Félszáz éven is túl van már, amikor egy napon miatyánknyi kis házunk udvarán megkérdezte tőlem valaki: No gyerek, mi leszel, ha nagy leszel? Én, az ördögfióka, a kérdező megütközésére azt találtam mondani: Angyal. Válaszomat eget ijesztő nevetés fogadta, én pedig megszégyenülten az udvar végi vackomba menekültem, ahol fejemet a szalmakazalba fúrva elszenderedtem…
Annak az évnek a decemberében, miközben számláltam titkon a napokat, várva az angyalszárnyon érkező hópelyheket, a mennyeiek hálatelt énekét, a világot jászolba fektető, gyermekarcú karácsonyestet, megbetegedtem. Vigasztalan lettem, nem értettem Istent, hogy akinek estelente imát mondok, mért engedi ezt. A kórházi szoba ablakához nyomva arcomat, bámultam a zengedező égi magasokat, a hóesésbe pólyált világot, a hold fényében dért virágzó, képtelenül ragyogó fákat a téli éjszakában. Az elmúlt év csodákkal teli karácsonya járt eszemben: házunk felé, a havas úton, mint jelenés, karácsonyfás lovas hintó közeleg, felette Isten nagy országa lebeg, s én kicsi vagyok és a kozmosz szép szívében állok, csodálva az ég ablakán szirmot bontó ezüst jégvirágot. Majd – hószakadásban csöpp gyerek – sziporkázó fényben megyek, áldani az Urat s megszentelni minden Angyalát, akik a zengő, tigrisszemű éjben diót osztanak, aranyat, almát – vérüknek melegét és az ég hatalmát. S én sírok és nevetek, az életem képtelen: ölébe vesz, ringat a karácsony, az Isten és a boldog végtelen.
Aztán ágyba bújtam, s a társaimra gondoltam, akik a hold fényébe öltözötten, kántálva járják a hókucsmás házakat, s dicsérik az Atyát, hogy a betlehemi tűzcsóvából elősurranó Angyal lejött a hidegben vacogó pusztai pásztorokhoz a hírrel: „Jó pásztorok, ne féljetek, hoztam nektek nagy örömet. Íme, csodák csodája lett, kedves kisdedünk született, szelíd barmok körülveszik, párájukkal melengetik.”
S eszembe jutott hirtelen, mit mondtam nemrég az engem kérdezőmnek: Angyal akarok lenni, ha nagy leszek. Most sem igen értettem lelkem e különös szavait, s mialatt Isten csendben és szelíden felterelte csillagnyájait az égre, egykori válaszomon merengve elaludtam. Álmomban rég halott testvérbátyám, akit kisded korában mákszem házikójából magához vett az Ég, miként ha egy Angyal, eljött hozzám gyógyulást kívánni. S amikor Nagykarácsony napján felébredtem, hó borította kint az egek csöndjében illatozó, ünneplő világot. Eszembe villant az álmom: eljött hozzám a testvérbátyám Angyalnak képében, s én, aki a bátyám helyett születtem a világra, tulajdonképpen Angyal lettem, önnön édesbátyám.
Azóta lassan hat évtized karácsonyai hulltak alá az égből a földre, és még alább, a lélek tengermélyére, s ma már úgy érzem, kétezer éve görnyedek e hófehér táj felett: századok himnusza száll, ragyog, s ő bennem dalol, s én benne hallgatok.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”56562,54095,54030,53926,53887,53780,53591,53565,53515,53411″}
