Azt mondják a pszichológusok, hogy a legtöbb ember szereti magát áltatni jó hírekkel még akkor is, ha tudja – vagy sejti -, hogy azok nem igazak vagy csak részben azok. Történik ez a magánéletben csakúgy, mint a közéletben: néha jobb elringatni magunkat hazug érzelmi hullámokon, jobb szabadulni a gondoktól, mint szembenézni a valósággal.
Különben is, az emberek többsége a modern korban inkább konfliktuskerülő típus – s talán így van ez jól. Arról persze nem lenne jó megfeledkezni, hogy vannak helyzetek és témák, amikor az arányos konfliktust vállalni kell – különösen akkor, ha a partner számunkra elfogadhatatlan változatot akar ránk erőszakolni. Ilyenkor ugyanis a konfliktus elkerülése önfeladást jelenthet.
Az alaphelyzet a legtöbb ember számára azonban a konfliktuskerülés. Nem árt viszont tudni, hogy vannak emberek, akik erre az alapvetően érthető magatartásra építenek úgy, hogy tudatosan átverik embertársaikat, igyekeznek az orruknál fogva vezetni őket – akik számára azután fájdalmas az ábrándokból való ébredés. Közösségi szinten ez a játék kimondottan káros is lehet.
Tegyünk egy pici kitérőt, ami azonban összefügg témánkkal. Nézzük meg röviden a szlovák-magyar viszony hátterét a vizsgált téma vonatkozásában.
Felvállalva a leegyszerűsítés okozta esetleges aránytalanságokat, az egyébként bonyolult kérdés boncolgatása során elmondhatjuk, hogy a két nemzet közötti viszony alakításában az elmúlt fél évszázadban a magyar hozzáállás alapvetően kiegyezéspárti, békejobbot nyújtani akaró – néha már túlontúl is az. A hetvenes-nyolcvanas évek Kádár-rendszeri attitűdje (félünk a saját markánsabb nemzeti arcunktól, kenjünk el inkább mindent, amit lehet, szembenézés helyett kerüljük meg a problémákat) a magyarországi társadalom nagy részének érzéketlenségét és tudatlanságát eredményezte a kérdés vonatkozásában, s ez a külhoni magyarok között a magárahagyatottság érzését erősítette. A reményt az akkori – gyenge – politikai alternatíva jelentette, amely úgy-ahogy felvállalta ezt a kérdést is.
Vele szemben állt a Husák, Ceaucescu és Tito által képviselt, nemzetileg sokkal markánsabb szocializmus-modell, amely bár a felszínen az internacionalizmust hirdette, mélyrétegeiben egyértelműen nacionalista és magyarellenes volt, jelentős károkat okozva ezzel nekünk. A puha magyar hozzáállást sok külhoni magyar hátrálásnak érezte, a csehek, a románok meg a szerbek a visszafogott magyar reagálásokat és a pozitív gesztusokat a gyengeség jelének. A végeredmény a magyarság fokozatos térvesztése és belső elbizonytalanodása lett.
Némileg változott a helyzet az elmúlt húsz évben, bár áttörésre nem került sor. Antall József kimondott egy fontos mondatot és a rendszerváltozás forró hónapjaiban bekerült a magyar alkotmányba egy fontos kötelezettség is: a határon túli magyarokra való odafigyelés kötelessége a mindenkori magyar parlament és magyar kormány részéről. Eme kötelezettség megvalósítása azonban igencsak hullámzó volt az elmúlt húsz évben – csakúgy, mint Magyarország politikai teljesítménye. Néha elcsodálkozunk, mennyire amatőrök és informálatlanok e kérdés vonatkozásában egyes magyarországi politikusok is és talán joggal kérdezzük, van-e koherens magyar politika ebben a kérdésben. Persze mindig hangsúlyozzuk, hogy számunkra az a legfontosabb, ha legalább az alapvető hozzáállás és deklarációk szintjén megmarad a magyarországi pártok között a konszenzus ebben a számunkra oly fontos kérdésben. Azt viszont nagyon zavarónak találjuk, ha egy magyar külügyminiszter akkor üdvözli szlovák kollégáját Szlovákia területén szlovákul (gondolván, hogy európai gesztust gyakorol ezzel), amikor a Fico-kormány épp szigorítja a szlovák államnyelvről szóló törvény végrehajtását. A felvidéki magyarokban ez a rossz helyen tett rossz gesztus inkább megütközést váltott ki csakúgy, mint később a kulturális vagy a belügyi tárca képviselőinek dícsérete szlovák kollégáik irányában. Azok felé, akik közül az egyik kategorikusan elutasította, hogy az államnyelvről szóló törvény megváltoztatásakor a büntetések kikerüljenek a törvényből, a másik pedig a szemünkbe nevetve fosztja meg állampolgárságuktól a magyar állampolgárságot is felvevő szlovákiai magyarokat (is). Egy másik miniszter is, pozsonyi látogatása előtt úriember módon gesztust próbált tenni szlovák kollégái felé és azt mondta, kitűnő a kapcsolatunk Szlovákiával. A regnáló szlovák kormánykoalíció „nagyvonalúan” méltányolta ezt: vártak egy hetet, s csak utána fogadták el az új magyar alaptörvényt keményen elítélő parlamenti határozatot. A szerencsétlen 2004-es népszavazást már nem is akarom előhozni: csúnya bogáncsok is nőnek ezen a területen, s bizony be kell vallanunk, hogy a lelki elhidegülés nem csupán több teljesen vagy félig asszimilálódott külhoni magyar esetében, hanem nagyon sok ún. anyaországi magyar esetében is bekövetkezett. Látjuk, érezzük, hogy jelentős magyarországi tömegeket hidegen hagy ez a téma vagy akár tehernek is tekintik azt. S talán azt is látni lehetne, hogy úriemberi gesztust akkor érdemes tenni, amikor a vélhetően szintén úriember partner legalább egy semleges hozzáállással viszonozza azt. Ha azonban durva visszacsapás a válasz, a külhoni magyar is elbizonytalanodik, van-e Budapesten koherens Szlovákia-politika, s bízhatunk-e valóban Budapest támogatásában. Ezekben a hézagokban pedig kedvvel halászik a szlovák nemzeti politika.
Nem igazán jobb a helyzet a sajtó esetében sem. A magyarországi sajtó néha ijesztő zöldségeket képes ebben a vonatkozásban is összehordani. Egy példa: sokan emlékeznek talán arra, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök idei januári pozsonyi látogatása alkalmával egy Matovič nevű kalandor – jelenleg az egyébként szintén nem igazán mélyre látó szlovák választók kegyéből parlamenti képviselő – hatalmas vörös szívvel és széles vigyorral fogadta Orbánt a pozsonyi parlament kapujában. A magyar ellenzéki média kritizálta is a magyar miniszterelnököt, amiért nem állt le programon kívül beszélgetni a magamutogató szlovák képviselővel. A csúcs az egyik liberális honlap elemzése volt, amely szerint Matovič úr példát adott Orbán Viktornak arról, milyen nyitottan, barátságosan és hatalmas szívvel illusztrált jóakarattal kell egymás felé fordulnunk. Matovič persze nemsokára azt is megmutatta, mit jelent a gesztusa a gyakorlatban: három hétre rá derekasan megbuktatta a szlovák állampolgársági ellentörvény módosításának kísérletét és használhatatlanná zilálta a kisebbségi nyelvekről szóló törvényt.
Most is itt vagyunk, egy újabb dezinformációhalmaz mélyén. A magyar médiában újra dicshimnuszok zengenek arról, hogy a szlovákok megváltoztatják (néhol már azt írják, hogy megváltoztatták) az állampolgársági ellentörvényt, előzékenyekenyen meghátráltak a magyar álláspont elől. Több baráti, az informáltabbak és érdeklődőbbek közé tartozó újságíró barátom már azt kérdezte tőlem, valóban áttörést jelent-e ez az elmozdulás a magyar-szlovák viszonyban.
Puff: itt vagyunk az új szlovák-magyar patyomkin-bábszínház kellős közepén. Mesélnénk magunknak szépeket, ám az igazság az, hogy sajnos semmiféle áttörés nincs és nem is várható. Némely pozsonyi tudósítók amatőr hozzáállása van csupán, akik nevetséges konzekvenciák felé sodorták csaknem a teljes magyar médiát.
Nézzük tehát először azt az öt érdemi mondatot, amely a kérdéssel kapcsolatban elhangzott.
Iveta Radičová csapata bejelentette (tavaly június óta negyedszer), hogy hozzányúlnak az ellentörvényhez és bizonyos megszorításokkal engedélyezik majd a kettős állampolgárságot. Az az Iveta Radičová vállalta fel ezt, aki szavainak súlyáról a szlovák média nem a legjobb véleménnyel van. Ezt a mondatot kapta fel a magyar sajtó, és ezzel elintézettnek vette a dolgot.
Mondtak azonban egy másik mondatot is, amely pontosítja az elsőt. Az ezzel kapcsolatos javaslat megint csak nem kormányjavaslat lesz (előre is alibit gyárt a kormány), hanem képviselői javaslat, s azt a koalíció három szlovák pártja fogja elkészíteni. A Mostot kutyába sem veszik, megint átvágják őket a kerítésen, mint öreg bacsa a kecsketrágyát.
Reagált is a Most: tíz órával az első bejelentés után komoly képpel elmondták, hogy ők is mossák kezeiket (bizonyára sejtik, hogy mi lesz a törvényben), de a javaslat valószínűleg nem olyan lesz, amit támogatni tudnak majd. Kivonulnak a csatatérről, az ilyen vacak magyar ügyek csak terhet jelentenek számukra, igencsak zavarják a bizniszt. A kormány persze nem bukik, játék az egész.
Egy ilyen helyzetben két lehetőség van a kormányfő számára. Vagy nem lesz törvény, mert nincs meg a többség az elfogadásához, vagy az ellenzék támogatásával fogadnak el törvényt. Az ellenzékben viszont Fico és Slota ül – minek örülünk, kedves magyar média?
Megnyilatkozott azonban Ján Figeľ is, a keresztény- demokraták elnöke, aki jelentős mértékben lerántotta a leplet az elképzelésekről. Olyan változtatásokat akarnak, mondta, amelyek különös figyelemmel lesznek a másik országban huzamosabb ideig élők jogaira, illetve bizonyos rokoni és családi vonatkozásokra.
S mondtak még egy fontosat: az egész móka októberben indul el. Magyarán: megvárják a magyar választójogi törvény elfogadását.
Nos, tisztul a kép. Mi nyomasztja ugyanis a szlovák kormánykoalíciót? Nem az ellentörvény léte, hanem annak rigid volta. A Fico-féle ellentörvény durvább, mint a mintául szolgáló cseh vagy osztrák törvény, a hivatalnokok számára nem engedélyez semmiféle mérlegelési lehetőséget. Ennek köszönhető, hogy az eddig állampolgárságától megfosztott 127 szlovák polgár közül csupán négy a magyar, 123 szlovák nemzetiségű.
Nos, a rossz találati arány nyomasztja a szlovák kormánykoalíciót. A 123 szlovák többségében olyan polgár, aki más ország lakosával kötött házasságot. Szlovákia itt tényleg példa nélküli durvasággal jár el, amikor az ilyen vegyesházasságokba lépőket automatikusan megfosztja eredeti állampolgárságuktól. Azt jelentették be tehát, hogy az ebbe a kategóriába, illetve az egyéb szoros rokoni viszonyba került polgárok kategóriájába tartozó eseteket megoldják, a jövőben megértőbben kezelik majd.
Van egy másik fontos kategória is. Szlovákiából közel 200 ezer ember dolgozik külföldön, ahol többet tartózkodnak, mint szülőföldjükön. Néhányan közülük karriert is csináltak ott, s úgy gondolják, csak látogatóba térnek vissza a jövőben Szlovákiába, bizonyos okok miatt nemcsak letelepednek külföldön, de állampolgárságot is kérnek. Szlovákia rájött, hogy elítélendő durvasággal jár el az ő esetükben is: ennek a csoportnak a problémáit is orvosolni akarják.
Nos, ennyit mondtak. Egy szót sem arról, ami minket nyomaszt. Egy szót sem az évtizedek óta szülőföldjükön élő magyarokról, akik nem akarják elveszíteni szlovák állampolgárságukat, de fel akarják venni a magyart is. Velük – velünk – a jelek szerint nem kívánnak foglalkozni.
S ha netán mégsem állt volna még össze a kép: a nyár közepén történt egy érdekes dolog. Néhány fiatal Komáromban nagygyűlést hirdetett meg szeptember elsejére a szlovák ellentörvény megváltoztatásáért és ugyaneme célból aláírásgyűjtés-akciót is kezdeményezett.
A szlovák kormánynak kellemetlen a dolog, valamit mondaniuk kellett- ha tenni nem is tesznek igazából semmit. Kommunikációs játszmába kezdtek, az egész történet arról szól. Azt sugallják, hogy kedves magyarok, nem kell tüntetni ellenünk (mi titeket egyébként is szeretettel és baráti módon fosztunk meg állampolgárságotoktól), s nem kell ellenünk petícióznotok sem, hisz látjátok, majd mi lépünk, megoldjuk a kérdést. S ha kevés lesz az aláírás és kevés a résztvevő szeptember elsején Komáromban, akkor meg azt lehet majd mondani: nincs is valós társadalmi igény a változtatásra. Ezeknek a magyaroknak jó ez így is. Sikeresen elaltattuk az ügyet: a szekér halad tovább, a magyarok számára majd kitalálunk megint valami gumicsontot, a koalíció pedig marad – mert a biznisz a fontos, annak mennie kell.
Nos, a játszma nyitott. Folytatni kellene szeptember elseje után is. De átgondoltabban, mint eddig. S kevesebb naivitással.
