A hét végén Nemzet és nevelés címmel szervezett nemzetközi konferenciát a magyarországi Nemzeti Pedagógus Műhely. A konferencián – melynek fővédnöke Dr. Morvai Krisztina egyetemi docens volt – a Felvidékről Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke is felszólalt ” A nemzeti önismeret” címmel tartott előadást:
Duray Miklós: A nemzeti önismeret
Mitől nemzet a nemzet?
A hatalmi szándékoktól és politikai eszméktől függően a nemzetnek többfajta értelmezésével találkozhatunk.
Az a hatalom, amelyik a politikai nemzetre esküszik, másként határozza meg a nemzetet, mint amelyik a nemzetet etnikai vagy nyelvi alapon értelmezi.
Az uralkodó és az alattvalók viszonya szempontjából, vagy az állam és az állampolgár viszonya szerint más-más nemzetképpel, nemzetfelfogással szembesülhetünk.
Más az értelmezése, történelmi, illetve politikai küldetése a lakosság és a polgár viszonylatában elképzelt nemzetnek és más a tartalma, történelmi szerepe a közösségi lét és a nemzetpolgári szemlélet alapján szerveződő nemzetnek.
Van felülről építkező nemzet, ami az uralkodó és alattvalói viszonyból alakult ki, de van alulról építkező, szubszidiáris nemzet, ami az önálló, autonóm egységekből eggyé álló és működő nemzetet jeleníti meg.
Melyik a valódi nemzet?
Részemről erre a kérdésre egy válasz létezik: a nemzetet elsősorban a kultúrája, a történelme és belső szervezettsége határozza meg, de ha közösségi kapcsolatrendszere zavarossá válik, netán széttöredezik és nincs határozott, a nemzet egészére vonatkozó jövőképe, széteshet, mozaikszerűvé válhat.
Most a huszonegyedik század elején talán azon is törhetnénk a fejünket, hogy melyik nemzetkép mellett törjünk lándzsát, vagy fölötte pálcát – mert a magyar nemzeteszmével, főleg az államnemzet kiötlése óta baj van. Amit a XIX. század utolsó harmadában fogalmaztak meg elődeink a magyar nemzetről, akár a szemétkosárba is vethetjük, hiszen az járult hozzá leginkább történelmi hazánk megszűnéséhez. Trianon óta pedig nem is merünk foglalkozni nemzetünkkel, mert visszariadunk az elénk táruló kérdésektől. A lényeg a lényeg: a való kor kihívásaira milyen közösségi válasz adunk és milyen a közösségi emlékezetünk.
A nemzeti tudatot elsősorban az alakítja, amire a közösség rendszerbe foglalhatóan emlékszik. Amire nem emlékszik, az a nemzet tudatvilága szempontjából semleges, de amire nem akar emlékezni, az nemzetromboló, vagy közösségromboló lehet. Kérdés: van-e olyan akarat, ami befolyásolja a közös emlékezetet, a közösség emlékezetét? Annak a közösségnek az emlékezetét, amely közösen érte meg a történelem egynéhány fordulóját.
A közösség, ha egészségesen működik, tud védekezni az emlékezetet romboló és az emlékezetet átalakító törekvések ellen. Trianon után, az elszakított magyar nemzetrészeket bekebelező új államok felbecsülhetetlen mennyiségű pénzt áldoztak arra, hogy átalakítsák az odakerült magyarok tudatát. Ezt részben a közoktatás és a közművelődés lehetőségeinek korlátozásával tették, de az önismeret megváltoztatását nagyrészt az erre a célra írt iskolai tankönyvekkel igyekeztek elérni, kitalált, a magyarokban a magyar múlttal szemben szégyent keltő tartalommal megtöltött történelmi olvasókönyvek terjesztésével. A két világháború között kihasználták a magyar tudat átalakítására a maradék Magyarország siralmas anyagi állapotát is, szemben a kis antant-államok viszonylagos anyagi jólétével, mondván, örülhetnek az „új hazába” került magyarok, hogy odakerültek ahol a közállapotok fejlettebbek, mint az „úri Magyarországon”. Ez a propaganda csupán a politikai baloldalon hatot némileg, de ott sem tömegesen. Az elszakított magyarok történelmi emlékezetét nem alakította át – fogyását mind a mai napig nem elsősorban a nemzeti tudatának átalakítására tett kísérletek okozzák, hanem az elvándorlás, a kiűzetés és kitelepítés, valamint az asszimilálódásukat okozó kiúttalanság, a civilizációs nyomások és az ellenállásba való belefáradás.
De Trianon következményeként mégis átalakult valami az emlékezetünkben. Az elmúlt kilencven évben mintha elfelejtkeztünk volna arról, hogy a magyarok egy része a Tiszaháton meg Ung-vidéken él és nem Kárpátalján, vagy Bácskában valamint a Szerémségben, de nem a Vajdaságban, és a csallóközi, mátyusföldi, barsi, gömöri magyarok se nem csehek, se nem szlovákok, se nem szlovákmagyarok hanem egyszerűen magyarok, vagy felvidéki magyarok, noha Csallóközre és Mátyusföldre ez sem igaz, ez is már egy tudati torzulás.
De van ettől kacifántosabb tudati gond is. A mai Szlovákia területén élő magyarok településterületének nyugati és keleti vége között történelmi országunk létezésekor sem volt jelentős kapcsolat, hiszen az egyik vég Pozsonyhoz, Győrhöz, Esztergomhoz, Budapesthez, a másik vég Egerhez, Miskolchoz, Sárospatakhoz, Ungvárhoz vonzódott, de most összezárva egy sorsra ítélve sem alakult ki a két vég között tudati és szolidaritási kapcsolat, pedig most – az egymásrautaltság miatt – ez létkérdés. Így hát a keleti végek egyre elhanyagoltabbak, a nyugati végek pedig egyre önzőbbek, piacosodnak és globalizálódnak.
Az elszakítottságban kialakuló tudati torzulásnak talán egyik legérdekesebb megnyilvánulásával az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán találkoztam, ahol egy politikai vitában az egyik küldött azzal vádolta a másikat, hogy fölcserélte partiumi tudatát székelyföldire – és ezt vádként mondta neki azért, mert a nagyváradi a székelyföldiek autonómia törekvését támogatta.
De miközben írom ezt a szöveget, veszem észre, hová züllöttünk. A számítógépem magyar helyesírás ellenőrzője nem ismer föl tősgyökeres magyar szavakat. Pirossal húzza alá a Bars, Gömör, Ung-vidék, Mátyusföld, Szerémség, Partium földrajzi neveket, mint a magyar nyelvben nem létező kifejezéseket. Az akupunktúrát, a laboratóriumot, a korrelációt, a kommunizmust, a kuplerájt azonban fölismerte. Vagy lehet, hogy nem is a magyar helyesírást ellenőrzi ez a program, hanem a maradék magyarországi írást? Lehet, pedig a Word 2003 magyar változatát használom. De az is lehet, hogy nem a magyar változatot, hanem csak a magyarországit használom? Vagy ez a helyesírás ellenőrző egyben tudat átalakító is – a pirossal aláhúzott szavakat ki kell húzni a magyar szókincstárból?
A tankönyvekkel azonban nem csak az elszakított magyar fiatalok agyát lehetett illetve lehet össze-vissza szántani, de lehet a magyarországiakét is simára csoroszlyázni.
A magyarországi nemzettudati agymosásnak a nagy határköve 1956. Nem azért, mintha erre korábban ne tettek volna kísérletet – R. Mátyás közbűntényesnek a nyolcmillió magyar fasisztára, azaz a maradék Magyarország összlakosságára utaló kijelentése 1949-ben erről szólt. A forradalom azonban azért határkő, mert utoljára ekkor nyilvánult meg nemzetként a magyar – egy emberként, egy cél: a szabadság, az önrendelkezés, a nemzet érdekében, szolidárisan. Egy jelszóval a zászlón: aki magyar, velünk tart. Hát ez az, ez volt a nagy baj. A Magyar Szocialista Munkáspártnak és a munkás-paraszt kormánynak ezért nem volt szüksége magyarokra, hanem munkásokra, dolgozó parasztokra, dolgozó értelmiségre. Meg a kommunista ifjúságra, akiknek szövetségében a XXI. század számára is neveltek agyafúrt és körmönfont pribékeket. Nehogy már valaki nemzeti célokat kövessen, nemzeti érdekről beszéljen – hacsak nem a szocialista nemzetéről – inkább pénzt keressen és fogja be a pofáját, mert aki hallgat, azt nincs miért példaként követni, hacsak nem a „pofa be” magatartásban. Meg hát, aki hallgat, olyan mintha a hivatalos hatalom híve lenne, és akkor joggal lehet mondani, hogy aki nincs ellenünk, velünk van. Így lehetett építeni csaknem két emberöltőn át a kiskapuk öntudatromboló Magyarországát, a tudatvesztett nép Magyarországát. De tudni kell: az a nép, amelyik elveszti nemzeti önismeretét, elveszti a jog, a törvények és a demokrácia iránti érzékenységét is. Mert a nemzet a demokrácia őrzője, nem az individualista polgár, és nem az országlakosok.
Az 1956 után kiadott magyarországi tankönyvekből nagy figyelemmel iktatták ki mindazt, ami az egész nemzetre, a nemzet határokon átnyúló összetartozására vonatkozott. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy az 1957-ben a kádári Magyarországon iskoláskorúvá cseperedett gyerekek tíz évvel később, az ulbrichti NDK-ba utaztukban az Esztergommal átelleni Párkányban a Balt Orient nemzetközi vonatba felszálló felvidéki magyaroktól csodálkozva kérdezték: szlovákként hol tanultak meg magyarul? És ekkor a felvidéki magyarnak a fejébe tódult a vére, undorodni kezdett magyarországi nemzettársától – akárcsak 2004. december 5. után. – De lehet, hogy erről szól a történet: először szétszakíttatunk, aztán megundorodunk egymástól, végül szembefordulunk egymással.
De lapozzunk bele példaként egy, az 1980-as években Magyarországon megjelent szellemtudományi könyvbe. Az Akadémiai Könyvkiadónak volt ekkor egy nagy vállalkozása. Elkezdték megjelentetni a Magyarország művészettörténete nyolc kötetre tervezett munkát, kétfajta címen: Magyarországi művészet és Magyar művészet. Ez eddig rendben lenne, hiszen megkülönböztethető és elkülöníthető fogalmakról van szó. Az viszont érthetetlen, hogy az 1985-ben megjelent – az 1919-1945 közötti korszakkal foglalkozó – kötet szerkesztői kapásból elfelejtették, hogy mire kötelezi őket a könyv címe, a magyar művészet. Gondolom Entz Géza és Pogány Ödön Gábor küzdelmeinek köszönhető, hogy sikerült a könyvbe belecsempészni három erdélyi művészt – ketten közülük akkor már nem éltek – és egy pozsonyi művészettörténészt, de őt is csak Kassák Lajoshoz kapcsoltatva. Magyar művészet? Nem: magyarországi művészet, vagy talán az sem. Mint ahogy az újkori történészek zöme sem a magyar történelemmel foglalkozik, hanem csak a magyarországival. Ez az öncsonkoló magatartás az értelmiség igazi nemzetárulása. Néhányan ugyan küzdöttek és még ma is küzdenek a teljességért, de ez szélmalomharc. Kiröhögi őket a szélmalom. Sancho Panzáról pedig utólag derül ki, hogy 3/3-as ügynök volt, vagy szamarának a hátsó felét adta ki konspirációs lakásként, hogy leleplezhessék Dulcineát, és bebizonyíthassák róla, hogy csak egy női ruhába öltözött fiúról van szó, és ezzel nevetségessé tegyék az idealista lovagot.
A rendszerváltozás után öt évvel, 1995-ben jelent meg rettentő nagy példányszámban az Officina Nova kiadó gondozásában A magyarok krónikája c. kommersz, sok képet tartalmazó, nem egészen világos értékrend szerint szerkesztett könyv. Ha vesszük a fáradtságot és végigböngésszük a névmutatót, kiderül, hogy a huszadik század magyar erkölcspolitikusai egyik legnagyobb alakjának, Esterházy Jánosnak a neve elő sem fordul benne, Márton Áronról pedig csak egyszer esik említés. Az elszakított magyarok harcai és küzdelmei, mint zavaró körülmény fölött pedig csak elsiklik a könyv szerkesztője, vagy meg sem említi – hisz ez csak folklór. Ezután már az sem érdekes, ki szerkesztette a könyvet. Miért tartsuk a könyv kapcsán emlékezetünkben a nevét, ha az általa szerkesztett könyvben figyelmen kívül hagyta az őnála sokkal jelentősebb magyar történelmi személyiségeket. De hogy jót is mondjunk: egy évvel korábban, 1994 tavaszán került nyomdába ugyanennek a kiadónak a gondozásában, az előbbi könyvvel azonos sorozatban megjelenő kötete A XX. Század krónikája. Annak ellenére, hogy benne az egész világ huszadik századi történéseit áttekintették, mégis sokkal több utalást találunk e szörnyű évszázad összmagyarságára, mint az előbbi könyvben. Nyilvánvaló, hogy nem a könyv szerzőinek a szaktudásával összefüggő problémáról van szó, hanem szemléleti kérdésről. Vagy talán az is közrejátszott ebben, hogy 1994 tavaszán még egy nemzeti elkötelezettségű polgári kormánya volt Magyarországnak, 1995-ben pedig ismét a kommunisták irányították az országot?
Az 1989-ben és 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozást követően, a deklarált elvek és szólamok szerint mégsem történt meg a nemzetpolitikában az igazi változás, noha az 1949-ben meghozott, de 1989-ben módosított magyarországi alkotmány 6. cikkelyének 3. bekezdése erre tág értelmezési keretet teremtett, amelyet Antall József saját felfogása szerint értelmezett is, miszerint Magyarország miniszterelnökeként felelősséget vállalt az elszakított magyarokért. Antall József ugyan nem provokatív módon gondolta, hogy felelősséget érez a tizenötmillió magyarért, de kijelentésével mégis belefújt a simalisztbe. Kormánya és környezete ezen a téren messze elmaradt tőle. Ennek tudható be, hogy nem sikerült az elszakított magyarok ügyét a kormányszerkezetbe beágyazni csak kormányzati háttérintézményre bízni. Az pedig a rendszerváltozás előtti viszonyoknak – tehát az agymosó korszaknak – a visszajövetelét sejteti, hogy a második Gyurcsány kormány még ezt a háttérintézményt is megszüntette, főosztályvezetői szintre süllyesztve az elszakított magyarok ügyét.
A magyar nemzet körében tehát a nemzeti tudatnak és a nemzeti önismeretnek olyan beszűkítésével, nemzet-semlegessé torzításával találkozunk, amire a létezőnek a csonkolása a jellemző – létezőn a valós múltat is értve. A szomszéd nemzetekre a nemzeti önismeretnek azonban egy teljesen más, nemzetieskedő megnyilvánulása a jellemző. A románok és a szlovákok a régmúltjukat részben kitalálták, és ezt a múltat tekintik történelmiségük, nemzeti büszkeségük alapkövének, ami rendíthetetlenül állt a kommunista időszakban is.
Talán a legsajátosabb a szlovák nemzeti öntudat hátterét alkotó történelemszemlélet, mert egyik pillére a sok történelemtudományi bizonytalanságot rejtő IX. századi Nagymorva Birodalom. Ezt követően a XIX. századig nincs szlovák történelem csak kitalált, mesébe illő történetek pl. a trencséni Csák Mátéról, mint szlovák királyról, vagy a nemzeti hőssé avatott rablóról Juraj Jánosíkról, akit a minap (2008. februárjában) a szlovák hadsereg őrnagyává – egyben tehát a NATO tisztjévé – léptetett elő in memoriam a honvédelmi miniszter. Majd megjelenik 1848-ban Jozef Miloslav Hurban a felkelőivel, de nem a polgári forradalom oldalán, hanem a császár pártján. Persze a kilencedik és a tizenkilencedik század közötti űr valójában nem űr, hanem a magyar történelem része, amelynek az észak-magyarországi szlávok és a belőlük kialakult szlovákok is az alakítói voltak. Éppen erről zajlott 2008 februárjában egy érdekes parlamenti vita Pozsonyban, amit egy, a nemzeti önismeretről szóló politikai vitának is nevezhetünk.
A vitát az egyik szlovák kereszténydemokrata képviselőnek az állami ünnepekről és emléknapokról szóló törvénymódosítási indítványa váltotta ki, amelyben többek között azt javasolta, hogy nyilvánítsák emléknappá augusztus 16-át, Szent István születésnapját. A javaslatot az Intelmekből kiolvasható Szent István-i állameszmével indokolta, és azzal érvelt, hogy a szlovák önismeret öncsonkító, ha kivonja magát az ezeréves magyar történelemből és csak az elmúlt százötven évre korlátozza nemzeti emlékezetét. A javaslatot támogató egyik felszólaló egyértelműen kimondta, hogy a jelenlegi szlovák történelem-szemlélet szűklátókörűen nacionalista, ellenben azok, akik Szent Istvánt és pl. az Árpád-házi szenteket a szlovák történelem részének is tekintik, a történelmet a múlt folyamatosságában látják és a szlovák történelmet 1200 év szintézisének tartják. A javaslat ellenzői, akik az előterjesztést zagyvának, nemzetellenesnek és multikultúrális tákolmánynak nevezték, többségben voltak, így az indítványt elutasították.
Érdekes. Nekünk, azoknak a magyaroknak, akik nemzetünket óvjuk, természetszerűen az fáj, ha csonkítanak bennünket, ha el akarnak zárni attól, amit a miénknek vélünk, vagy amit másokkal együtt a sajátunknak is tartunk. A szlovákok többsége pedig ezek szerint azt érzi sérelmesnek, ha nemzete kitágulhat és gazdagodhat azzal, aminek ő is részese volt. Ez a különbség a befogadói hagyomány és a kirekesztői hagyomány között. A befogadó a kirekesztéstől fél, mert az szegényebbé teszi, a kirekesztő pedig a befogadástól, mert attól tart, hogy felhígul.
De mindkét esetben a nemzetért folyik a küzdelem. Mindkét esetben a nemzeti önismeretről van szó. Mert a nemzeti önismeret romlása ugyanolyan veszélyt jelenthet a nemzet számára, mint az elégtelen önismeret. A sekélyesedő önismeret a nemzeti kötelékek lazulásához vezet, a hiányos önismeret pedig akár hasonló reakciókat is kiválthat a közösségből, mint a nemzeti öntudat túltengése: agresszivitáshoz is vezethet. Akár gyengül, akár hiányos az önismeret, a nemzeti öntudat látja kárát, ami közösségi félelmeket válthat ki, ettől pedig megrendül a nemzet.
