Nagy Sándor született 1922. július 7-én Ipolynyéken keresztény katolikus családban. Az alábbiakban az ő visszaemlékezését olvashatják.
Hosszú életem során, hiszen betöltöttem a 104-ik életévemet, nagyon sok minden történt velem. Voltam szolga Csalon, (Čalovo) egy kis szlovák faluban, de megjártam a II. világháború szörnyűségeit is, ám ezúttal a felvidéki magyarok jogfosztottságáról szeretnék beszélni az utókornak. Mi is történt 1946. február 27-e után, amikor aláírták a lakosságcseréről szóló egyezményt Csehszlovákia és Magyarország kormányai.
Először a magyarországi születési hellyel rendelkezőket kezdték áttelepíteni Magyarországra. Aztán, akik nem akartak reszlovakizálni, azokat kezdték kitelepíteni Csehországba. 1947. januárja volt, amikor Ipolynyéken is elkezdődtek az erőszakos kitelepítések.
A házunktól nem messzire volt egy pálinkafőzde, amit még magyar idő alatt állítottak fel. Két tulajdonosa volt Sinkovics Jenő és Kovács József, mindkettő magyar. Három műszakban főzték a pálinkát és engem is bevettek csendestársnak.
Anya gyermekeivel – öltözék 1920-ban (Fotó: archívum)
Január közepén, egy szombat délután megjelent a pálinkafőzde mellett két hatalmas teherautó utánfutókkal, és Kovács József háza előtt leparkoltak. Éppen szolgálatban voltam délután 4- től éjfélig. Akkor kezdtem a szolgálatot, de még világos volt, nem sötétedett. Rettenetes hideg volt, mínusz 20 fok. Bejött az egyik katona a főzdébe, adtam neki egy fél deci pálinkát. Megitta és szó nélkül kiment. Bejött a másik, ő is kapott, az is megitta és ő is kiment. Már késő este 11 óra lehetett, amikor egy harmadik katona is bejött. Ivott, kiment, majd jött a negyedik is. Ennek már mondtam, hogy éjfélkor végzek és bezárom a pálinkafőzdét. Akkor mind bejöttek záróráig melegedni. Megkínáltam őket disznósajttal, kenyérrel és elővettem két liter bort.
Mind szlovák volt és szlovákul beszéltünk. Tudtam velük beszélni, mert Csalon, amikor ott szolgáltam elég jól megtanultam a nyelvet. Nagyon kíváncsi voltam miért jöttek nagy teherautókkal. Evés, ivás közben megjött a hangjuk és közlékenyek lettek. Elmondták, hogy Ipolynyékről ki fogják telepíteni a lakosságot, akik nem akarnak reszlovakizálni. Nagyon megijedtem. Kértem a listát, hogy megnézhessem kiket fognak kitelepíteni.
Gyorsan átolvastam, de a mi családunk nem volt rajta. A szomszédunkból három család volt a listán, Sztankovics János, Siket Sándor és Oroszlány János családjai. Amikor végeztem, nem mentem egyenesen haza, hanem mind a három családot felzörgettem, és elmondtam amit megtudtam. Azt a tanácsot adtam, hogy amilyen gyorsan csak lehet bújjanak el, ne találják őket a házban, ha jönnek a katonák. Siketék és Sztankovicsék el is bújtak, de Oroszlányék nem, mert négy kisgyermek volt a családban és egy beteg öregasszony.
Fiatalok a 40-es évekből (Fotó: archívum)
Szombat éjszakáról vasárnap reggelre történtek az események. Alig virradt, már vitték is azokat, akiket otthon találtak. Oroszlányékat Árva megyébe vitték, talán nem is tudtak többet hazajönni. Vasárnap reggel nagy volt a sírás, jajgatás az egész faluban, rossz volt látni, hallani. Vasárnap két mise volt, reggel 7 órakor szlovák, 11 órakor magyar mise.
Siettem a korai szlovák misére, hogyha valakit meglátok, tudjak szólni nekik, hogy vigyázzanak. Nagyon sok család volt felírva a Tótszögből, főleg a Dobosok, mert ezek mind nagybirtokos parasztok voltak. Cseri István családja is a listán volt. Bementem hozzájuk és sorra mindent elmondtam, amit megtudtam. Az asszony elordította magát és úgy sírt, mint a záporeső.
Alighogy befejeztem a mondókámat, hirtelen betoppant az udvarra egy idegen civil, ő volt a komiszár. Az asszonynak mondtam, hogy gyorsan feküdjön be az ágyba és ordítson ahogy csak tud, higgyék azt, hogy nagyon beteg. A komiszár belépett a házba, látta mi van, az asszonnyal nem tudott mit kezdeni, de a két suhanclegényt, akik 16- 17 évesek voltak, azokat kihajtotta a házból és elvitték őket. A fiúk csak egy kevés élelmet vittek magukkal, mert más mindenük itthon maradt.
Ezek után elmentem a templomba, a nagymisére de az már nem szentmise volt, hanem sírás, rívás, jajgatás. Mindenki fennhangon zokogott, senki sem figyelt a pap szavaira. Ott is hagyták a misét, a pap egyedül maradt a templomban. A kitelepített családokat Tompára, a vasútállomásra vitték nagy teherautókkal. Ott bevagonírozták őket a marhavagonokba és elvitték őket Csehországba a Szudéta vidékre.
Nagy Sanyi bácsi 103 éves (Fotó: családi archívum)
Sok mindent tudnék még mondani, a régi világ szörnyűségeiről, amikor a II. világháború után a magyart ütötték, verték, megalázták, ami sajnos nem tűnt el nyomtalanul. Gyakran elgondolkodom a világ és benne az emberek sorsa felől, mi lesz majd 100 év múlva, milyen lesz Felvidéken az itt élő magyarok élete. A mai fiatal nemzedéknek nincsenek gyökerei, nincs saját földje a talpa alatt, mert azt is kihúzták alóla, amikor a kommunizmusban a földműves szövetkezeteket megalapították.
Az én időmben a nagybirtokosoké volt a föld legjava, sok volt a szegény, de most is úgy lesz. A gazdagok felvásárolják a földeket és az új generáció ugyanúgy szolga lesz, mint mi voltunk. Csak egy a baj. A mi nemzedékünknek még volt erkölcsi tartása, hite, nemzettudata, de az új nemzedéknek már nincs. Ha ezek az erkölcsi kapaszkodók nincsenek, az embert könnyen lehet a rossz felé terelni. A magyar, de más nemzet is szétszóródik a világba, ahol már csak világpolgár lesz nemzeti öntudat nélkül.
Lőrincz Sarolta Aranka: Hétköznapi történelem határkövei című könyvéből.
Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma
