A múlt év tavasz utóján a sokadik éves évfolyam találkozónkon vettem részt, és mint minden alkalommal, a jó vacsora mellett, kisebbségi létünk is terítékre került. Innét aztán egyenes út vezetett az anyaországi politikai helyzet elemzéséhez. Asztalszomszédom erősen radikális nézeteket hangoztatva bírálta Orbán Viktort és kormányát, mert szerinte a konzervatív értékeket eldobva teljesen a nyugati pénzoligarchia irányítja politikáját. Több mindenben igazat adva neki, ellenérveket sorakoztattam fel – kevés sikerrel. Szerencsére nem volt közöttünk egyetlen bal-liberális nézeteket valló sem, mert ez esetben teljesen Viktorunk bőrében érezhettem volna magam…
Nagyon elcsépelt, de nem tudok találóbb hasonlatot, mint a szegény nyusziról és – ha van sapkád, azért kapsz, ha nincs, akkor azért – esetéről. Magyarországon ez a tipikus helyzet áll fenn. Félreértés ne essék, tudatában vagyok annak, hogy egy demokráciában a mindenkori kormány az ellenzék kritikáinak a kereszttüzében áll. Ez addig rendjén is van, amíg ezek megalapozottak és az ország javát, nem pedig a lejáratását szolgálják. Márpedig Magyarországon jelenleg ez utóbbi történik.
A jobbról támadók figyelmébe szeretném ajánlani azzal, hogy elméletben több meglátásukkal egyet lehet érteni: De! Ez az ország nem az Antarktiszon van, hanem a nyugati és a keleti érdekszféra ütközőpontján, Európa szívében. A történelem viharai ennek következtében száguldottak rajta keresztül-kasul. Ehhez járult még a magyarság széthúzása és ez így együttesen nem egyszer a szakadék szélére juttatta az országot. A hatalomvágy sajnos számtalan esetben nagyobb volt a hazaszeretetnél.
A jelenlegi politikai helyzetben is a realitásokhoz kell igazodni, egy ilyen kis országnak valahová tartoznia kell, mit ne mondjak, erre nem kisebb magyar jött rá, mint Szent István királyunk. Feltéve, ha nem akarunk Észak-Koreához, vagy a néhány évvel ezelőtti Albániához hasonlóvá válni. Tetszetős elméleteket lehet gyártani most is, de ezeknek megvalósítható terveknek kell lenniük, bennük a várható következményekkel!
Most pedig vegyük szemügyre a másik oldalt. Viselkedésük kimeríti a hazaárulás fogalmát. Nem elég, hogy gazdaságilag és erkölcsileg lezüllesztették az országot, vereségüket nem bírván feldolgozni, nem átallják ország világ előtt lejáratni a legitim kormányt. Sajtószabadságot követelnek, miközben a közszolgálati TV-ben és rádióban (persze nemcsak itt) naponta szerepelnek mocskolódásaikkal. A demagógia csúcsát Bródy János beszéde jelentette számomra, amikor a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését 48-as szellemben követelte.
Természetes, hogy tiltakoznak az új választási törvény ellen, hiszen az lehetőséget nyújt számunkra, az anyaországon túl élők számára is. Bizony jogos az aggodalmuk, mert tőlünk aztán nem sok szavazatot nyernek majd, de hát ezt akkor kellett volna meggondolniuk, amikor Gyurcsány Ferenc az olcsó munkaerővel riogatta a hazaiakat. Meg is lett a népszavazás szégyenteljes eredménye.
A felmérések szerint (annak tudatában, hogy ezek is manipulálhatók) lényegesen csökkent a magyar kormány támogatottsága. Hát igen, Magyarországon ez már csak így van, az emberek hamar felejtenek. Egy rétegük nem akar emlékezni az öszödi beszédre, arra sem, hogy a mostani kormány egy eladósodott, tönkretett országot vett át. Ezek az emberek azt várták, hogy majd Viktor egyik napról a másikra Kánaánná változtatja azt?! Csakhogy egy rozzant szekérből nem lehet rögtön aranyozott hintót csinálni… Az ilyenek figyelmébe ajánlom néhai Kennedy elnök szavait. Talán először tenni kéne valamit ezért a sokat szenvedett népért, és csak utána követelni. Magától értetődő, hogy mindenki nyugati szintű keresetre és életvitelre vágyik (én is), de a takarónk hossza ezt nem engedi. Viszont az sincs megbecsülve, ami adott. Máskülönben nem lenne szükség a határ menti üzemekben a felvidéki és erdélyi munkaerőre, mert hát egy anyaországi magyar csak nem alacsonyodik le ilyen fizetéshez. Könnyebb a munkanélküliségre panaszkodni és a napot lopni, meg a kormányt szapulni. Ez az a réteg, amelyik ’56 őszén a szabadságot követelte, majd ’57 május elsején és utána éveken keresztül fülig érő szájjal éltette Kádárt – utódaik most is itt vannak közöttünk.
A magyarországi eseményeket a felvidéki magyarok is figyelemmel kísérik. Nem meglepő, hogy a szlovák nyelvű média jóleső kárörömmel számol be a magyarellenes hisztériáról, de sajnos az sem, hogy egyetlen magyar nyelvű napilapunk, az Új Szó, ha visszafogottabban is, de ugyanezt teszi. Amikor a lap Szlovákia Kommunista Pártjának volt a szócsöve, semmin sem csodálkozhattunk, tudtuk mit várhatunk el, ennek tudatában olvastuk. A bársonyos forradalom után a magánkézbe került újság először a Duray által fémjelzett Együttélés Politikai Mozgalmat támadta, majd az egyesülés után a Magyar Koalíció Pártjával nem tudott megbékélni. Ezek után már senkit sem lep meg, hogy miután Bugár Bélának sikerült megosztania a felvidéki magyarokat, az általa alapított Most-Híd párt lett a kedvence. A szegény felvidéki gyalogmagyarnak most aztán fel van adva a lecke. Mindenhol azt olvassa, nézi, hallgatja, hogy Orbán az ördögtől való, csoda, hogy egy részük elbizonytalanodik?!
Az ősi magyar betegség, a széthúzás tehát jelen van mindenhol, minden mennyiségben. Nem okulunk történelmünkből, ugyanazt tesszük, mint elődeink. Pedig az összefogásra is van példa, igaz jóval kevesebb. 1848 és 1956 után most van erre égető szükség. Ady után, szabadon: Mikor fogunk már összefogni, mikor mondunk már egy nagyot…magyarok és magyarok. Én is ezt kérdem.
(Az írás az Új Idők 17. évfolyamának, 2. számában jelent meg.)
(Bélik György, Felvidék.ma)
