Az oroszokat márpedig utálni kell. Eleve, hiszen ők voltak a szovjetek, a hidegháborús időszak másik szuperhatalma (az USA mellett). Mára oda jutottunk, hogy polkorrekt elvárás lett az Egyesült Államok minden lépésének kritikátlan elfogadása, támogatása, sőt dicsőítése. Oroszország esetében viszont mindent gyanúsnak, álnoknak, alattomosnak, gonosznak kell tartani és tekinteni, s kötelezően el kell ítélni. Kritikátlanul. Az összes orosszal együtt.
Még nekünk is, akik a számbeli kisebbségi lét (lassan) százéves „áldásait” élvezzük. Generációkra visszamenőleg tudnánk csak saját családunk történetéből példákat hozni arra, milyen változatai vannak a totális és részleges jogfosztottságnak, amik manapság nemzetközi alapokmányokba foglalt emberi alapjogokat és szabadságjogokat vonnak el tőlünk. Nekünk, akik a Monarchia gyermekei vagyunk mind a mai napig, nem kell elmagyarázni, mit jelent a birodalmi bukást követő utódállamiságok nemzeti felvirágozásának bosszúszomja, bosszúálló gyakorlata. Legfeljebb elmélázhatunk azon – jelzem: csak elmélázhatunk! –, miért képtelen okulni saját tapasztalatiból az ember.
A Szovjetunió felbomlását követően az utódállamok nagy létszámú számbeli orosz (kisebbségi, sőt néhol többségi) népcsoportjai fosztattak meg állampolgárságuktól pusztán azért, mert oroszok voltak, oroszul beszéltek… A balti államok – amúgy kis népek – feloldozást kaptak az Európa Tanácstól és az Európai Uniótól is erre a drasztikus, az ENSZ-alapokmányt is megsértő politikájukra, senki – a velencei bizottság, az Európai Emberjogi Bíróság vagy Vivien Reding biztos asszony szája –, soha nem olvasta a fejükre, hogy a huszadik és huszonegyedik század fordulóján, amikor a világ az újkori népvándorlás idejét éli, az ilyen praktikákkal egy sokszínű, soknyelvű és soknemzetiségű államszövetségbe belépni nem lehet. Sőt: abban az időszakban, amikor európai egyesült államok megteremtésén fáradoznak egyre többen és egyre nagyobb vehemenciával, egyre erőteljesebb ezekben az elit csoportosulásokban az őshonos nemzeti kisebbségek jogai elleni elutasítás. Erősödik az egyszínűsítési hajlandóság, a hidegháború két szuperhatalmától az olvasztótégely elméletét kívánják a közösségi kódexbe beemelni. Mert különben miért is utasítanák el – ismétlődően – az őshonos népcsoportok tulajdon fennmaradásukat célzó, jogrendet érintő elképzeléseit, követeléseit?!
Európának, az Uniónak sok minden felróható az elmúlt néhány évtized európai polgárháborúi miatt. (A délszláv háborúk egyes tömegsírjaira is gondolhatunk…) Az ukrajnai polgárháború fő mumusai sem csupán az oroszok. Nem lenne szabad megfeledkezni az őszi vilniusi EU-csúcsról, ahol az akkor még reguláris ukrán elnök, Janukovics azt követően nem írta alá Ukrajna társulási szerződését, hogy a brüsszeli elit nem volt hajlandó pénzügyi segélyt adni mellé a fizetésképtelenséggel veszélyeztetett országnak. Az EU-nak akkor módjában állt volna jó döntést hozni. (Látszólag mindenképpen.) A nagyhatalmi érdeke és az európai béke érdekében. (Persze alapos és roppantul tárgyilagos helyismeret birtokában, nem holmi messze földön működő think-thankok koholmányai alapján, s azt is fontolóra kellett volna venni, egy olyan bonyolult érdekhálózatú és soknemzetiségű országban, mint Ukrajna, mi az igazán jó megoldás.)
A „semmiért egészen” elvet Kijevben végül a Majdan szentesítette. A narancsos forradalom után jött egy második, ami elhozta a polgárháborút. Történelmi, politikatörténeti ismeretek híján a polkorrekt világ orosz agresszióról beszél, amikor a nyolcvan százalékban vagy többségében oroszok által lakott területek felhorgadtak – a nem igazán legitim – új hatalom első és legfontosabb döntésén, mellyel az ő nyelvhasználati jogaikat vonták meg. Nekünk, akik a Monarchia utódállamai pillanatnyi relatív nemzeti többségeinek nagyvonalúságát élvezzük lassan egy évszázada, nem kell a szomszédba menni, hogy tudjuk, ez mit jelent. Ukrajnában olyan világ van, hogy nyugati és keleti oligarchák kerültek összeütközésbe e miatt. Orosz és ukrán oligarchák. Igaz: Oroszország villámgyorsan visszavette a Krím-félszigetet. Ez agresszió. De kellett hozzá az ukrajnai nem ukrán nemzetiségű lakosság szerzett jogainak visszavonása. (Annak álcázására mindenképpen, hogy Oroszország sem szeretné teljesen feladni nagyhatalmi szerepét, s a világpolitikában mindenképpen ellensúlya kíván lenni az Amerikai Egyesült Államoknak.)
A nem ukrán nemzetiségű ukrajnaiak jogainak csorbítását az sem teszi elfogadhatóvá, hogy saját határain belül Oroszország sem bánik másként a nem orosz nemzetiségűekkel. Ez a tény csak kiemeli, mennyire fontos kérdés – az európai és a világbéke szempontjából is – a számbeli nemzeti kisebbségek joga. Erről azonban Ukrajna kapcsán nem beszél sem az Európai Unió, sem az USA, sem az ENSZ, s a sort folytathatnánk. Ha minden igaz, a kelet-ukrajnai csataterekről háromnegyed millió ember menekült el Oroszországba, sok ezer Nyugat-Ukrajnába, a Kárpátaljára…
Hogy azért a helyzetért, ami itt a szomszédságunkban kialakult, egyedül Oroszország a felelős, csak azok gondolhatják, akik most léptek le a falvédőről. Ukrajna státusa Oroszország nagyhatalmi szerepének gyengítése szempontjából fontos Nyugaton, nem azért, hogy jobb világ legyen Ukrajnában. Nekünk meg még, akik a kárpátaljai őshonos magyarok kapcsán némiképp érintettek vagyunk az ügyben, azon is el kéne gondolkodnunk: ha Moszkva a nagyszámú orosz kisebbségnek nem tud elemi jogokat kicsikarni, ugyan vajon Budapest mire lesz képes egy olyan Európai Unióban, amilyen ez a jelenlegi…
ngyr, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47663,44583,47688″}
