Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólitásokra minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrzik. (Szent István király)
A Kárpát-medencébe való letelepedést követően, a falvak és városok számának növekedésével, valamint a gyúlékony építőanyagok alkalmazása miatt egyre gyakoribbá váltak a pusztító tűzesetek. Az emberi élet és a vagyon megóvása céljából közösségi érdekké vált a tűz elleni védekezés. A hatékonyabb megelőzés érdekében az uralkodó adott megfelelő útmutatást. I. (Szent) István királyunk Dekrétomainak Második Könyve a templomba járás mellett a tűzhelyek őrzéséről is rendelkezett (8. fejezet, lásd a fenti mottóban). A tűzoltóság történetében ezt tartják az első magyar tűzvédelmi előírásnak.
Első királyunk a gyújtogatásból származó káresetek visszaszorítását is szigorú intézkedésekkel kívánta elérni. Az elkövető büntetése a helyreállítás, az eszközök értékének megtérítése és a kárpótlás voltak: „Ha valaki más ember épületeit ellenségeskedésből felgyujtja, állassa helyre az épületeket, és valami házi eszköz odaégett, fizesse meg, és annakfelette adjon tizenhat tinót, ki összevéve hatvan ezüst pénzt ér.” (30. fejezet)
Széchenyi Ödön gróf, a profi tűzoltóság atyja
Az évszázadok során a zsúfolt városokban gyakori volt a tűz miatti értékpusztulás. Igény mutatkozott hát azon polgárok munkájára, akik az oltáshoz szükséges eszközök és ismeretek birtokában, eredményesen vették fel a harcot a romboló lángokkal szemben. A XVII. századtól megjelenő diáktűzoltóságok önkéntes alapon, ám szervezett körülmények között igyekeztek helytállni (pl. Debrecenben, később Sárospatakon). A Magyar Királyság területén ezek a csoportok tekinthetők a hivatásos tűzoltóságok elődjeinek. A XIX. századig a tűzoltás terén a céhek tagjai is jeleskedtek. Mivel 1848-49-ben sok diáktűzoltó vett részt a haza védelmében, ezért a szabadságharc eltiprása utáni évtizedek önkényuralma nem kedvezett az önkéntes tűzoltó szervezeteknek. A kiegyezés körüli években viszont megjelenhettek a hivatásos tűzoltóságok. Ebben úttörő szerepet vállalt gróf Széchenyi István második fia, a Pozsonyban született Széchenyi Ödön (1839-1922). Londoni mintára 1863-ban megszervezte a pesti önkéntes tűzoltóságot. Kitartó munkájának köszönhetően jelentek meg az első profi tűzoltók, akiket fizetéssel és hatékony eszközökkel láttak el. A Széchenyi család iránti nemzeti megbecsülés növekedéséhez a legnagyobb magyar fia is jelentősen hozzájárult. A szülővárosához közeli Magyaróvár tanácsa 1861-ben díszpolgárává és tényleges képviselőjévé választotta.
Széchenyi Ödön gróf (Vasárnapi Újság nyomán, 1892)
A magyar tűzoltóság atyjaként számon tartott Széchenyi szakértelmére a török szultán is felfigyelt, és felkérésére a gróf Isztambulban folytatta tevékenységét. Keresztény hite megtartása mellett nem csupán befolyásos tábornok lett, hanem a pasai méltóságot is elnyerte. Ez volt az első eset, amikor egy keresztény az iszlám vallásra való áttérés nélkül kapta meg a rangot. A mai napig a „tűzpasát” tartjuk a magyar és a török tűzoltóság megalapítójának.
Tűzrendészet Pozsony vármegyében
Az 1886. évi XXII. törvénycikk alapján a tűzrendészetet a községek kezelték. A vármegye törvényhatósága által alkotott szabályrendelet kötelező érvényű volt a megye települései számára. A tűzveszély elhárítására óvintézkedéseket kellett foganatosítani: a kéményeket és kürtőket rendszeresen ki kellett seperni, az épületektől a takarmányt és a szalmát biztonságos távolságba kellett helyezni. Továbbá a gyúlékony anyagok közelében nem volt szabad dohányozni, égő gyertyával világítani és lövöldözni. Ugyancsak tiltották azt, hogy gyermekekre gyufát bízzanak. A községi elöljáróság évente több alkalommal köteles volt általános tűzvizsgálatot tartani.
A bakai önkéntes tűzoltók 1938-ban (Darnai Zsolt gyűjteményéből)
A tűzőr, mint községi őr
A bakteren (éjjeliőrön) kívül a települések a munkaképes férfiak közül tűzőrt alkalmaztak. A községi őr feladata a gyanús egyének szemmel tartása, indokolt esetben feljelentése, illetve letartóztatása volt. Tűzvész esetén a falut haranggal értesítette, valamint a tűz helyének kikiáltásával a lakosságot figyelmeztette.
Az önkéntesek toborzása
Az anyagi erejükhöz mérten a településeket kötelezték a megfelelő tűzoltó szerek beszerzésére. Ilyen volt a magyar országos egységes csavarral ellátott fecskendő, amelyet a községek társulva is megvásárolhattak. A költségekhez az „egyenlő jog, egyenlő teherviselés” elve alapján minden adózó polgár arányosan járult hozzá. Gondoskodniuk kellett továbbá egy nagyobb kiterjedésű vízfogóról vagy úsztatóról, amit évente tisztítaniuk kellett. Mivel rendes, szakszerű, díjazott tűzoltóságot saját költségen nem tudtak felállítani, ezért a község minden munkabíró 20 és 40 év közötti férfi lakosát tűzoltónak tekintették. Az önkéntesség nem érintette a szolgálatot teljesítő katonákat, az állami és köztisztviselőket, szolgákat, valamint a testi állapotuk miatt felmentett személyeket. Például 1889-ben a 139 házból álló csallóközi Baka községben a csapat 20 tagból állt.
A csallóköznádasdi tűzoltók 1938-ban (Darnai Zsolt gyűjteményéből)
A tűzoltók kötelességei
Az ún. köteles tűzoltóknak a tűzoltási szabályok megismerésén túl az eszközök használatának módját is be kellett gyakorolniuk. Parancsnokuk a községi bíró vagy az erre kirendelt elöljárósági tag volt. A szolgálatban lévő tűzoltók közhatósági személynek minősültek, és a bal karjuk felső részén piros posztóból készült karszalagot viseltek. A munkájuk során önhibájukon kívül károsult vagy szerencsétlenül járt bajtársakat segélyben részesítették.
Az önkéntesek tűz esetén azonnal a helyszínre siettek, az oltásra szolgáló eszközöket haladéktalanul odaszállították, valamint az elöljáróság parancsának mindenben engedelmeskedtek. A hatékony tűzoltás érdekében a lakosok a házaknál lévő kutak és vízhordó edények használatát nem tagadhatták meg. A fogattal rendelkezőket vízhordásra és a tűzoltók díjmentes szállítására szólították fel. A bíró a házak sorszáma alapján felváltva, készenlétben tartatta a polgárok lovait.
A községi tűzoltóalapból jutalomban részesíthették azokat, akik tűzvészkor az oltásban és a mentésben jeleskedtek.
Ma is működő nyomófecskendő 1889-ből (a Bősi Önkéntes Tűzoltó Testület archívumából)
Mit kellett tenni tűz esetén?
Az elöljárók már a XIX. század végén is fontosnak tartották olyan útmutató összeállítását, amelynek betartatásával elősegítették a gyors és hatékony védekezést. A gyanús füst esetén „Tűz van!” kiáltással és haranggal vészjelet adtak le, majd a bírót tájékoztatták. A község vezetője köteles volt a szomszéd falvakat értesíteni. A helyszínen az oltás körül azonban kizárólag a tűzoltóparancsnok intézkedhetett. A magántulajdont érintő beavatkozást, indokolt esetben, csakis ő rendelhette el. A környező településekről érkezett tűzoltók és eszközeik szállítása során felmerült fuvardíjakat a tűzkárosult község viselte.
A sikeres tűzoltás után az elöljáróság a tanúk közreműködésével a helyszínen vizsgálatot tartott, amelynek célja a tűz keletkezésének „kipuhatolása” volt. Amennyiben bebizonyosodott a szándékosság, a gyanúsított személyeket a királyi járásbíróságnál feljelentették. A káresemény leírását jegyzőkönyvben rögzítették.
Felújított TF-6 típusú motoros fecskendő 1936-ból (a Bősi Önkéntes Tűzoltó Testület archívumából)
A technikai eszközök gyors fejlődésének, a tűzpasa példáját követő tűzoltóegységek elterjedésének, valamint a hatóságok által a megelőzésre és a szakszerű fellépésre fordított erőfeszítéseknek köszönhetően, az önkéntes és hivatásos tűzoltók munkája a XX. század elejére egyre hatékonyabbá vált. A Magyar Királyság területén a boldog békeidők alatt a tűzoltóságok fejlesztését is fontosnak tartották.
Felhasznált irodalom:
I.(Szent) István királyunk Dekrétomainak Második Könyve.
Korabeli újságok híradásai.
Tűzrendészeti szabályrendelet (1889).
A bősi lánglovagok 120 éve. 120 éves a Bősi Önkéntes Tűzoltó Testület, Bős, 2009.
