gael nyelven való beszédet. Oroszországban Nagy Péter uralkodásától kezdve a helyi önkormányzat maradványait felszámolják. Kis népek tűnnek el a nyelvi olvasztótégelyben.
Amikor az európai polgári fejlődésnek mintául szolgáló Franciaországban az 1789-es forradalom eredményeképp általánossá váltak a polgári szabadságjogok, a régi tartományi rendszert eltörlik, s az új departementok élére állított prefektusok a központosítás kinyújtott karjaiként a helyi még meglévő különállást is felszámolják. (Így szűnik meg a bretonok különállása Bretagne külön megyékbe tagolásával. 1792-93-ban a helyi nyelveket betiltották. Az egyenlő polgároknak lakhelyül szolgáló településformákra (megye, város, falu) egységesen modern közigazgatási rendszert terveztek. Így számolta föl a modern polgári állam az emberek közti egyenlőtlenséggel együtt a regionálisan elhelyezkedő kisebbségi anyanyelvhasználatának jogával⁴ együtt a népcsoportok kollektív érdekvédelmének lehetőségét is! A XIX. század második felében és a XX. század elején újabb kisebbségi anyanyelvhasználatot betiltó intézkedések születtek. A francia parlament csak 1951-ben fogadta el a regionális nyelvekről szóló törvényt, amely lehetővé tette a baszk, katalán, breton, okszitán nyelvek fakultatív oktatását… Korzika csak 1991-ben kap korlátozott autonómiát.

3/ Vajon a Magyar Királyság autonómiapolitikájának volt-e következménye az ország területi feldarabolása 1920-ban?

Sokan ugyanis országuk területi egységét féltik; úgy vélik, hogy az autonómia lelassítja az asszimilációt és felerősíti a szeparatista törekvéseket. A kérdés megválaszolásához tekintsük át az egyházi és területi autonómia kialakulásának folyamatát és főbb jellemzőit Magyarországon⁵

Területi autonómia
A területi autonómia különféle változatainak megvalósulása Magyarországon (horvát bánság, jász-kun kerületek, székely székek, szász egyetem, felvidéki bányavárosok szövetsége stb.) lehetőséget nyújtott a különböző jogállású társadalmi csoportoknak saját önigazgatásuk megszervezésére, az etnikai csoportok regionális szintű szerveződésére, érdekeik érvényesítésére, identitásuk több száz éven keresztüli megőrzésére, anyanyelvű irodalom, kultúra kifejlesztésére.
Horvátországot erős rokoni kapcsolatok fűzték a XI. században Magyarországhoz, s midőn a horvát királyi család kihalt, I. (Szent) Lászlónak ajánlották fel a trónt. Az ország a kiegyezésig megőrizte területi közjogi különállását, külön politikai nemzet volt területi önkormányzattal, saját országgyűléssel. A horvát-magyar kiegyezés példamutatóan széles körű autonómiát biztosított számára 1868-ban. A kormányzástól a nyelv-, zászló-, címerhasználaton át a horvát ezredekig, horvát honvédségig — az önálló állami lét számos jegyéig.

Oklevelekben kiváltságolt népcsoportok — egy tömbben telepítve
A magyar állam törvényhozása évszázadokon át oklevelekben biztosította a különböző etnikai és vallási közösségeknek adott jogokat és privilégiumokat:
A kunok és a jászok betelepítésükkor IV. Bélától (1246) területi autonómiát kapnak. Jogaikat Károly Róbert 1323. évi oklevele megerősíti. A jászok és a kunok közjogi viszonyait Mária Terézia kiváltságlevele rendezi 1745-ben. A Nagyszeben vidéki szászokat II. Géza telepíti be, jogaikat védelmi és gazdasági szerepükért cserébe kapják, II. András király 1224-es szabadságlevele pedig területi autonómiát és kollektív jogokat biztosít számukra. Törvényeiket 1583-ban Hutter Albert nagyszebeni királybíró összeszedette, s e törvénykönyvüket Báthory István erdélyi fejedelem, majd I. Lipót császár is megerősítette. A szepességi szászok (cipszerek) külön közjogi helyzetét V. István 1271. évi szabadságlevele erősíti meg. Károly Róbert 1312. és 1328. évi kiváltságlevele további gazdasági megerősödésüket segíti. (1370-ben összegyűjtik, és írásba foglalják törvényeiket.) I. Ulászló 1440-ben privilégiumokkal telepíti Ráckevére az aldunai szerbeket. I. Lipót 1690. és 1691. évi oklevele biztosítja számukra a hajdúkéhoz hasonló katonai-nemesi társadalmi státust és az egyházi autonómiát. Mátyás király 1458-ban hiteles oklevéllel erősíti meg a ruszinok munkácsi görögkeleti püspökségét. Az 1495. évi törvény szokásjogaik szerint rendezi társadalmi állásukat és szervezetüket (a románokéval és a szerbekével együtt). I. Lipót 1692. évi oklevele biztosítja a keleti szertartások sérthetetlenségét, az egyesült papság pedig megkapta mindazokat a kiváltságokat, amelyeket a latin szertartású papság élvezett.

Egyházi autonómia — gazdasági, kulturális önigazgatás
Az ország három részre szakadása után a középkori 300-500 ezres északi szláv népesség a XVII. század végére egymilliónál is nagyobb etnikummá fejlődött. Ugyanakkor a délvidéki szerbek, románok, rutének már feudális keretek közt élve kiváltságos rétegeik (vajdák, kenézek) vezetésével telepedtek be. A felső rétegükhöz tartozók a magyar nemességgel azonos jogokat kaptak, azaz egyénenként kapták a nemesi kiváltságokat. Nemességük az évszázadok során beolvadt a magyar nemességbe. I. Lipót alatt indult el a rebellis magyarok megszelídítésére a tudatos betelepítési politika, amelynek következtében a magyarság (1720 körül 80%-ka a lakosságnak) kisebbségbe került a betelepítettekkel szemben.

Törvényi biztosítékok
Az 1791. évi XXVII. tc. kimondta, hogy a görögkeletieknek az „alapítványok, a tanulmányi rendszer, az ifjúság nevelése… irányában megillető jogai… érvényben maradván”, vagyis autonóm módon, önmaguk intézték egyházi és nevelési ügyeiket. Az önrendelkezési jogot a kongresszus (zsinat), illetve a karlócai szerb metropolita (érsek) gyakorolta, akinek a hatásköre a román nemzetiségű ortodoxokra is kiterjedt. (Ez a román-szerb nemzetiségi összetűzések indítéka lett.) Az illír nemzeti alapot és a többi alapítványt egy négytagú választott bizottság kezelte, ennek állandó elnöke a karlócai érsek volt. Mivel az 1791-92-es magyar országgyűlés befogadta őket, és polgári egyenjogúságot adott nekik, megnyíltak előttük a hivatalok, és nemesi birtokokat is szerezhettek. A rác főpapok a felsőtáblán is helyet foglalhattak.⁶

Az országgyűlési határozatok a katolikus tanintézetekre (egyetemek, akadémiák, líceumok, gimnáziumok) vonatkoztak, mivel az ezek fenntartását szolgáló alapítványok a katolikus egyházi vezetők alapítványai mellett főleg Mária Terézia és II. József intézkedéseinek köszönhetően jöttek létre. Az elemi iskolákra és a tanügyi autonómiát élvező protestáns és görögkeleti egyházak közép- és főiskoláira nem terjedt ki érvényességük, tudniillik az 1791. évi XXVI. tc. biztosította a református és evangélikus iskolák szabad vallásgyakorlatát Magyarországon. (Mindenesetre jogi keretül szolgált a német és szlovák evangélikusok nemzeti, nyelvi törekvéseihez.) Nemcsak az addig alapított népiskolák megtartására, hanem újak alapítására is ösztönözte őket.
A XIX. század elején, a nemzeti öntudatra ébredéskor a szellemi vezetést szükségszerűen az egyházak soraiból kiemelkedő ortodox, görög katolikus és evangélikus papok vették át.
Az egyházi autonómia lényegileg összefüggő nemzetiségi tömbökben élő területek fölött valósult meg.) A polgárosodás korában a magyar nyelvvel az addigi latin és német tannyelvet kívánták felváltani. Ezzel magyarázható, hogy az 1820-as években nemzetiségi képviselők is egyként szorgalmazzák az országgyűlésen a magyar nyelv oktatását is, és csak a 30-as évektől vetődik föl, hogy a nemzetiségi területeken az állami igazgatás alá tartozó iskolákban a tannyelv ne magyar legyen az addigi latin, német helyett.
Az 1792. évi VII. tc. ugyan felvette a rendes tantárgyak közé a magyar nyelv oktatását, de a Helytartótanács egyelőre csak oktatási segédnyelvként szorgalmazta a tanítását, s csak 1819-től lett külön tantárgy. Csak 1820-tól rendeli el a király, hogy az ortodox román, szerb iskolákban is tanítsák a magyar nyelv írását, olvasását.
Az 1844. június 17-ei királyi kézirat (3 nap múlva helytartótanácsi rendelet) az összes akadémiai és egyetemi fakultás tanítási nyelvévé a magyart tette, míg a gimnáziumoknál a magyar anyanyelvű vidékeken fekvő 44 iskolában a magyar tannyelvet írta elő, addig a 17 nemzetiségi területen lévőben egyelőre maradt a latin. Az 1844. évi II. tc. tulajdonképpen ezt a helyzetet rögzítette, mert a katolikus királyi tanintézetekre az előbbiek szerint vonatkozott, de az elemi iskolákat nem érintette. A tanügyi autonómiát élvező protestáns és görögkeleti egyházak közép- és főiskoláira sem a királyi rendelet, sem a törvény hatálya nem terjedt ki. (A reformátusok már korábban áttértek a magyar tannyelvre, néhány felvidéki evangélikus gimnáziumban ezután is németül oktattak egy-két tantárgyat, a görögkeletiek pedig egymás között harcoltak a szerb vagy román egyházi és iskolai nyelv miatt.) A Helytartótanács 1845. évi rendelete előírta az anyanyelvi oktatást, illetve azt, hogy nemzetiségi vidékeken a magyar nyelvvel is kell foglalkozni. (Horvátországról és a csatolt részekről végig külön rendelkeztek, ott a magyar nyelv iskolai fakultatív vagy rendes tárgyként való tanítása volt a kérdés.)

Etnikai és vallási tolerancia; arányosított városi képviselőtestületek:
A magyarországi városok kelet-európai társaikhoz hasonlóan többetnikumúak voltak. Talán kevésbé ismeretes, hogy a Magyar Királyságban a mezővárosok, szabad királyi városok önkormányzatiságában is megvalósulhatott a kisebbségek, népcsoportok és felekezetek részvétele:
A XV. században a Hunyadi Mátyás király alakítja ki az etnikai villongások elkerülésére a főváros Buda, majd annak mintájára Kolozsvár kis és nagytanácsból álló önkormányzatát, ahol a németek és a magyarok fele-fele arányban képviseltethették magukat, és a bírót évente váltva adta hol az egyik, hol a másik népcsoport. A XVIII. századi források arról szólnak, elterjedt gyakorlattá vált addigra, hogy az etnikai vagy vallási megoszlást figyelembe vegyék a városi tanács és képviselőtestület összeállításában (pl: Buda, Kolozsvár; Siklós, Békéscsaba, Pécs, Ópétervárad-Újvidék).
Európai ritkaság: A bajai zsidók és a siklósi cigányok ügyeik vitelére külön bírót és esküdteket választhattak; amely alá volt rendelve a városi önkormányzatnak. Az is előfordult, hogy a betelepülő nem magyar közösség városi privilégiumában engedélyezték számukra saját nyelvük használatát. (Pl. az erdélyi örmény városok, továbbá a bajai rácok esetében a XVII. században.)
A vallási türelem jegyében engedték vagy támogatták a protestáns, görögkeleti vagy izraelita egyházi autonómia kiépülését. Tekintettel arra, hogy a vallási megoszlás nagyon sokszor etnikai megoszlást is takart, így hozzájárultak a nemzetiségek önálló kulturális fejlődéséhez, a kulturális autonómia alapjainak kifejlődéséhez.

Autonóm fejlődés a polgári társadalom keretei között
A kiegyezést követően a korabeli Európában egyedülállóan az alkotmány mellett külön törvénnyel rendezték Magyarországon a nemzetiségek helyzetét, ha külön nemzetiségi kerületek, megyék kikerekítésére – azaz területi autonómiára a horvátokat leszámítva – nem is került sor. Ez a nemzetiségeknek csalódást okozott, esetenként a törvény elutasítását váltotta ki. Még az ún. nemzetiségi törvény meghozatala előtt fogadta el az országgyűlés az 1868. évi IX. törvénycikket, amely elsimította a szerb-román (egyházpolitikai) vitát azzal, hogy a karlócai érsek joghatósága alól kiemelte az erdélyi román görögkeleti püspökséget, és érseki rangra emelte. Mindkét egyháznak önkormányzati jogokat biztosított, megőrizve felettük a király felügyeleti jogát. A szabályozásnak megfelelően önállóan kezelhették egyházi, iskolai és alapítványi ügyeiket.
Az 1868. évi XLIV tc. kimondotta, hogy Magyarországon egységes magyar politikai⁷ nemzet létezik, amelynek a bármely nyelven beszélő polgárok egyenjogú tagjai. ( Mekkora a különbség, ha ez és a 2009-ben megszülető szlovák nyelvtörvény között!) A nyelvtörvény biztosította a magyar államnyelv mellett a lehetőséget arra, hogy ahol a törvényhatóság (ma: önkormányzat) képviselőtestületének egyötöde kívánta, ott a kisebbségi nyelvet használhatta hasábosan a jegyzőkönyvezésben, a hivatali ügyintézésben, egymással és a kormánnyal való kapcsolataiban: „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.” Törvény biztosította tehát a nemzetiségi nyelvek használatát a községi és megyei politikai életben, az egyházakban, a bíróságokon. (Így maradhattak fenn az 1960-as évekig a 3-4 nyelvű városok, mint Kassa, Pozsony, Kolozsvár, Temesvár stb.) Bárki alapíthatott közművelődési, tudományos, gazdasági szervezeteket és intézményeket, s ezek nyelvét kizárólag az alapító határozhatta meg. Minden község, egyház, magánszemély alapíthatott és tarthatott fenn általa meghatározott nyelven tanító iskolákat. Ezt erősítette a népiskolai törvény (1868. évi XXXVIII. tc.) megelőzve az angol, francia, olasz közoktatási törvényeket, amely kimondta, hogy „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást”, s intézkedett a községi népiskolák megszervezéséről. Alapelvei a tankötelezettség és az oktatási szabadság voltak. Akik vétettek a tankötelezettség ellen, pénzbüntetést fizettek az iskolai pénztárba, amelyet az a taneszköz állománya fejlesztésére használt. Bárhová írathatta iskolába a szülő gyermekét, mint ahogy az iskolaalapításhoz sem kellett előzetes engedély, csak ha felépült az épület, be kellett jelenteni az iskolaindítási szándékot. A fenntartó (egyház, község, szervezet, állam) választhatta meg a tanítókat, tankönyveket, az iskola tannyelvét, és saját tanmenet szerint haladhatott.
Az 1879. évi XVIII. tc. a magyar nyelv tanításáról intézkedett, miszerint a vegyes lakosságú falvakban csak olyan román tanítók taníthattak, akik 25 évnél fiatalabbak lévén a magyar nyelv tanítását eredményesen vállalhatták. Az idősebbek a tiszta román falvakban továbbműködhettek. A törvény négy év türelmi időt hagyott, és államköltségen tanfolyamokat szervezett a román tanítók számára napidíj biztosításával.
Az 1893. évi XXVI. tc. előírta a tanítói fizetés nagyságát, s ha azt a felekezet nem tudta biztosítani, államsegélyt kellett kérnie, melyért cserébe számon kérték az előbb említett 1879/XVIII. tc-t.
Az 1879. és 1883. évi törvények az államnyelvről a román sajtó éles támadásait váltották ki, miközben Romániában azt hangoztatták, hogy a közös nyelvet minden állampolgárnak ismernie kell. A görögök és németek magániskoláikban anyanyelvükön tanulhattak, de a román nyelv, földrajz, történelem tantárgyat állami tanterv szerint románul kellett elsajátítaniuk. (Mindezekkel együtt 1907-1908-ban a 4 elemit végzettek 38,11 százaléka tudott csak magyarul, vagyis az államnyelven, tehát erőszakos magyarosításról nem lehet beszélni: A román ellenzéki Tribuna c. lap egyik 1885. évi cikke így ír: „vannak falvak, sőt egész vidékek, amelyek nem voltak románok, ma pedig tiszta román lakosságuk van”).
Az 1907. évi XXVII. tc., az ún. Apponyi-féle törvény a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól kimondta, hogy minden elemi iskolában be kell vezetni a magyar nyelv tanítását, azzal a céllal, hogy a gyerekek négy év alatt megtanuljanak magyarul. (Irreálisnak bizonyult ez a cél, amelynek érdekében felemelték az államnyelv óraszámát: az előírás osztályonként heti két óra tíz perc, amely nem egészen három negyvenperces tanórai magyar nyelvű tanítást jelentett.) Cserébe a népoktatást ingyenessé tették, és felemelték a tanítók fizetését a köztisztviselői besorolás szerint (alapfizetés, korpótlék, személyi pótlék, államsegély). A miniszteri indoklás hangsúlyozta, hogy erre a rendelkezésre azért volt szükség, mert némely egyházi hatóság nemcsak hogy nem az állam nyelvét, de még az iskolába járó gyermekek anyanyelvét sem vette figyelembe, hanem tetszés szerint más nyelvet rendelt a felekezeti iskola tanítási nyelvéül. Célja az volt, hogy az 1868. évi 44. tc. 14. paragrafusát úgy értelmezzék, hogy a felekezeti és községi iskolákban a tannyelv csak az állam vagy a tanulók nyelve lehet. A 18. paragrafus értelmében, ha a tanulók 20 százaléka magyar, akkor nekik magyarul kell tanulniok — míg a többieknek természetesen románul —, de ha 50 százalék magyar, akkor a tannyelv magyar, de gondoskodni kell arról, hogy a magyarul nem beszélők anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban. A 20. paragrafus arról intézkedett, hogy öt tantárgyat (magyar nyelv, földrajz, történelem, számtan, jog) a miniszter által jóváhagyott tanterv és tankönyvek segítségével az iskola tannyelvén lehetett tanítani, mivel a tankönyvek és tanszerek használatához nem kellett a miniszter előzetes engedélyezése. A 21. paragrafus pedig kiköti, hogy ha az állam a tanító fizetéséhez 200 koronát meghaladó államsegéllyel járul hozzá, a tanító alkalmazását a miniszter engedélyezi. A törvény bevezette az iskolákban a magyar címer, ünnepeken a zászló használatát, melyeket az állam adományozott az iskoláknak.

Közigazgatás
Az 1868. évi XLIV. törvény 27. paragrafusa kimondja, hogy „az országos bírói és közigazgatási hivatalokra, s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas, s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak”. Ennek a törvénynek az alkalmazását látjuk a bírói szakterületre az 1869. évi IV. törvény esetében (alsófokú bíróságoknál mindenki az anyanyelvét használhatja, legfeljebb tolmácsot kell biztosítani), illetve hasonló következetességgel érvényesítik a nyelvi előírásokat a jegyzői szigorlatra vonatkozó szabályrendeletben. A jegyzőnek tudnia kellett a község lakóinak nyelvén, a szigorlatot megyei vizsgálóbizottság előtt kellett letennie. („A szigorlat a szigorlónak az állam hivatalos nyelvén felül a törvényhatóság területén divatozó és kérvényében megjelölt más nyelvben való jártasságára is kiterjed… A képességi bizonyítványában kiemelendő, hogy nyelvismereténél fogva minő jegyzőkönyvi nyelvvel bíró községben alkalmazható”.)
A községi és vármegyei önkormányzat demokratikus elvénél fogva a községi és vármegyei tisztviselőket is maguk a községi és vármegyei lakosok választották. (Fogaras, Beszterce-Naszód, Hunyad, Szolnok-Doboka, Brassó és Szeben vármegyék területén a román falvak éltek is a törvény adta lehetőségekkel.) Ahol a községi ügyvitel nyelve a román volt, ott a hirdetések, idézések, nyugták, értesítések, okmányok, jegyzőkönyvek — minden irat, ami a községekben a községházáról kikerült — kizárólag csak a falu lakóinak anyanyelvén íródott. E megyékben a jegyzők nagy része román volt, a vármegyei vezetőség tagjai között és a szolgabírói karban ugyancsak tekintélyes számban voltak románok. Így az önkormányzat védelme alatt az anyanyelv használatát sem érhette bántódás.

Jövedelemforrások
A görög katolikusoknak lényegesen nagyobb földbirtokaik voltak, mint a görögkeletieknek. E földbirtokok állandóan növekedtek. A források ehhez gyűjtésből, adományokból származnak, beleértve a romániai magánszemélyeket vagy az állami támogatást is. A magyar római katolikus Vallásalapból a görög katolikusokat, míg az államkincstárból a görögkeletieket támogatta a magyar állam. Ebből fedezték a papképzést, a hivatalok működtetését, a templomépítést, karbantartást, iskolák fenntartását, a sürgős kiadásokat.
Az 1898. XIV. tc. a lelkészi jövedelem kiegészítéséről intézkedik (kongrua-törvény), és lehetővé teszi iskolai végzettségük figyelembe vételével az ortodox papok évi segélyezését. (Hosszú Vazul szamosújvári püspök 200 ezer korona segélyből 39 iskolát építtet föl Apponyi alatt.)
Az iskolák fenntartásának forrásai: büntetéspénzek, községi hozzájárulás (a fizetett egyenes adó 5 százaléka), iskolai birtokok, adományok, államsegélyek, romániai pénzek (1100 lakosra jutott egy román tannyelvű iskola, így a gyerekek 75 százaléka román iskolába járt), ösztöndíjak a Vallásalaptól a görög katolikusoknak, illetve az ortodoxok részére a Gozsdu-alapítványtól, a határőrbirtokok alapítványi jövedelméből, a bankoktól, az Astrától, egyházaktól, államtól. (1911-ben a bankok tiszta jövedelmük 4,75 százalékát, azaz 190 504 koronát fordítottak közművelődési célokra.)
Az erdélyi román sajtó sérelmi politikát folytatott nemcsak a határokon belül, hanem a bukaresti sajtót vagy az európai külföldi sajtó segítségét is igénybe véve. 1867-től 1918-ig a magyar sajtórendszer az előzetes cenzúra intézményét nem ismerte. Az újságírókat utólag vonták felelősségre. Természetesen az emiatt kirótt fegyházbüntetések nem voltak szigorúak. Román Sándor képviselőt és lapszerkesztőt például alkotmány elleni izgatásért egyévi fogházra ítélték 1870-ben, de megbetegedésekor hat hét szabadságot kapott. Amikor az 1884-ben indult Tribuna főszerkesztőjét, Slavicit hírhedten magyarellenes cikkeiért fegyházbüntetésre ítélték, s megtudta, hogy várandós felesége rosszul van, szabadságot kért, s a szülésig két hetet a felesége mellett tölthetett. Az asszonyt az igazságügy miniszter utasítására a börtönorvos vizsgálta meg, és a szülést is ő vezette le. Slavici az első világháború után önéletrajzában így emlékezik minderre:
„A provizórium idején bevezetett gyakorlat és a nemzetiségek egyenjogúsításáról szóló törvény alapján a románok jogosan használhatták nyelvüket a közigazgatásban és az igazságügyi hatóságok előtt. 1872-ben ezt a jogot tiszteletben tartották és mi román ügyfeleink pereit románul folytattuk fel egészen a legfelsőbb fórumig, amely határozatait és végzéseit nekünk ugyancsak románul hozta. A románok jogait még inkább elismerték a közigazgatásban”⁸. Lám az 1690-es évektől egyházi kulturális autonómiát élvező rácok/szerbek 1920-ra Magyarország egyik leggazdagabb kereskedői, iparosai lettek; s számuk is megháromszorozódott. Az egyházi autonómia védelmét élvező erdélyi románok a XIX. század végén már felvásárolják a tönkremenő magyar kis- és középbirtokokat; az erdélyi birtokállomány 1/8-át. Az egyházi autonómia tehát közösségképző, nyelvi-kulturális megtartó erőt képvisel. Talán ezért nem engedik kifejlődését a szomszédos országokban. Hiszen ehhez az egyházaknak földjeiket, jövedelmük egy részét vissza kell kapni.

4/ Milyen okok vezettek a Kárpát-medencében a nemzetiségi kérdés kiéleződéséhez, a felbomláshoz?

Elsősorban külpolitikai okokra vezethető vissza: A XIX. század végén a török alól felszabaduló balkáni államokban felmerült a törekvés, hogy a királyi Magyarország déli sávjában élő románsággal, illetve szerbséggel egy nemzetállamot hozzanak létre. Már 1844-ben megfogalmazza Garasanin a kis Szerbia bel- és külügyminisztere ezt a programot, aminek megvalósítására úgy tűnik Habsburg segítséggel 1848-49 idején lehetőség nyílik. A dákó-román kontinuitás elvét valló görögkeleti román papság is a román állam megszületésével kifelé orientálódott. A szeparatista törekvéseik találkoztak az orosz balkáni terjeszkedési és francia térnyerési elképzelésekkel.
A bősz magyarellenesség okát joggal tudakolhatja az olvasó: Részben a szomszédos népek arra hivatkoznak, hogy a magyar 896-ban induló honfoglalásnál előbb volt államalakulatuk a Kárpát-medencében⁹, továbbá a XIX. századi magyar nemzetiségi politika kritikájával próbálják újra meg újra igazolni az első világháborús területszerzésüket: Pedig az 1848-ban hozott polgári törvények egyaránt vonatkoztak a magyar és nemzetiségi jobbágyokra. Kossuth nem nyúlt a románok, ruszinok, rácok (szerbek) egyházi-kulturális autonómiájához (beleértve az anyanyelvi oktatási intézményeiket is), elismerte a horvátok területi autonómiáját, ha a 70 évvel azelőtt nagy tömegben betelepülő románok, rácok, formálódó szlovákok számára a megyei kihasítást nem is tudta elfogadni. Azonban a szerb és az osztrák uralkodói körök támogatását élvező Sztratimirovics szeparatista törekvései („nem csupán az egész határvidék, de az egész Bánát, Bácska és Baranya is el kell, hogy szakadjon Ugorszkától”¹⁰), s a rác hordák vagy a félrevezetett hegyi oláh csapatok rablásai, fosztogatásai, gyilkosságai, a hazai közvéleményt a területi autonómia megadásától visszariasztották. Igaz, ezt napjainkban sem nagyon osztogatják…

Ma, amikor 80 éve ígérgetésen kívül a legdurvább elnyomással találkozik a kárpátmedencei állandóan fogyó magyarság, azt hiszem nyugodtan vállalhatjuk, kérhetjük a „reciprocitás” elvét a szomszédainktól; hiszen a falvak népével egy Esterházy János a Felvidéken vagy egy Wass-család Erdélyben, mindig az anyanyelvén beszélt. Nem véletlenül szorgalmazták a protestáns erdélyi fejedelmek a XVI. századtól az anyanyelvű igehirdetést, és állítottak fel nyomdát, iskolát az oláh/ román népesség számára. (Miközben Európában mindenütt vallásháborúk dúltak, 1568-as törvénnyel Erdélyben a református, lutheránus, unitárius és katolikus vallások együttes használatát elsőként engedélyezték!)
Ezzel szemben 2009-et írunk, és szerbiai magyarveréstől, szlovákiai magyarellenes nyelvtörvénytől hangos a sajtó: Ha nem éri el a lakosság száma egy adott településen a 20%-kot, az orvos sem beszélhet betegével magyarul, nemcsak a hivatalokból tiltják ki a nyelvhasználatot, s visszatérve a 40 évvel korábbi gyakorlathoz, bünteti, aki a régi magyar koronázó várost magyarul Pozsonynak hívja… Mindezeket a magyarellenes intézkedéseket támogatja a szlovák keresztény párt is…(?)

S amíg a Magyar Királyságban a múlt század végén állami keretekből finanszírozták az ortodox templomok építését, papjaik fizetését is, ma határainkon túl a katolikus és görög katolikus templomok és az egyházi vagyon elvételéről, a csángók román anyanyelvű papjaik általi állandó megfélemlítéséről kell írnunk, vagy az utóbbi tíz évben, Erdélyben — a protestáns vagy katolikus településeket nem kímélve— épült több mint ezer ortodox templom építéséről tudósítunk. (Ceausescu alatt gyűjtötték be az egyházi anyakönyveket, levéltárakat.) A Kárpátok keleti oldalán élő csángók már a XVI. századtól élnek a román pópáknak kiszolgáltatva! (Ugyanakkor a napjainkban Magyarországon élő 15-20 ezer román kisebbség önálló ortodox püspökség alatt élhet, romániai egyetemeken tanulhat.)
A II. vatikáni zsinat határozott az anyanyelvű igehirdetés biztosításának jogosságáról, a Vatikán nem követeli meg a szlovák katolikus egyháztól az ott élő magyar kisebbség számára önálló püspökségállítását, pedig a Bautzen környékén élő szorbok¹¹ a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében egyházi autonómiát élveznek Németországban!
Itt és most fel kell vetnünk a Vatikán felelősségét, amikor a szeretet törvény nevében nem emel szót a szlovák katolikus egyháznál, a román görögkeleti egyháznál az anyanyelvüktől, papjaiktól, önálló püspökségüktől megfosztottakért!

Közhely számba megy, hogy a helyi tibeti, kurd, palesztin, az afrikai törzsi viszályok mögött asz etnikai csoportok gazdasági és politikai, nyelvi diszkriminációja rejlik. Pszichológiai és szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a nyelvi-kulturális, vallási identitást és ezzel együtt a szilárd értékrendszert közvetítő csoportjukat elveszítők lelki és szociális problémák tömkelegével küszködnek. Eközben az államra rengeteg többletkiadás hárul (!), hiszen az állam nyelvén tanuló kisebbségeknél gyakoribb beilleszkedési zavarokat, a rosszabb iskolai eredményeket, az alacsonyabb végzettséget, a mentális következményeket, az alkoholizmust és az öngyilkosságra való hajlam orvosolására külön apparátust kell működtetni.

Az autonóm egyházak közösségformáló, és erkölcsi megtartó (tehát a perifériára szorulástól, a bűnözéstől visszatartó) és irányt szabó szerepéről, ma megfeledkezik a bürokratikus állam¹². A klasszikus értékrendhez egyik legkonzervatívabban ragaszkodó budapesti kerületnek, egykor önálló városnak; Budafok katolikus egyházának 1920-70 közötti működését vizsgálva,¹³ állapíthattam meg egy jól működő egyházközösségnek értékteremtő tevékenységét.¹⁴ Önigazgatás nélkül a fennmaradásukért küzdő etnikumok és az uralkodó nemzet között állandósuló politikai feszültségekkel lehet számolni, azaz az adott térség biztonságát állandóan a háború réme fenyegeti. Elegendő utalnunk az első világháborút lezáró és Kelet-Közép-Európát átszabó Párizs-környéki békekötések (köztük a trianoni béke) következményeire. A nemzetiségek számára az autonóm fejlődés lehetőségét szavakban felkínáló békekonferencia az egyetlen soknemzetiségű birodalom helyébe öt vegyes etnikumú országot hozott létre a kisebbségek autonóm fejlődésének reális biztosítása nélkül. Vajon nem éreznek felelősséget a 3 milliós kisebbségi magyarságért azok, akik erőszakosan hozták létre az 1989-ben megingó határokat 1918-1920-ban?
András Zobel belgrádi német nagykövet ¹⁵ kijelentette a Koszovó-ügy kapcsán, hogy „ha a szerbek maguknak követelik Koszovót, amelyik hosszúidő után csak 1912-bern lett ismét az övék, akkor ugyanezen logika alapján Magyarország is visszakövetelhetné a Vajdaságot”. – Azt hiszem meg kell fontolnunk ezt a javaslatot, hiszen kevesebbet kérünk; területi autonómiát, de nem kapunk nemzetközi támogatást hozzá.

5/ Az erőszakos asszimilációs eljárások típusai
(A trianoni békével kisebbségbe szorult magyarság sorsán keresztül mutatom be.)

Azonban úgy tűnik, hogy az eltelt 80 év alatt az asszimilációs módszereket függetlenül az államberendezkedéstől ugyanúgy alkalmazták a kapitalista és a szocialista időszakban, legfeljebb a kiszolgáltatottság szocialista diktatúra alatt korlátlanná vált.
Az 1918-as (szerb és román véres népirtást követő) megszállás után állásaikból elbocsátották és megtagadták az állampolgárságot, hogy menekülésre késztessék a magyarságot. Ez Szlovákiában a hírhedt és mind máig nem visszavont un. benesi dekrétumokkal 1945-47-ig megismétlődik! Mivel nem sikerült Beneséknek elérni a 47-es béketárgyalásokon a teljes magyarság áttelepítését.
Az egzisztenciális ellehetetlenítést egészítette ki a politikai megfélemlítés (a felsőfokú tanulmányoknál a nemzetiségi zártszám alkalmazása, a hivatalviselés akadályozása, az állampolgári jogoktól való megfosztás, az időről időre felújított „magyarverés”). Az első és második világháborút követő népirtással Szerbiában (csak 1944-ben: 30-40 ezer főt gyilkoltak le bestiálisan¹⁶), de ugyanilyen véres leszámolásokat idézhetünk 1916 és 1918-ból Romániából. A második világháború után a kisebbségi értelmiség színe–java hullott el a hírhedt Duna-csatorna építésével. A Szovjetunió kárpátaljai régiójában szinte minden magyar család férfitagjait munkatáborokba hurcolták, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza élve. 41 vajdasági munkatáborban 1944-1947/48-ig 140 000 német és több száz magyar dolgozott. A népbíróság intézménye 1945 után mindenütt a kisebbségekkel való leszámolás eszközéül szolgált a szomszédjainknál.¹⁷ A Szlovákiából kitelepítéssel és lakosságcserével közel 90 000 embert űztek el lakóhelyükről.¹⁸ 1946-ban mintegy 60 ezer magyart szállítottak vagonokban csehországi kényszermunkára (a kollektív bűnösség vádjával). ¹⁹ A isszaszlovákosítási kampány (reszlovákizáció) idején a megfélemlített magyarság többsége, 326 678 fő vallotta magát „szlováknak”, hogy állást, állampolgárságot kaphasson, vállalva neve elszlovákosítását. Nyelvtörvénnyel szabályozzák a szomszédos országok ma is a kisebbségi nyelvek használatát. Az eltelt 80 évben a meghamisított népszámlálásokkal, névelemzésekkel (milyen etnikumra vall a megszámlált neve), a közigazgatási trükkökkel (pl. a magyarlakta területek hozzácsatolása a többségi népcsoport járásaihoz vagy megyéihez), betelepítéssel, a magyarok kitiltásával a határsávokból, a helyi hatóságok külön szabályozásával. folyamatosan csökkentették a törvény értelmében anyanyelvük használatára jogosult falvak, községek, városok számát. A gazdaságpolitika a kisebbségeket sújtotta magasabb adókkal, illetékekkel, diszkriminált hitelnyújtással és iparfejlesztéssel.

A földreform címén végrehajtott földelkobzással, az iparengedélyek bevonásával elszegényítették tudatosan a nem szláv vagy délen a nem ortodox népcsoportokat.

Az iskolarendszer reformja címén folyamatosan csökkentették a magyar iskolák, kulturális intézmények számát, államosítva a jó állapotú székházakat, iskolákat, kollégiumokat a többségi nemzet számára.
Romániában, Szlovákiában, Szerbiában a tanügyi törvény következtében számtalan oktatási intézmény szűnt meg. itt is kifogyhatatlan az asszimilációs technika: Romániában a csángó-magyarok lényegében 1864-es román oktatási rendelettől kezdve nem tanulhatnak magyarul (leszámítva egy rövid időszakot a második világháború után) és nem lehet magyar papjuk, templomuk; kulturzónát létesítettek 1924-től a Székelyföldön élők úgymond „visszarománosítására”. A határon túl szakképzés magyar nyelven csak elvétve folyhat. Pedig egy asztalos tanoncnak könnyebb a szakismereteket anyanyelvén elsajátítani!

Iparosítás a második világháború után: A magyarlakta helyiségekben iparosítanak óriási mértékű betelepítéssel, hogy az etnikai arányokat megváltoztassák. Ezért fordulhat elő, hogy ősi magyar városok — mint pl. Kassa vagy Kolozsvár — magyarsága ma nem éri el a 20 %-ot sem.

Egyházak nyelv- és identitást védő szerepének felszámolása:
Mivel a Trianont megelőző időszakban magyar állami támogatást élvező egyházi önigazgatással rendelkeztek az akkori Magyarország nemzetiségei, s ezen keretek szolgáltak kulturális majd gazdasági megerősödésükre, mindent elkövet az azóta többségre jutó népesség a kisebbségek identitásának utolsó bástyája, védelmezői, a katolikus, görög katolikus és a református egyházak meggyengítésére: Papjaikat megkínozták, elüldözték, bebörtönözték, akadályozzák a papképzésüket, korlátozták vagy ellehetetlenítették az egyházak autonóm működését: Romániában a Vatikánnal kötött 1927-es megegyezés révén a 3 román görög katolikus püspökkel szemben a 2 római katolikus magyar püspök kisebbségben került a püspökök tanácsában, mely a gazdasági kérdésekben egyértelmű alárendeltséghez vezetett. Az erdélyi katolikus egyház működését biztosító, több évszázada működő Katolikus Státus szántóföldjeit, erdeit az 1921-es földreform csaknem teljesen kisajátította. A szovjet Kárpátalján 19 római katolikus papot és 20 református lelkészt, a munkácsi főrabbit bebörtönözték, egy református lelkészt kivégeztek közülük. Romzsa Teodor püspököt brutálisan meggyilkolták 1947-ben, 1949-ben a munkácsi görög katolikus egyházmegyét feloszlatták. 128 ellenálló papot elítéltek, munkatáborba zártak.

6/ Hogyan tovább?
Nem lehet elodázni a megoldást, hiszen az regionális háborúkhoz vezet: Ami Közép-Európában a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullásával bekövetkezett, intő jel a jövőre is. Gondoljunk csak a szerb-horvát, szerb-albán, csecsen-orosz háborúra, a közép-ázsiai válsággócokra. A határváltoztatások miatt közel 3,5-4 millió magyar él kisebbségi helyzetben az anyaország határai mentén és távolabb. Megoldatlan a mintegy 20 milliós kurd nép sorsa, vagy említsünk ázsiai példát: A kínai fennhatóság alatt görnyedő békés tibetiek vagy a felére; 8 millióra apadt ujgurok autonómiára irányuló törekvéseit csak ideig óráig lehet elhallgattatni azzal, hogy „terroristák”. (Ma így hívják azokat a népcsoportokat, akik autonómiára törekedve a békés eszközöket feladva – végveszélyben – indiánharcot vívnak elnyomóikkal szemben.) de etnikai konfliktusok osztják meg Irakot, Afganisztánt vagy Palesztínát is, de afrikai törzsi háborúkat vagy latin-amerikai példát is említhetünk!

Pöttering, az Európai Parlament volt alelnöke és jelenlegi questora támogatja az őshonos nemzeti kisebbségek autonómiatörekvéseit. Kijelentette, hogy sérelem esetén „a problémát azonnal be kell hozni az európai parlamentbe, jelentést kell készíteni, a plenáris ülésen fel kell szólalni.” ²⁰

Természetesen különbséget kell tenni az őshonos kisebbségek és az újonnan bevándorlók jogi helyzete között. Akár kvótával kell szabályozni a vendégmunkások stb. befogadását; el kell kerülni, hogy az amúgy is jelentős számú megoldatlan kisebbségi problémát újabbakkal szaporítsuk.
Nemzetközi jogi szinten kell szabályozni a kisebbségek egyházi kulturális és területi autonómiához való jogát, az egyéni szabadságjogok mellett az ENSZ alapokmányába kell foglalni a kisebbségek jogát a kollektív önérvényesítéshez, önigazgatáshoz, cserébe megkövetelve a kisebbségtől, hogy mondjon le a szeparatista törekvéseiről. Ez oldhatja meg a helyi konfliktusokat Kínában (tibeti vagy ujgurkérdés napjainkban) éppen úgy, mint Palesztinában vagy Iránban is!

Ugyanakkor meg kell határozni azokat a fokozatos lépéseket, amelyeket mindkét oldalnak be kell tartani; el lehet juttatni minden kisebbségi csoportot az önigazgatáshoz anélkül, hogy a többségi nemzetnek a szeparatista törekvésektől félni kelljen. Felsorolok néhány lépést, amit EU-s szabályozásba lehetne foglalni:

• minden hivatalban etnikai arányos képviseletet,
• a szubszidiaritás és a demokratikus szerveződés elvével ütköző prefektúra intézményének megszüntetése;
• az adott helyiségben helybéliekből álló, helyi önkormányzattól függő rendőrséget;
• az adófizető kisebbségek számára jogosan jár az anyanyelvű iskolák, egyetemek, szakképző iskolák felállítása;
• a kisebbségi etnikum elvett tulajdonának (erdő, föld, üzem stb.) visszaszolgáltatása
• a helyi önkormányzatok anyagi feltételei és alapvető jogkörének meghatározása (=decentralizáció, hatalomlebontás)
• a betelepítések, beköltözések engedélyezését a helyi közösséget képviselő önkormányzat vétójogához kössék ahogy nyugat-európai példáknál ez a szabály; stb.
• egyházi autonómia; vagyis a történelmi egyházak megkülönböztetés nélkül hasonló pénzügyi támogatásban kell, részesüljenek, vissza kell, kapják vagyonukat, irattárukat, iskoláikat, önálló érsekség, püspökség alatt anyanyelvű igehirdetéssel önálló papképzéssel kell rendelkezniük
• az önkormányzatiság alapvető követelményeit – az angol devolution-t mintául véve – legyen köteles biztosítani a többségi nemzet kisebbségei számára, ha az Európai Unió, vagy az ENSZ tagja kíván lenni.

A nemzetállamok Európája helyett messzemenő önkormányzattal, autonómiával rendelkező régiók Európáját majd Ázsiáját kell megalkotni a jövőben.

Tudvalevő, hogy az angolok a kényszernek engedtek; amikor a ’90-es évek végén életbe léptették a walesi és a skót autonómiát. A tét Nagy Britannia egységének megőrzése volt. S azt már megtapasztalták, hogy amikor megtagadják az önkormányzatot (self rule, home rule) Írországtól vagy Indiától, az – véres harcok után – azok teljes függetlenséghez vezetett!

Tehát a jövő megoldása: AUTONÓMIA=DEVOLUTION vagyis út a világbékéhez, angol minta szerint! Ez az Európai Unió vezető tagállamainak felelőssége.

^1.XIII. Leó: Rerum novarum kezdetű enciklikája. Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat. szerk. Tomka Miklós és Goják János. 41-44pp.

^2.„Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni, és a közösségre bízni tilos: Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani – jogszerűtlenség, és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének fölforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.” — Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika (1931) in: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat. szerk. Tomka Miklós és Goják János. 81-82.p

^3.A II. Vatikáni zsinat. Gaudium et Spes. Az egyház a mai világban kezdetű konstitúciója. in: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat. szerk. Tomka Miklós és Goják János.222.p.

^4.Hévizi Józsa: Autonómiatípusok… 72-75pp.

^5.Hévizi Józsa: Regional and Ecclesiastical Autonomy in Historic Hungary, Püski, Bp, 1996

^6.Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők. Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268-1868) tizenkét kötetben. Fejezetek a rácjárások történetéből. A szerző magánkiadása. Szekszárd, 2009. 150.p.

^7.Az összehasonlítás kedvéért idézem néhány cikkelyét:

(1)A Szlovák Köztársaság területén az államnyelv a szlovák nyelv.
(2)A szlovák nyelv elõnyt élvez a Szlovák Köztársaság területén beszélt más nyelvekkel
szemben.
(4)Amennyiben ez a törvény másképpen nem rendelkezik,a nemzeti kisebbségek és etnikai
csoportok nyelvhasználatát külön rendeletek szabályozzák.
(5)A törvény az állami szervekre, a területi önkormányzati szervekre, más közigazgatási
szervekre, jogi személyekre, vállalkozó természetes személyekre és természetes személyekre
vonatkozik a törvény által elõírt mértékben és feltételek mellett.
A szlovák törvény nem együtt szabályozza az államnyelv és a kisebbségi nyelvek használatát, hanem az államnyelv védelméről törvényben (parlamenti szavazással) dönt, míg a kisebbségi nyelvek használatát külön, rendeletekkel (vagyis a hatalmon lévő kormány által elrendelve) szabályozza. (Ahogyan a múltban is történt; ez számtalan kiskaput hagyva hátra, lehetővé téve az egyéni értelmezést. Ez ismeretes a két háború közötti időszakból.)

^8.Slavici: Lumea prin care am trecut. Bucuressti ,1930. 64-65p

^9.Lásd a Nagymorva birodalom és a régészetileg és antropológiailag nem igazolható dákó-román kontinuitás tételeit, vagy a szovjet, ukrán téziseket Kárpátaljára és a ruszinokra vonatkozóan. Az utóbbit Bottlik József: Közigazgatás és nemzetiségi politika

^10.Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők. Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268-1868) tizenkét kötetben. Fejezetek a rácjárások történetéből. A szerző magánkiadása. Szekszárd, 2009. 111.p.

^11.Az őshonos szláv nyelvű népesség Csehországtól északra egyházi-kulturális (nyelvi) autonómiát élvez.

^12.Az ifjúsági és karitatív mozgalmak, a plébániai csoportok két világháború között Franciaországban és Magyarországon burjánzottak el, helyi közösséget építve.

^13.Bácsfainé Hévizi Józsa: Prohászka öröksége a fehérvári egyházmegyében – Mezgár Lajos, a társadalomforradalmár pap. in: Valóság, 2006. 9. sz.
A budafoki katolikus egyházak története a keresztényszocialista társadalomépítéstől a diktatúrák elleni küzdelemig (1930-1970). PhD értekezés, 2009. Pázmány Péter Tudományegyetem, Piliscsaba.

^14.Balatoni üdülőfalut létesítettek nemcsak a város szegénygyermekei, hanem az alföldi városok rászorulóinak nyaraltatására, de intézményes családgondozást, szegénygondozást, ifjúságnevelést végeztek önkénteseik, s ezzel együtt értelmes célt és közösségi feladatot kapott mindenki. Az itt felnövekvő nemzedék helytállt a vészkorszak idején (zsidómentések), kiállt értékei megőrzése mellett a háború utáni hatalmi harcokban és 1956-ban is.

^15.Magyar Nemzet , 2007. április 13.

^16.Matuska Márton: A megtorlás napjai; Forum Könyvkiadó, Magyar Szó, 1991;Graphic, Újvidék,2008.
Rémuralom a Délvidéken. (Tanulmánykötet) Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2004.

^17.Janics Kálmán: A hontalanság évei. Hunnia kiadó kft. 1989. 212.p.

^18.Vadkerty Katalin: A reszlovákizáció. Kalligram, Pozsony, 1993. 16. p.

^19.Hévizi Józsa: Autonómiatípusok… 123-132. p.

^20.PÖTTERING: JOGOS A MAGYAROK AUTONÓMIA-TÖREKVÉSE— Csóti György riportja az Echo tévében,
2008. október 14. 7: 30-kor. Magyar Nemzet, 2009. május 13.