„Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!” Arad, 1849. október 6.
A fenti idézet eredetije nem magyar, hanem német nyelven íródott, s az aradi vértanúk neveinek kezdőbetűiből összerakott onomasztikon volt: „Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie!”
A mondat szavainak kezdőbetűi egyúttal az aradi tizenhárom nevének kezdőbetűi is voltak, úgymint: Poeltenberg, Vécsey, Damjanich, Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss, Knezić, Láhner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Schweidel.
A passzív ellenállás időszakában sok asszonyi karkötőn szerepelt ez a felirat, amely némán emlékeztetett ama gyászos október 6-ára. Hajdanán az egész ország apraja-nagyja ismerte a tizenhárom aradi vértanú nevét, manapság viszont már egyre kevesebben vannak, akik fel tudják sorolni azok neveit, akiket 1849. október 6-án a császári bosszúállás kivégeztetett Aradon.
Százhatvanöt esztendővel ezelőtt a magyar honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki Aradon, Pesten pedig gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt, továbbá Fekete Imrét, akiről a közvélemény szinte nem is hallott. A kóspallagi Fekete Imréről annyit kell tudnunk, hogy egy gerillacsapat századosaként ténykedett, s ezen tettéért ítélte halálra a pesti hadbíróság.
Hárman a tizenháromból
1849 augusztusában Ausztria az orosz szuronyok segítségével győzedelmeskedett a magyar szabadságküzdelem felett, és ekkor Európa zsandárja, I. Miklós cár megtorlás helyett kegyelmet javasolt az ifjú császárnak. Ám I. Ferenc József nem hallgatott rá és Julius Jacob von Haynau táborszernagy személyében a császári önkény legkegyetlenebb démonalakját szabadította rá a legyőzött országra. A Bécsből szabad kezet kapott „bresciai Hiéna” kéjes örömmel látott neki a hóhérmunkához, s elképzelése szerint a honvédsereg összes tábornokát és törzstiszti karát statáriális úton akarta kivégeztetni és minden olyan személyt, aki 1848 előtt a császári hadseregben teljesített szolgálatot, avagy támogatta a honvédeket hadbíróság elé állíttatni. Haynau szentül meg volt győződve arról, hogy „egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”
Világos után, 1849 augusztusának végén megindult az aradi várbörtönbe szállított honvéd tábornokok elleni hadbíróság eljárás, szeptember 26-án megszülettek az ítéletek, s miután azokat felsőbb helyen megerősítették, október 5-én, reggel hét órakor azokat ki is hirdették. Ernst Ritter Poelt von Poeltenberg, nemescsói Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Karl August graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, Aulich Lajos, Damjanich János, hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly tábornok kötél általi halálbüntetést kapott, míg nemes eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagyot, cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és szkárosi Lázár Vilmos ezredest „kegyelemből” por és golyó általi halálra ítélték.
A tizenhárom halálraítélt közül Aulich Lajos, Láhner György és Dessewffy Arisztid volt felvidéki gyökerű. A pozsonyi születésű, német polgári családból származó, 56 esztendős, nőtlen Aulich Lajos szinte egész életét a katonai hivatásnak szentelte. A császári hadseregben 1812-től szolgált és 1848 tavaszán már a I. Sándor cár nevét viselő császári-királyi 2. sorgyalogezred alezredese és zászlóaljparancsnoka volt. Aulich 1848 nyarán került a honvédsereg kötelékébe, ahol előbb ezrede parancsnoka, majd hadosztályparancsnok lett. Görgei rendkívül nagyra becsülte a tapasztalt Aulichot, aki már a téli hadjáratban bizonyította rátermettségét. 1849. február 25-én léptették elő tábornokká, s a tavaszi hadjáratban a II. hadtest parancsnokaként vett részt, az isaszegi győzelem pedig hadtestének érdeme volt. A katonai regulákat mindennél többre tartó Aulich puritán ember volt, hiszen még Buda ostrománál is „… közhonvéd atillát visel, durva posztóból, minden kitüntető jelvény nélkül, és fénymázas vászonnal bevont csákót…” Betegsége megakadályozta a további aktív szolgálatban és a szabadságharc utolsó hadügyminisztereként esett orosz fogságba. Bár a jövőt illetően bajtársai optimisták voltak, Aulich akkori szavai később beigazolódtak: „Függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.” Az utolsó éjszakán Horatiust olvasgatott.
1795-ben született Láhner György kisvagyonú német polgári család sarjaként a Túróc vármegyei Necpálon. 1812-ben lépett be hadfiként a császári hadseregbe és 1848 tavaszán a gróf Gyulay Ferenc altábornagy nevét viselő császári-királyi 33. sorgyalogezred III. zászlóaljának parancsnoka volt. 1848 nyarától vett részt a délvidéki harcokban, majd 1848 őszétől vette át a Hadügyminisztérium tüzérségi és felfegyverzési osztályának vezetését. Az 1849. február 17-én tábornokká előléptetett Láhner elévülhetetlen érdemeket szerzett azáltal, hogy kiváló szervezőképességének köszönhetően, szinte a semmiből teremtette meg a honvédsereget ellátó honi hadiipart. 1849. október 5-én még utoljára magához ölelhette feleségét, az udinei születésű Luisa Conchettit és ötesztendős kislányát. Később – tőlük is búcsúzván – fuvolán játszotta el Donizetti: Lammermouri Lucia című operájából a haldokló Edgar dalát.
A magyar birtokos nemesi családból származó Dessewffy Arisztid 1802-ben született az Abaúj vármegyei Csákányban. Miután gimnáziumot végzett, 1819-1839 között a császári ármádia 5. huszárezredében katonáskodott, ahonnan főszázadosként nyugalmaztatta magát. 1848 őszén Sáros vármegye nemzetőr őrnagyaként kezdte meg szolgálatát, majd dandárparancsnokként harcolt Schlik ellen. Ezredesként, mint hadosztályparancsnok verekedte végig a tavaszi hadjáratot. 
1849. június 2-án nevezték ki tábornokká, és előbb a IX. hadtest parancsnoka, július elejétől a tiszai hadsereg, majd a magyar fősereg lovasságának főparancsnoka. 1849. augusztus 19-én, Karánsebes mellett adta meg magát régi bajtársának, Liechtenstein császári altábornagynak. Róla jegyezte fel a következő érdekes történetet a márciusi ifjak egyike, báró Degré Alajos, aki a 16. Károlyi-huszárezred egyik kapitánya volt a szabadságharcban. Turánál, 1849. július 20-án nagyszabású lovassági ütközetre került sor és „Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni az utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben – amely hasonló volt a császári tábornoki díszöltözethez, sűrű, aranyzsinóros atilla és nadrág, csukaszürke mente és kócsagtollas mosómedveprém kalpag, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt.” Ám a történet ezzel még nem ért véget. A világosi fegyverletételt követően Degré alszázados, mint fogoly, Zerinden találkozott egy orosz huszártiszttel és a következő párbeszéd zajlott le köztük: „ – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruháról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen: veres díszben, mellén nagy, kettős kereszttel. – Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt. – Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországon (…)” Dessewffy jóval első felesége halála után, a szabadságharc vége felé, 1849. július 5-én nősült meg Pesten, ekkor vette nőül Szinnyei Merse Emmát. A családi hagyomány szerint Dessewffy több levelet is írt feleségének a börtönből, de ezek eltűntek, vagy lappanganak. Lelkiismerete tiszta volt, így nyugodt szívvel aludt az utolsó éjszakán.
Aulich, Láhner és Dessewffy többi bajtársa is számot vetett földi életével az utolsó éjszakán, megírták búcsúleveleiket és lelki vigaszt kaptak a kirendelt egyházi személyektől. Feljegyezték például, hogy a vérbeli mérnöktiszt, Török Vauban könyvét lapozgatta a várerődítésről, a herkulesi termetű Damjanich pedig Franz Bott hóhért invitálta szivarozni, akivel folyvást élcelődött.
Az aradi gyásznap
Latuor gróf meggyilkolásának első évfordulóján, 1849. október 6-án, reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a „por és golyó általi” halálra ítélteket: Kiss altábornagyot, Dessewffy és Schweidel tábornokokat, valamint Lázár Vilmos ezredest. Ők azért kaptak ilyen kegyelmet, mert nem a cári, hanem a császári csapatok előtt tették le a fegyvert, vagy közvetlenül nem harcoltak a császári hadsereg ellen. Vinkler Brúnó minorita szerzetes szemtanúként így írt kivégzésükről: „Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva – , s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak a vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét.”
Az akasztásra ítélt többi kilenc tábornok még halotta a lövések dörejét, erről Leiningen tábornok sógorához intézett utolsó sorai is tanúskodnak: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást. – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.”
Mivel Haynau ragaszkodott ahhoz, hogy Latour halálának évfordulóján legyen a kivégzés, a felmondási idejét töltő hóhér még rendes akasztófákat sem tudott ácsolni, ezért egy építkezésről szerzett be cölöpöket, és segédeinek nem kis erőfeszítésébe került, míg egy-egy elitéltnek eltörték a nyakcsigolyáját. A katonák számára méltatlan halálnemet jelentő akasztást a következő sorrendben hajtották végre: Poeltenberg, Török, Láhner, Knezić, Nagysándor, gróf Leiningen-Westerburg, Aulich, Damjanich és gróf Vécsey tábornok.
Poeltenberget kegyelemből elsőként akasztották fel és a megható jelenetek sorából kiemelkedik az a pilanat, amikor a 31 esztendős Leiningen gróf az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”
Vécsey gróf utolsónak maradt az akasztottak sorában, hiszen császárhű apja külön kérte, hogy fia végignézze bajtársai kivégzését. Vécsey, mielőtt a bitófához lépett volna, régi haragosa, Damjanich holtteste elé állott és mintegy bocsánatkérésként, letérdelt előtte és megcsókolta annak kezét.
Ugyanezen a napon a pesti Újépületben végzett sortűz gróf Batthyány Lajossal, az első magyar kormány felelős miniszterelnökével.
A császári hadbíróságok sorozatban gyártották a halálos ítéleteket, amelyeket aztán az általános európai felháborodásnak köszönhetően nem hajtottak végre, így azokat várfogságra, börtönre módosították. Honvédtisztek és honvédek ezreit pedig kényszersorozás útján külhoni garnizonokba szállították, minél távolabbra magyar hazájuktól. 1849-1850 folyamán hozzávetőlegesen 1200 ügyben hoztak ítéletet a császári hadbíróságok. Az 500 halálos ítéletből „csupán” 120-at hajtottak végre, a többi esetben hosszabb-rövidebb börtönbüntetést szabtak ki.
1849. október 25-ig, a 14. aradi vértanú, Kazinczy Lajos ezredes kivégzéséig még tizenkét főn hajtottak végre halálos ítéletet. Közöttük volt Peter Giron alezredes, a Német Légió szervezője, herceg Woronieczki Mieczyslaw alezredes, Karol d’Abancourt de Franqueville huszárkapitány, Dembiński altábornagy egyik parancsőrtisztje, vagy éppenséggel Csányi László kormánybiztos és miniszter, báró Jeszenák János kormánybiztos, Szacsvay Imre képviselőházi jegyző, báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök, Gonzeczky János lelkész és Csernyus Manó tisztviselő.
Igaz, nem végezték ki, azonban az aradi vértanúk mellett tarthatjuk számon Lenkey János tábornokot, akit fogva tartói az őrületbe hajszoltak és amikor 1850. február 9-én kiszenvedett az aradi várbörtönben, cinikus módon jelentették: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér végre halál útján fogyatékba jutott.”
Az aradi vértanúk holttesteinek sorsa külön regénybe illik, nemkülönben emlékezetük megörökítése, elegendő, ha csupán az aradi emlékmű hányattatásaira gondolunk. Tizenegyen a vesztőhely közeli gúla-emlékmű kriptájában nyugszanak. Kiss Ernő sírja a Délvidéken lévő németeleméri templomban található, míg Dessewffy Arisztidé a felvidéki Margonyán fekvő családi sírboltban található. A margonyai erdei kápolnán tábla hirdeti a nagybajszú Dessewffy tábornok emlékét, azon egy tőle származó mondat is olvasható, melyet 1849. október 5-én mondott a református lelkipásztornak az aradi várbörtönben: „A haláltól nem félek, sok ezer halál lebegett körülöttem a csatában.”
1849. október 6-án, Poeltenberg tábornok, miután végignézett akasztás előtt álló bajtársain, így szólott: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Az aradi gyásznap 165. évfordulóján ezen „deputáció” tagjaira és Batthyány grófra emlékezünk, akik 1848 vívmányaiért lelkesedve hittek abban, hogy „az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” Éltükkel és katonás méltósággal viselt halálukkal nekünk, magyaroknak ragyogó példát adtak istenfélelemből, hazaszeretetből és bajtársiasságból. Vajon hasonló helyzetben, mi, a kései utódok is így tennénk?
Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35924,30472,49022″}
