Titkos záradékok helyett most – egyelőre – maga a koalíciós szerződés titkos. Annyi azonban már kiszivárgott belőle: a kettős állampolgárság tilalma fennmarad. Az államalkotó többség ugyanis így akarja.
A rókakertben termett gólyavirág (Dostáléknak az egykori Most-Hídtól elprivatizált törvénymódosítási javaslata) nem fogja megkapni Bugárék támogatását, mert a koalíciós megállapodás a magyarellenes bosszútörvény megtartása mellett áll ki. (Ha szó szerint nincs is benne, a titkos záradék valószínűleg tartalmazza, mint annak idején – az első Dzurinda-kormány idején – a Beneš-dekrétumok kérdésének és a nemzeti kisebbségek autonómiájának tilalmát, ami a kis Neptununk – merthogy ennek a megszületése körül is a PER bábáskodott.)
Ma már tudni lehet, hogy 2018-tól léphet hatályba a kisebbségi kulturális alapról szóló törvény. Addig a kormányhivatal égisze alatt, az eddig hagyományos módon fognak pályázati pénzeket osztogatni. Személyi változások persze lesznek, hiszen változott a kormány összetétele.
Egy valami nem változott és nem változik: akié a hatalom, az osztogat. Állítólag így demokratikus. És a kis hatalom is hatalom, főleg a kisebb(ség) megszorongatásakor az. Általánosan érvényes szabályai az „osztogatásnak” nincsenek, nem lesznek, leszámítva, hogy mindig közelebb az ing, mint a kabát. Az ing pedig mindig az ilyen vagy olyan (stílusosan: ieny-oany) többséget jelenti.
Ha lenne törvény a(z őshonos) nemzeti kisebbségek jogállásáról, lehetnének alapvető jogszabályok a kulturális támogatásokra való jogosultságról is; nem ad hoc bizottságok tagjainak szimpátiáján múlna, ki kaphat apanázst és ki nem. (Megéltünk itt az elmúlt negyedszázad alatt csuda dolgokat.)
Hogy lesz-e csoda a közeljövőben, nem sejtem. Illetve hát, dehogynem. Pillanatnyilag ugyanis az igazságügyi miniszternél „szunyókál” az emberjogi és kisebbségügyi agenda. (A külügyminiszter, akinél parkoltatták, tavaly passzolta le oda.) Pártszínezetét nézve jó kézben, ha igaz, amit hirdetnek. S nem is lenne olyan nehéz a pártnál előásni azt az egykori törvénytervezetet a nemzeti kisebbségek jogállásáról, amit valaha még egy kultuszminiszteri fiók nyelt el annyira, hogy – pártot váltott – kormányalelnöki minőségében se találjon rá, amikor épp az emberi és kisebbségi jogok őrzője lett.
Lenne hát miből kiindulni. Kérdés: az érintett többségi párttagság és a párt államalkotó minisztere megengedné-e. (Az államalkotó koalíciós partnerekről egyelőre meg is feledkezhetünk.)
Meglehet, a titkos záradékban (vagy szerződésben) erre vonatkozó tilalom is olvasható, ezért beszélnek csak nagy hangon az igazságügyi tárca kapcsán az antikorrupciós intézkedések mindenek felettiségéről. Pedig az előbbi és az utóbbi egymással is összefügg: mindkettő megkövetelné az általánosan érvényes, tiszta és végrehajtható jogszabályokat; olyan feltételrendszereket, melyekbe nem épül bele a kufárerkölcs, nincsenek beépített kiskapuk, nem a pártállás számít, hanem a törvény betűjébe kódolt tisztesség és igazságosság.
Korrupciót csökkenteni csak akkor lehet, ha a politikában nem sok kisebb-nagyobb mentálisan (kommunista, fundamentalista, liberál-) totalista párt fog versenyezni egymással – azt hirdetve, hogy ez a pluralizmus! –, hanem ha tényleg sokféle lehet és maradhat a társadalom és a világ, ha mindenki a maga módján boldogulhat, attól függetlenül, hogy épp ki van hatalmon.
Előbb a pártosságon alapuló kontraszelekciót kell nevén nevezni és kiirtani, a tényleges esélyegyenlőséget kell megteremteni, azt a feslett tautológiát kell eltemetni, hogy „esélyt csak az esélyes adhat”. Alig burkoltan ez a mondat ugyanis azt hirdeti: én, az esélyes korrumpállak téged. Azaz: ígéretekkel, ajándékokkal, pénzzel, szívességgel megvesztegetlek, lefizetlek, erkölcsileg lezüllesztelek, nemcsak téged, talán az egész közösséget is.
Jobb jelszóval nem is lehetne harcot hirdetni a korrupció ellen.
