Csóti Györgynek, a Fidesz országgyűlési képviselőinek napirenden kívüli felszólalásai a magyar Országgyűlésben.
„Ősszel a magyar-horvát és a magyar-német kapcsolatok erősítésén kívánok dolgozni. Ennek oka, hogy ebben a két viszonylatban megválasztottak az Interparlamentáris Unió Magyar Csoportján belül a baráti tagozatok elnökévé. Ez nem jelenti azt, hogy nemzetpolitikai kérdésekben hallgatni fogok. Megkülönböztetett figyelemmel kísérem a székely autonómia ügyét. Önmagáért is, továbbá azért, mert meggyőződésem szerint ennek megvalósulása, vagy beindulása, kitörési pont lehet az egész Kárpát-medencére nézve. Amennyiben, várhatóan sajnos, átrajzolják a régiókat Erdélyben, főleg, ha közigazgatási jogokat kapnak, beindítom a rakétákat a Magyar Országgyűlésben, amely mint tudjuk 2010 óta a Nemzet Háza is” – tájékoztatta portálunkat Csóti György, aki egységes szerkezetbe foglalta Olvasóink számára az elmúlt három és fél hónapban elmondott napirenden kívüli felszólalásaimat autonómia ügyben:
2013 az autonómia éve a Kárpát-medencében
Március 22-én és 23-án Mártélyon ülésezett a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, rövid nevén a KMAT. A hét szomszédos országból összegyűlt 12 politikai szervezet a kárpát-medencei magyarság meghatározó nemzetpolitikai tényezői. A 2005-ben Tőkés László vezetésével létrejött szervezet 2011. március elsején Brüsszelben tartott ülésén három mondatos zárónyilatkozatot fogadott el. A nyilatkozat
– megállapítja, hogy a mai Magyarország határain kívül élő magyar nemzeti közösségek fennmaradásának és fejlődésének egyedüli garanciája a tényleges és teljes körű autonómia biztosítása,
– kijelenti, a tagszervezetek minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek,
– leszögezi, hogy a magyar kérdés ilyen megoldása Közép-Európa, sőt egész Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.
A KMAT a hétvégén megerősítette ezt az álláspontját, és elhatározta, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tavalyi kezdeményezését, miszerint 2013 az autonómia éve legyen, kiterjeszti az egész Kárpát-medencére. Az Autonómia Évében a KMAT tagszervezetei határozottan kifejezésre juttatják, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság nemzeti közösségeinek valamennyi autonómiatörekvését együttesen támogatják. Az igazi nemzetpolitika alapelve szerint a magyar nemzet egésze harcol minden nemzetrész jogaiért, mert minden magyar felelős minden magyarért. Egyetértettek abban, hogy a közösségi önrendelkezés a „területért jogokat” alapelv értelmében is megilleti a magyarságot.
E gondolat jegyében jött létre március 10-én a Székely Szabadság Napja, és került megrendezésre a marosvásárhelyi harminc ezres autonómia-tüntetés. A Székelyföld fővárosának az 1990-es „fekete márciusban” megfélemlített lakossága, két évtizedes sorozatos csalódások után, ma már bátran felemeli szavát. A magyar egység gondolatát a világszerte spontán létrejött szimpátia-tüntetések reprezentálták.
2013-ban a nyolc országba szétdarabolt magyarság hasonló rendezvényeken fogja kifejezni azon óhaját, sőt határozott kívánságát, miszerint a dél-tiroli osztrákok, a spanyolországi katalánok vagy a belgiumi németek példájára kívánja szülőföldön boldogulását és fennmaradását biztosítani.
A Romániában küszöbön álló közigazgatási területi átszervezés tekintetében a KMAT határozottan kiáll azon európai uniós irányelvek mellett, melyek a tagállamok kormányait arra kötelezik, hogy csak olyan átalakításokat foganatosítsanak, amelyek az adott régiók történelmi, kulturális és nemzeti sajátosságait nem változtatják meg.
A Magyar Országgyűlésnek, különösen pedig a Nemzeti Összetartozás Bizottságának és a Külügyi Bizottságnak, valamint az Autonómia Albizottságnak kötelessége támogatni a 2013-as Autonómia Év sikeres megrendezését. Ebben kérem a Tisztelt Ház, valamennyi képviselőtársam, támogatását és együttműködését!
Miért kell, és miért jár az autonómia az elszakított nemzetrészeknek?
Az 1920-as trianoni békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben! Ezeken a területeken ma mindössze 2,5 millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva a Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra és a Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2001 között több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még nem ismeretesek.
A fenti állítás másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik mint a szikla”.
Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután egyik szomszédos országban sem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ezáltal biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt. Kérdés, milyen alapon adható meg ez a jog a kisebbségben élőknek? A Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra, számos helyen megoldották az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét személyi elvű, kulturális vagy területi autonómia biztosításával. Világossá kell tenni, hogy az őshonos magyar nemzeti közösségeknek is alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol ma is élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, Európa Tanács-i ajánlás és a volt szovjet érdekszférán kívüli területeken kialakult gyakorlat igazolja.
Ezért kell, és ezért jár az autonómia az elszakított nemzetrészeknek. Ennek biztosításához kérem tisztelt Képviselőtársaim hozzájárulását, mindenki a maga területén, a maga lehetőségei szerint!
Néhány szó az európai autonómia modellekről
A közép-európai rendszerváltoztatások óta eltelt 20-23 esztendő és az euroatlanti integráció kiterjesztése térségünkre nem hozott megoldást a szomszédos országokban élő, elszakított magyar nemzetrészek sorskérdéseire. Bebizonyosodott, hogy a kis lépések taktikája eredménytelen, a magyarság tragikus mértékben fogy a trianoni utódállamokban. Ma már mindenki számára világos, hogy a határon túl rekedt magyar nemzetrészek szülőföldön boldogulásának és megmaradásának egyetlen biztosítéka a tényleges és teljes körű autonómia.
Milyen autonómiára vágyik, sajnos többnyire csak a lelke mélyén, a határon túli magyarság? Nem többre, de nem is kevesebbre, mint a Lajtán túl és a Kárpátoktól északra számos európai országban működő, meglévő autonómia modellek. Nézzünk meg néhány példát.
Magyarországon a legismertebb Dél-Tirol esete. A 13.000 négyzetkilométeres, 450.000 lakosú tartomány Ausztria déli határán terül el Olaszországban. 1915-ben Olaszország háborúba lépésének egyik feltétele az eredetileg Ausztriához tartozó Dél-Tirol megszerzése volt. Ebben az időben ezen a területen a lakosság 92,5 %-a német anyanyelvű volt. A megszerzett területet a győztesek Bolzano tartományhoz csatolták. A II. világháború után Ausztria és Olaszország rendezni kívánta a dél-tiroli helyzetet. Az 1948-as olasz alkotmány autonómiát biztosított a német többségű tartománynak, de egy régióban egyesítette az olasz többségű Trentinóval. Az így kialakult egységben azonban már az olaszok voltak többségben, s ez az autonómiát névlegessé tette. Az 1960-as években a radikális autonómia-pártiak robbantásokat, szabotázsokat szerveztek, Ausztria védhatalmi státuszt követelt magának, és az ENSZ-hez fordult. Sokéves diplomáciai csatározás és belső konfliktus után, 1972-ben Dél-Tirol külön közigazgatási egység lett, lehetővé tették a német, valamint a ladin nyelv széleskörű használatát, teljesen saját hatáskörben intézik többek között a kulturális és a gazdasági élet minden területét. Azóta Dél-Tirol a nemzeti kisebbségi kérdés megoldásának mintaterülete.
Egy másik európai példa a katalán regionális autonómia. Regionális kormányuk, saját parlamentjük és elnökük van Spanyolországon belül. Katalónia autonómiájáról az 1978-ban népszavazással is megerősített spanyol alkotmány rendelkezik. Ma 32.000 négyzetkilométernyi területtel és 8 millió lakossal Spanyolország egyik leggazdagabb régiójának tekinthető. Katalónia politikai autonómiája egészen a középkorig vezethető vissza, melyet évszázadok során sikerült megőrizni a spanyol központosító törekvésekkel szemben.
Európai szinten is példaértékű autonómiával rendelkezik a Belgiumban élő német közösség. A flamand-vallon megosztottságról híres Belgiumról kevésbé ismert, hogy ma már teljes önállósággal rendelkező német kisebbsége is van. A több mint 70 ezer fős etnikum – amelyet a hivatalos belga szemlélet szerint nem kisebbségnek, hanem alkotmányos jogokkal bíró, országalkotó közösségnek tekintenek – 1919-ben, az első világháború utáni békeszerződések nyomán került át a vesztes Németországtól Belgiumhoz. 30 évvel ezelőtt alakították meg a német közösség kulturális tanácsát, amely néhány év alatt parlamentté nőtte ki magát. A német kisebbség emellett saját, négytagú kormányzattal is rendelkezik, és önálló igazságszolgáltatási egységet alkot. A német nyelv – a flamand és a francia mellett harmadikként – hivatalos nyelve az országnak, a közösség saját rádióadóval, televízióval és újsággal rendelkezik.
Aki ismeri a Kárpát-medence múltját és jelenét, arra a következtetésre jut, ha az említett példák szerinti autonómiát kapnak az elszakított magyar nemzetrészek, akkor társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás lesz a térségben. Ellenkező esetben minden más lehetséges.
Reális autonómia megoldások a Vajdaságban
A múlt ismerete nélkül nem értjük a jelent, és nem tervezhetjük a jövőt.
A Vajdaság elnevezés a szerb Vojvodina szóból származik, melyet először az 1848-49-es szabadságharc idején használtak hivatalosan. A történelmi magyar Bácskából, Nyugat-Bánságból és a Szerémség egy részéből összetákolt területet a Habsburg-kormányzat hozta létre autonóm Szerb Vajdaság néven 1849-ben az „oszd meg és uralkodj” elv alapján. A XV. század elején ez a térség a magyar királyság leggazdagabb, és tisztán magyar népességű országrésze volt. A következő évszázadokban a törökök balkáni hódításai elől menekülő szerbek bevándorlása, majd a török hódoltság után a Habsburgok betelepítési politikája révén soknemzetiségűvé vált területen a magyarok az első világháború elején még relatív többségben voltak. A XX. századi többszöri ki- és betelepítések után mára a tartomány lakosságának kétharmada szerb, egyharmada pedig 25 különböző etnikai csoporthoz tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarok aránya 13 %, többségük a mai Magyarország határa mentén él. A magyar Délvidéknek ez a része a XIX. század közepétől, megszakításokkal, különböző szintű területi autonómiát élvezett.
A Vajdaságnak nevezett területen ma kétféle autonómia koncepció foglalkoztatja az ott élő magyarokat: a Vajdaság regionális autonómiája Szerbián belül és a magyarság Vajdaságon belüli háromszintű autonómiája. A Kárpát-medencében először itt született meg magyar autonómia koncepció 1992-ben. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége olyan személyi és területi elvet ötvöző háromszintű autonómiát javasolt létrehozni, amelyben az összmagyarságot reprezentáló területi önkormányzat mellett helyet kap a magyar többségű települések önkormányzata, valamint az összefüggően magyar lakta terület autonóm körzetté alakítása is. Az egész konstrukciót a perszonális elv elsőbbsége jellemzi, mivel a magyarok többsége nem egy tömbben él. Ebből a koncepcióból mára működő kulturális autonómia jött létre a Délvidéken. Korlátokkal ugyan, nehézségekkel küszködve, de létezik a Magyar Nemzeti Tanács, amely a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén bizonyos jogosítványokkal rendelkezik, néhány alapvető kérdésben együtt döntési joga van. 2003-ban Szerbiában alkotmányba foglalták a kisebbségek kollektív jogait. Ez áttörésnek számít, de a gyakorlati megvalósulás nehézségei miatt csak első lépésnek tekinthető. Sokat segíthet a helyzeten a Vajdaság egészét érintő regionális autonómia megerősítése, és tartalommal való kitöltése. Az autonóm Vajdaságban ugyanis várhatóan jobbak lesznek a kisebbségi autonómia tényleges esélyei, mint a centralizált Szerbiában. Meghatározó szempont, hogy Szerbia nemzeti jövedelmének 40 %-át a Vajdaság termeli, de ebből csak 7 %-ot kap vissza. A tartomány tényleges autonómiája esetén ez alapvetően megváltozna. A térség jelenleg legerősebb magyar pártja, a Vajdasági Magyarok Szövetsége is ezt tartja pillanatnyilag az autonómia tekintetében a legfontosabbnak. Az adóból befolyt pénzek nagy része ott kell maradjon, ahol megtermelték.
Van-e realitása a délvidéki magyar autonómia kiteljesedésének? A térség történelmi hagyományai ehhez jó hátteret adnak. A magyarok belső elszánt küzdelméhez azonban külső segítség is kell. Erre nézve bíztató jel az Európai Parlament április 18-i határozata, melynek 19. pontja kimondja: az Európai Parlamentet „aggodalommal tölti el a Vajdaság autonómiájával kapcsolatos jogi és politikai bizonytalanság, valamint a központi és a tartományi hatóságok közötti egyre növekvő politikai feszültség, … felhívja a szerb kormányt, hogy … mondjon le a központosító intézkedésekről”. A nemzetközi közösség lassan talán rájön, a Balkán és Közép-Európa politikai stabilitása csak valamennyi nép és népcsoport önrendelkezési jogának biztosításával garantálható. Szükség van Magyarország támogatására is. Nem csak a „minden magyar felelős minden magyarért” elv alapján, hanem azért is, mert a délvidéki magyar autonómia kiteljesítése precedens értékűvé válna a Kárpát-medencében. A magyar kormány és a hazai politikai pártok támogatása mellett, a parlamenti dimenzióban a Magyar Országgyűlésnek is van tennivalója!
Autonómia törekvések Erdélyben és a Partiumban
Erdély a magyar kultúra egyik fellegvára, a magyar identitás és függetlenség őrzője a török hódoltság korában. A vallási tolerancia és az etnikai alapú autonómia európai úttörője. A románok a XIII. században kezdtek bevándorolni a Déli-Kárpátokon keresztül, és évszázadokon át tömegesen települtek be Erdélybe. Mi sem mutatja jobban a magyarok toleranciáját, mint hogy az 1880-as népszámlálás adatai szerint az erdélyi románoknak csupán 5,7 százaléka beszélte a magyar nyelvet. A szászok a XII. században kezdtek betelepedni, 1224-ben tényleges autonómiát kaptak. Erdélyben a tordai országgyűlés 1568-ban, Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot. Csupán néhány adat arról, milyen hagyományai vannak Erdélyben az autonómiának. 1910-ben Erdély lakosságának 34 %-a volt magyar, ma ez az arány 20 % körül van.
A Partium azt a néhány kelet-magyarországi vármegyét foglalja magába, amelyek Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelmek uralma alá kerültek. A trianoni békediktátum idején Partium lakosságának 62 %-a magyar, 32 %-a román volt.
Ennyi történelmi bevezető után nézzük, milyen esélyekkel küzd ma az autonómiáért az erdélyi és a partiumi magyarság? Az autonómia megvalósítása valamennyi romániai magyar politikai szervezet és párt célkitűzései között szerepel. Ugyanakkor a román politikai erők autonómia ellenessége szinte már hisztérikus. A román alkotmány nem ismeri el az őshonos magyarságot államalkotó tényezőnek, és nem biztosítja a kisebbségek kollektív jogait. Az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a szülőföldön boldogulás és nemzeti közösségként fennmaradás egyetlen esélye az autonómia kivívása. Az erdélyi és partiumi autonómia koncepciók háromszintűek: magukba foglalják a kulturális autonómiát, a települési önkormányzatok sajátos státusú helyi autonómiáját és a klasszikus területi autonómiát. A kulturális autonómia révén létre kívánják hozni saját intézményrendszerüket az egész országban az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás területén. A területi autonómiára vonatkozó elképzelés alapja a kilencvenes évek végén Csapó József által elkészített székelyföldi autonómia-statútum tervezete, mely szerint:
– a regionális hatalom törvényhozói és végrehajtói intézményeket kap, a központi hatalom bizonyos hatásköröket átruház a regionális hatalomra,
– a szubszidiaritás elve alapján a helyben begyűjtött adók meghatározó részének felhasználásáról helybeliek és helyben döntenek, így a régiónak nem csak oktatási, kulturális és tájékoztatási, hanem többek között gazdasági, közlekedési, infrastruktúra-fejlesztési, rendfenntartási téren is nagy önállósága van.
A 2003-ban megalakult Székely Nemzeti Tanács ezt a tervezetet közvitára bocsátotta, számos ponton kiegészítették. A fenti alapelvek megvalósulása mellett az autonóm Székelyföldön szavatolt lesz a teljes és tényleges jogegyenlőség a terület minden lakója számára, hivatalos nyelve lesz a román mellett a magyar is. A székelyföldi autonómia fontos eleme a természeti erőforrások és az ásványkincsek feletti rendelkezés, a saját gazdaságpolitika. A tervezetet már kétszer beterjesztették a bukaresti parlamentbe, első alkalommal vita nélkül elvetették, másodszor egyszerűen elfektették.
Az RMDSZ 2005-ben kormányzati pozícióból terjesztett be kisebbségi törvény-tervezetet a parlamentben, mely magában foglalja az egész romániai magyarság kulturális autonómiáját. A tervezet azóta kallódik a bukaresti törvényhozás útvesztőiben.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére idén tavasszal Zilahon megalakult a Partiumi Autonómia Tanács, a térség őshonos magyarságának autonómia-törekvéseit megvalósítandó.
Ezzel párhuzamosan meghatározó román politikai erők az országot olyan új régiókra akarják felosztani, hogy a magyarok sehol ne legyenek többségben, ezáltal ne tudják meghatározni saját sorsukat.
Romániával szoros együttműködésre, baráti kapcsolatokra törekszünk. Ugyanakkor a magyar külpolitikának mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi szervezetekben az együttműködés feltételévé kell tennie a magyar autonómia törekvések támogatását Erdélyben és a Partiumban. Úgy, ahogy Ausztria tette Dél-Tirol esetében, Olaszországgal szemben.
Autonómia vágyak a Felvidéken
Magyarország északi részét, a Felvidéket, úgy szakították le Hazánkról a trianoni békediktátummal, hogy az elmúlt évszázadokban néppé és nemzetté formálódó szlovák lakossággal együtt több, mint egy millió magyart vittek el, túlnyomó többségüket az új határ mentén egy tömbben. Ma ezen a területen a 2011-es népszámlálás hivatalos adatai szerint 612 ezren vallották magukat magyarnak, 460 ezren a Felvidéken, 152 ezren pedig a II. világháború után Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján.
A Felvidéken élő magyar nemzetrész talán a leginkább megfélemlített kisebbségben élő nemzeti közösség a Kárpát-medencében. A 68 évvel ezelőtt hatályba léptetett Benes dekrétumok a magyarokra nézve teljes jogfosztottságot és tömeges kitelepítéseket vontak maguk után. Ezek a jogszabályok ma is érvényben vannak, a magyarok jogfosztottsága részben ma is fennáll. Nem őshonos államalkotó nemzetnek tekintik őket, hanem kollektív jogokat nem élvező nemzeti kisebbségnek. A folyamatos alárendeltséggel párosuló állandó megfélemlítés az alapvető oka annak, hogy az önrendelkezés iránti igény leginkább csak a lelkek mélyén szunnyad. Közvélemény kutatások igazolják, hogy a reménytelenség elmúlt két évtizedében folyamatosan csökkent a felvidéki magyarok önrendelkezés iránti igénye. 1994-ben 82 százalék kívánta az autonómiát, vagy a társnemzeti státust, 1999-ben már csak 70 százalék, míg 2008-ban 67 százalék. Apátiába esett közösségnek viszont nincs jövője. A Kárpát-medence teljes magyarságának kell lelket önteni felvidéki nemzettársaiba, miközben mindenki saját problémáival is küszködik. Világossá kell tenni, ami egyedül nem megy, az együtt sikerülhet, sikerülni fog. Ehhez azonban mindenkinek vállalni kell a küzdelmet. A rövid távú vélt, vagy valós előnyöket a hosszú távú érdekeknek kell alávetni.
Ha ránézünk a Felvidék etnikai térképére, magától adódik a területi autonómia lehetősége. Meg kell győzni az újsütetű szlovák állam politikusait, hogy az Európai Unióban nem veszélyezteti semmi Szlovákia területi integritását. Egy svájci típusú kantonrendszer bevezetése, vagy egy dél-tiroli autonómia modell létrehozása társadalmi békét, politikai stabilitást és gazdasági fellendülést hozna a térségben. Ezt távlati célként kell kitűzni. Első lépésben azonban, a túlélés biztosítása érdekében, személyi elvű kulturális autonómiát kell biztosítani a magyaroknak északi szomszédunknál.
A szlovák aggodalmak eloszlatásához fontos körülményként kell kiemelni, hogy közvélemény kutatások bizonyítják, a felvidéki magyarok nem elutasítóak a velük együtt élő szlovákokkal szemben. 73 százalékuk elfogadja a történelmileg kialakult együttélést, jó szívvel venné a társnemzeti viszony kialakítását.
2010 óta a Magyar Közösség Pártja, az MKP, ismét programszerűen vállalja az autonómia ügyét. A Felvidéken is nyilvánvalóvá vált, az elmúlt húsz évben a kis lépések taktikája nem hozott semmi érdemleges eredményt, a magyarok számaránya rohamosan csökken. A szülőföldön boldogulást csak a tényleges és teljes körű autonómia, vagy a társnemzeti státus garantálja. A magyarországi politikának ezt minden eszközzel támogatni kell a kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi szervezetekben egyaránt.
Lesz-e magyar autonómia a Kárpátalján?
A Kárpát-medence leghányatottabb sorsú nemzeti közössége a kárpátaljai magyar nemzetrész. Az elmúlt 93 év alatt hat felségjelzés váltogatta egymást a fejük felett: magyar – csehszlovák – magyar – csehszlovák – szovjet – ukrán. A 13. században indult meg nagyobb mértékben a ruszinok betelepedése a Kárpátaljára, elsősorban a szomszédos Halicsból. A 16. század közepéig e terület lakosságának 65-70 %-a magyar volt, 1880-ban már csak 25 %-a. 1910-ben 185 ezren, 2001-ben pedig 152 ezren vallották magukat magyarnak a Kárpátalján, ez utóbbi 12 %-os részarányt jelent. Egész Ukrajna 45 milliós lakosságához viszonyítva azonban már csak 0,33 %. Ma a legbizonytalanabb sorsú magyar közösségnek számítanak a Kárpát-medencében, mégis példásan tartják magyarságukat. Gondot jelent azonban politikai megosztottságuk.
Az autonómia gondolata nem idegen e tájon. Már a trianoni békediktátum előtt komolyan felmerült a 19. században nemzetté formálódott többségi lakosság, a ruszinok autonómiája. Az 1991. december elsején megtartott népszavazáson Kárpátalja lakosságának 78 %-a a területi autonómiára voksolt. Ezen belül a beregszászi magyar autonóm körzet létrehozására a helyi lakosság 81,4 %-a szavazott. Kijev azonban hallani sem akar erről. A népakaratot figyelmen kívül hagyták. A nagy létszámú orosz kisebbségtől félve, erősen központosított nemzetállamban gondolkodnak. Ennek ellenére az elmúlt húsz évben a ruszin lakosság több sikertelen kísérletet hajtott végre a területi autonómia megvalósítása érdekében.
A kárpátaljai magyarok számára a személyi elvű, kulturális autonómia lehetősége először 1991 végén, a magyar-ukrán alapszerződés aláírása után merült fel. Az ukrán parlament 1992-ben elfogadta és hatályba léptette a nemzeti kisebbségekről szóló törvényt. Ez többek között előírta, hogy azokon a településeken, ahol magyarok élnek többségben, a hivatalos intézményekben a magyar nyelv és a nemzeti szimbólumok is használhatóak. A beregszászi magyar autonóm terület létrehozására azonban nem került sor, noha arról Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1993. április 30-i találkozójukon megegyezett. A magyar nyelvhasználat sem vált általánossá, valójában a törvényt nem tartották be. A kisebbségekre vonatkozó legújabb, előre mutató nyelvtörvényt pedig szelektíven alkalmazzák. Míg az orosz ajkúak élvezhetik annak előnyeit, a magyarok nem kapják meg ezt a lehetőséget. A meglévő magyar iskolák állandó anyagi gondokkal és adminisztratív nehézségekkel küszködnek. A beígért kulturális autonómiáról tehát szó sincs. A magyar többségű választókörzetet is megszüntették, pedig ennek helyreállítására a magyar politika a legmagasabb szinten is szót emelt.
Lesz-e ezek után magyar autonómia a Kárpátalján? Ennek két szükséges és egy elégséges feltétele van. Alapvető szükségesség az, hogy a 152 ezres lélekszámú magyarság megosztottsága megszűnjön, egységesen lépjen fel az ősi földjén neki járó kollektív jogokért. A másik szükségesség a magyarországi politika ez irányú egyértelmű és erőteljes támogatása a magyar-ukrán kapcsolatrendszer minden pontján, valamint a nemzetközi szintéren. Elégséges feltétel pedig az lenne, ha a mindenkori ukrán hatalomnak bátorsága lenne ahhoz, hogy az ország lakosságának 18 %-át kitevő orosz kisebbség kérdését ne kapcsolja össze a 0,33 %-nyi magyar lakosság ügyével. Magyarország az Európai Unió tagjaként, visszaszerezve térségbeli vezető pozícióját, sokat segíthet Ukrajnának. Magyarországnak ugyanakkor alapvető érdeke egy stabil, gazdaságilag és társadalmilag lendületesen fejlődő Ukrajna léte. A kölcsönös érdekek érvényesülését erősítheti a kárpátaljai magyar nemzetrész tényleges és teljes körű autonómiája.
Magyar autonómia Horvátországban
A Magyarország feldarabolását eredményező trianoni békediktátum előkészítésére a nagyhatalmak hozzá nem értése, cinikus nemtörődömsége és a kisantant féktelen mohósága volt jellemző. Így fordulhatott elő, hogy például a Felvidékkel együtt elvitték a Kisalföld Duna bal partjára eső részét színtiszta magyar lakossággal, azzal az indokkal, hogy a Duna kitűnő természetes határ lesz a létrehozott Csehszlovákia és a maradék Magyarország között. Ugyanakkor az összetákolt délszláv államnál már nem volt fontos a Duna és a Dráva által alkotott természetes határvonal kijelölése, elvitték Baranya vármegye vegyes lakosságú déli részét, az úgynevezett Drávaszöget. 1910-ben e terület lakosságának 40%-a magyar volt, amivel relatív többséget alkottak. 27% német ajkú, 19% horvát és 13% szerb volt. A 2001. évi népszámlálás a következő adatokat rögzítette: 56% horvát, 20% szerb, 17% magyar, 1% német és 6% egyéb. A mai Horvátország területén 1910-ben 130 ezer magyar élt, a 2011-es népszámlálás során viszont már csak 14 ezer horvát állampolgár vallotta magát magyarnak. Drámai számsorok, az összes elcsatolt terület között itt volt a legnagyobb arányú csökkenés.
Mindezek ellenére a horvátországi magyarok helyzete ma rendezettnek tekinthető. Nincsenek kitéve erőszakos asszimilációnak, és semmiféle üldözésnek. Ugyanakkor létszámuk drasztikus csökkenése az elmúlt húsz évben is folytatódott, ami részben a délszláv háború következménye, részben pedig abban keresendő, hogy lélekszámuk a kisebbségben élők kritikus tömege alá csökkent. Ilyen esetben kimutathatóan megnő a spontán asszimiláció és az önkéntes elvándorlás.
A függetlenségét elnyert Horvátország bizonyos kulturális autonómiát biztosított az ott élő magyar nemzetrésznek. A 2000-ben módosított horvát alkotmány megnevezi és államalkotó tényezőnek ismeri el a magyarságot. A horvát Szábor 2002. decemberében új alkotmányerejű törvényt fogadott el a „Nemzeti kisebbségek jogairól”. A törvény alapján biztosított a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete. A magyaroknak alanyi jogon egy képviselői hely jár. Biztosított a kisebbségek képviselete a helyi és a regionális önkormányzatok választott testületeiben is. A törvény egyenjogú nyelvhasználatot biztosít azokban a közigazgatási egységekben, ahol arányuk eléri az egyharmadot, vagy ahol annak alapszabálya ezt rögzíti. A nemzeti szimbólumok használatát az önkormányzatok statútumaikban kötelesek biztosítani. A közmédia számára kötelező a nemzeti kisebbségek nyelvén műsorokat készíteni és sugározni.
Az oktatás területén a háború óta eltelt több mint másfél évtizedben ellentmondásos folyamatok történtek. A pozitívumok mellett jelentkező negatívumok oka elsősorban anyagi, kevésbé adminisztratív jellegű. A kulturális intézmények és civil szervezetek működését alapvetően zágrábi és budapesti költségvetési források biztosítják, több-kevesebb sikerrel. Az anyanyelvű tömegtájékoztatás területén is számos nehézséggel kellett szembe nézni az elmúlt 18 évben, és a helyzet ma sem ideális.
Fentiekből egyértelműen következik, hogy Horvátország vonatkozásában a magyar külpolitikának viszonylag könnyű feladatai vannak. Délnyugati szomszédunk a szó igazi értelmében stratégiai partnerünk, a kétoldalú kapcsolatokat semmiféle alapvető probléma nem terheli. A magyar nemzeti közösség jogi helyzete kielégítő, mindennapi élete azonban számos területen jelentős további támogatást igényel. A kétoldalú kapcsolatokban arra kell törekedni, hogy a Horvátországban élő magyarok adófizető polgárként zágrábi költségvetési forrásokból fedezhessék anyanyelvű oktatási és kulturális igényeiket, és a kisebbségi törvény minden rendelkezése maradéktalanul érvényesüljön a gyakorlatban.
Muravidéken működő magyar autonómia
A „békének” nevezett trianoni szerződést diktáló nagyhatalmak felelőtlensége és a kisantant féktelen mohósága 1920-ban a meggondolatlanul összebarkácsolt délszláv államhoz csatolta Vas vármegye és Zala vármegye déli részét. Ezt a területet a Szerb – Horvát – Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia, az Olaszországban és Ausztriában hagyott szlovénokért kapta mintegy kárpótlásul. A ma Muravidéknek nevezett területen 1921-ben 92 ezer lakos élt, közöttük 22 ezer magyar. A magyarok túlnyomó többsége a muraszombati és a lendvai járásban lakott, az új magyar határ mentén, 90 %-os részarányt adva ezeken a területeken. A trianoni határ itt is arcul csapta a magyarságot.
Az őrségi és göcseji tájegység elszakított részén, a Mura bal partján, rohamosan csökkent a magyar lakosság már a két világháború között. Az értelmiség nagy része elmenekült, vagy elüldözték, az új állam erős asszimilációs politikába kezdett. Olaszországból és Ausztriából érkező szlovénokat telepítettek ide, a nagybirtokok felszámolásakor magyar nemzetiségű nem kaphatott földet. Mindez további kivándorlást gerjesztett, és növelte az asszimilációs hajlamot.
Az 1991-es népszámlálás adatai szerint már csak 8500-an vallották magukat magyarnak a Muravidéken. Számuk tíz év múlva 6200-ra csökkent. Azonban létszámuk valószínűleg ennek kétszerese, mert a vegyes házasságok nagy száma és az erős asszimilációs hajlam miatt nem mindenki vallja magát magyarnak a számláló biztosok előtt.
Anélkül, hogy csökkenteni kívánnám a több mint két évtizede önállóvá vált Szlovénia érdemeit, ilyen körülmények között könnyű volt megadni a kulturális autonómiát és egyéb kiváltságokat a párezres kisebbségnek.
A szlovén alkotmány államalkotó tényezőnek ismeri el az országban élő őshonos magyar és olasz kisebbséget, külön fejezetben rendelkezik az őket megillető különleges jogokról. Az olaszok száma nagyjából megegyezik a magyarokéval. A magyar és az olasz nemzeti közösség az oktatás, a kultúra és a tájékoztatás területén, valamint anyaországukkal való kapcsolattartás terén különleges lehetőségekkel rendelkezik, amit a szlovén állam anyagilag is támogat. Az alkotmány kimondja, hogy a két kiemelt kisebbség alanyi jogon egy-egy saját képviselőt küldhet a szlovén parlamentbe, emellett szlovén politikai pártokra is szavazhat. Az 1994-ben életbe lépett „Nemzeti közösségek önigazgatásáról” szóló törvény helyi szinten is biztosítja számukra az önkormányzati képviseletet. A magyarok és az olaszok által lakott területeken az adott nemzeti közösség nyelve is hivatalos nyelvnek számít. A magyarok és az olaszok együttesen Szlovénia lakosságának
1 %-át teszik ki. A 10 %-ot kitevő szerb, horvát és bosnyák népességnek nem járnak hasonló kiváltságok.
Az ideálisnak tűnő, példaértékű rendszer azonban nem működik maradéktalanul a gyakorlatban. Egyrészt a többségi nemzet magyarokkal együtt élő tagjai nem mindig tolerálják a kiváltságokat, másrészt a magyar nemzeti közösség különböző forrásokból származó belső öntudatzavarai hátráltatják a megvalósulásukat. Ilyen probléma például a magyarok körében már 50 %-ot meghaladó vegyes házasság.
A magyarság megmaradásának esélyei a Muravidéken részben attól függ, sikerül-e visszaállítani a magyar nyelv és a magyar nemzeti értékek presztízsét. Ezt döntően befolyásolja Magyarország nemzetközi megítélése, és odafigyelése a kétoldalú kapcsolatokban. Jó úton haladunk térségbeli vezető szerepünk helyreállításában, noha soha nem látott nehézségekkel és ellenállással kell megküzdeni. Az odafigyelésben sem lehet hiány a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, és amikor az Ország Háza már a Nemzet Háza is. Fel a fejjel tehát: hajrá muravidéki magyarok!
Ausztriai magyarok ellentmondásos helyzete
A trianoni békediktátum legszégyenletesebb fejezete a nyugati magyar vármegyék megcsonkítása. Ugyanis csak itt vették figyelembe az etnikai viszonyokat, a leszakított részek lakossága túlnyomó részt német ajkú volt. Az összes többi új határ mentén másfél millió magyar került idegen fennhatóság alá, ott nem törődtek az etnikai viszonyokkal, a kisantant féktelen mohóságának engedtek válogatás nélkül. A vesztes Osztrák – Magyar Monarchia két uralkodó nemzete közül azt sújtották jobban, amelyik eredetileg nem is akarta a háborút, abba tulajdonképpen belekényszerült. Magyarországot nem csak megcsonkították, hanem a magyar nemzetet külön megalázták ezzel.
A nyugati magyar vármegyékből lehasított területeket az osztrákok Burgenland néven egyesítették. Ezen a területen az 1910-es népszámlálás szerint 26.500 magyar élt, az összlakosság 9 %-a. Számuk 1981-re 4.200 főre csökkent. A magyarországi rendszerváltozás, Magyarország úttörő szerepe a térségben, meglepő fordulatot hozott: a burgenlandi magyarok száma 6.800-ra emelkedett 1991-ben.
Az ausztriai magyarok másik csoportja az óhazából kivándoroltakból áll, jelentős részük 1956-os menekült. Nagyrészt a fővárosban, Bécsben élnek. Összlétszámuk 19.000 fő.
Európai Unióba belépésünk óta jelentősen megnőtt az Ausztriában dolgozó, vagy más okból ott tartózkodó magyar állampolgárok száma, 2012 elején 45.500-an voltak. Helyzetük azonban nem képezi jelen felszólalás tárgyát.
Az 1955-ös osztrák államszerződés a burgenlandi kisebbségek jogairól nem rendelkezett, a magyarokat meg sem említették. Az 1960-as években kiéleződő dél-tiroli kérdés azonban megváltoztatta az osztrák kisebbségpolitikát. Az 1976-ban elfogadott népcsoporttörvény szabályozta először a kisebbségek helyzetét, a konkrét részletek kidolgozását azonban a központi és a tartományi kormányra ruházta. 1979-ben jött létre a Magyar Népcsoporttanács, melynek azonban csak tanácsadói joga van, a magyarokat érintő döntéseket nem hozhat. Ausztriában jelenleg égetően fontos kérdésnek tartják a népcsoportok jogaik megreformálását, kiterjesztését. A kormány 2009-ben bejelentette az 1976. évi népcsoporttörvény módosításának szándékát, sőt kilátásba helyezte az autonómia kereteinek megteremtését is. Felkérték a népcsoportok tanácsait közreműködésre. A Magyar Népcsoporttanács az egyesületi önállóságra helyezi a fő súlyt. Belső önrendelkezési jogot kérnek kulturális és anyagi téren, elvárják, hogy az állami támogatást szabadon használhassák fel. Fontosnak tartják az anyanyelv használatának kiterjesztését a hivatalos ügyintézések során és a nyilvános feliratok területén. A kormány nem hogy autonómiát, de a népcsoportok alapvető követeléseit sem építette be a törvénytervezetbe. A népcsoporttanácsok tiltakoznak, a helyzet pillanatnyilag teljesen nyitott. A magyarok érdekérvényesítési lehetőségeit belső megosztottság, rivalizálás nehezíti.
Miért ellentmondásos az ausztriai magyarok helyzete a többi hat utódállamban élő magyar nemzeti közösséghez képest? Ennek oka, hogy egyedül nyugati szomszédunknál nem volt kommunista diktatúra, náluk minden állampolgár szabad életet és jólétet élvezett az elmúlt évtizedekben. Nem üldözték nemzeti kisebbségeiket, közvetlen asszimilációs nyomás sem volt. Ugyanakkor nem adták meg még a kulturális autonómiát sem kisebbségeiknek, így Dél-Tirol fényében kettős mércét alkalmaznak.
A magyar külpolitika feladata felhívni a figyelmet erre az ellentmondásra. Az Ausztriával ápolt kiváló kapcsolatok ehhez jó alapot nyújtanak. Fontos körülmény, hogy semmiféle diszkrimináció nincs a magyarokkal szemben, minden népcsoport hasonló helyzetben van. Így ez a kérdés, adott esetben, kivihető a közép-európai politikai térbe is.
Június 4. a nemzeti gyász és a nemzeti összetartozás napja
93 évvel ezelőtt, ezen a napon, felelőtlen nagyhatalmi politika és Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. 93 éve ezen a napon összeszorul minden magyar ember szíve.
A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. Trianon legsúlyosabb bűne, hogy az új magyar határ mentén egy tömbben mintegy másfél millió magyart szakított el nemzettársaitól. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta.
A XX. század nagy részében a magyarok szinte valamennyi utódállamban válogatott szenvedéseknek, időnként tömeggyilkosságoknak és szülőföldről való elüldözésnek voltak kitéve. A remény 20-25 éve csillant fel, a szovjet birodalom összeomlása és a kommunista diktatúrák felszámolása idején. Az euroatlanti integráció új távlatokat nyitott. A megnyugtató megoldások azonban mai napig nem születtek meg. Pedig Trianon sebei csak akkor gyógyulnak be, ha az elszakított nemzetrészek szülőföldön boldogulása és magyarként megmaradása biztosítottá válik. Ez a biztosíték az autonómia. A teljes körű és tényleges autonómia. Ha saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását, az élet minden területén használhatják anyanyelvüket, ápolhatják nemzeti kultúrájukat, megbecsült és egyenrangú polgárai lehetnek annak az országnak, amelyben élnek.
A választópolgárok jóvoltából 2010-ben kétharmados parlamenti többségbe került FIDESZ-KDNP pártszövetség képviselői június 4-t, az Országgyűlés megalakulását követően szinte azonnal, a nemzeti összetartozás napjává tették. Ez annak kinyilvánítása volt, hogy miközben nem felejtjük el, ami történt, a sebeket be akarjuk gyógyítani. Ez a gyógyítás abban áll, hogy a nyelvileg és kulturálisan egységes kárpát-medencei magyar nemzetet politikailag is egységessé tesszük, és biztosítjuk, hogy szülőföldjén magyarként teljes életet élhessen. A politikai egység az említett célkitűzésben nyilvánul meg, vagyis a szülőföldön egyénileg boldogulni, és közösségként megmaradni. Ezt az egységet közjogilag a kettős állampolgárság lehetősége jeleníti meg. A szülőföldön boldogulást és magyarként megmaradást az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja. Ez alanyi jogon jár a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségeknek: ott születtek, ahol őseik ezer esztendőn át falvakat, városokat létesítettek, kulturális intézményeket hoztak létre, és vérükkel védték szülőföldjüket. Az európai politikai gyakorlat alapján is jár nekik, hiszen földrészünk nyugati és északi részén virágzó etnikai alapú kulturális és területi autonómiák léteznek.
Mi, kárpát-medencei magyarok, valamennyi szomszéd nemzettel békében, barátságban akarunk élni, jövőnket együtt képzeljük el, a legnagyobb fokú együttműködésre törekszünk. Ha megvalósul valamennyi kisebbségi sorsba került nemzettársunk számára a kulturális és a területi autonómia, akkor az társadalmi békét, politikai stabilitást és gazdasági prosperitás jelent majd egész térségünk számára.
Június 4. üzenete ma a kárpát-medencei magyarságnak két szóból áll: összetartozunk és megmaradunk!
Csóti György,Budapest, 2013. március – június{iarelatednews articleid=”39242,39070″}
