Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1942 karácsonyán és szilveszterén nem csak a magyar királyi 2. honvéd hadsereg, hanem az egész magyar közvélemény szentül hitte, hogy a Donnál harcoló fiai épségben hazatérhetnek. Ám sokak ünnepi örömébe aggodalom is vegyült, a hadműveleti területen lévő honvédek és itthoni hozzátartozóik számára különösen nehéz volt ez a háborús karácsony és szilveszter, hiszen valójában nem tudhatták, mit hoz számukra az elkövetkezendő 1943-as esztendő.
Hogyan teltek ezen ünnepek a Donnál? Mindezekről számtalan naplóban, visszaemlékezésben olvashatunk, de ezen írásunkban nemes bártfai Szabó László műszaki főhadnagy memoárjából idézünk, akinek századában is szép számmal szolgáltak felvidéki honvédek, ugyanis a Goncsarovkán állomásozó szolnoki (másutt: esztergomi) 107. utászszázad a miskolci VII. hadtest alárendeltségébe tartozott, mint a 152. gépkocsizó utászzászlóalj egyik százada.
„A 107. honvéd utászszázad tisztjei, tiszthelyettesei, tisztesei és honvédei egytől egyig kitűnő bajtársaknak bizonyultak, akikkel élvezet volt együtt lenni és együtt dolgozni. És a katasztrófa utáni hetekben, a válságos, kétségbeejtő helyzetek sorozatában bizonyosodott be igazán, hogy a század fegyelme, szelleme, kitartása, bátorsága példamutató volt, és hogy a »jeges pokolban« a századdal átélt öt hét – minden gyötrelem ellenére – olyan élményekkel gazdagított, melyek, míg élek, felejthetetlenek maradnak számomra!” – írta évtizedekkel később Szabó László doni memoárjában.
Ezek után lássuk, 1942 karácsonyáról és szilveszteréről milyen emlékképeket őrzött meg a 107. utászszázad parancsnoka:
„Csend és nyugalom honolt területünkön karácsony napján is. Még ágyúzást sem hallottunk, így hát szinte békebeli hangulatban készültünk a »béke« ünnepére. Egy síjárőrt küldtünk a környékre, próbáljanak karácsonyfát szerezni. Sikerült is néhány fenyőt találniuk, és ezeket aztán szerényen bár, de feldíszítették a katonák.
Gyertyagyújtás előtt kiosztottuk az ajándékokat: pezsgőt, kekszet, cigarettát, csokoládét. Egy kis beszédet is intéztem a katonákhoz:
– Bajtársak! Ma este szerte a világon karácsonyfák millióin kigyúlnak az apró fények, és meghatottan köszöntik egymást a családtagok, a jó barátok. Mi most szeretteinktől irgalmatlan messzeségben állunk a karácsonyfa fényében, mert a sors és a kötelességteljesítés így rendelte. Bizonyosak vagyunk benne, hogy ezekben az órákban nemcsak családtagjaink, barátaink, hanem egy egész ország aggódó szeretete árad felénk hittel és reménnyel, hogy a gondviselés hazavezérel bennünket, és egy év múlva családunk körében emlékezhetünk erre az estére. Ma este feleségetek, édesanyátok, gyermekeitek, barátaitok gondolatban itt vannak veletek. A karácsonyfa apró fényeiből az ő tekintetük sugárzik felétek. Szívből kívánom nektek, hogy a következő karácsonyt otthon érjétek meg jó erőben, egészségben, boldogságban!
Ezután következett a jó vacsora, durrogtak a pezsgős palackok. Mosolyogtunk, amikor koccintottunk, mert szívünkben-lelkünkben otthon voltunk, és éreztük mindannyian, hogy az óriási távolság ellenére gondolataink találkoztak az otthoniak gondolatával.
Igaz, kicsit erőltetett volt a jókedv, a nevetgélés. Néha akadozott a beszélgetés, olykor egyikünk-másikunk kiment néhány percre »friss levegőt szívni«, valójában pedig azért, hogy a hóborította sztyepp dermesztő éjszakai csendjében felnézve a sziporkázó csillagokra, az otthonra, a családra gondolhasson zavartalanul.
Szomorkás és mégis szép karácsony volt, mert ez is hozzátartozik a katonaélethez, a katonasorshoz és hát – háború volt…
A század katonái a maguk módján igyekeztek legalább külsőségekben »otthoni« karácsonyi hangulatot teremteni azzal is, hogy deszkából, szalmából kis betlehemi istállót készítettek, kenyérbélből fabrikáltak bele jászolt, kis Jézust, pásztorokat, állatokat. Néhányan Aradi és Mrázik honvédek irányításával beöltöztek betlehemeseknek fehér hóköpennyel, kifordított bundával, fejükre papírból »püspöksüveget« tettek, kócból bajuszt, szakállt ragasztottak az arcukra és a Mennyből az angyal-t énekelve a betlehemi istállóval végigjárták a nagy falut, óriási sikert aratva a falu többnyire idősekből és gyerekekből álló lakossága körében.
Csendesek és eseménytelenek voltak a karácsonyt követő napok is. Ágyúdörgésnek, harci zajnak nyoma sem volt, úgy tudtuk, egész arcvonalunkon minden csendes, teljes az »egyetértés«. A tőlünk délre kialakult súlyos helyzet iránti aggodalmunk csökkent, mindnyájan azt gondoltuk, hogy az »elhárító harcok« eredménnyel jártak, hiszen semmiféle olyan intézkedés, jelzés, készülődés, tájékoztatás nem volt, ami előrevetette volna az árnyékát a két hét múlva bekövetkező végzetes eseménynek.
Folyt a készülődés a frontszilveszter méltó megünneplésére is. Disznót vágtunk, sokan kaptak csomagot, volt még pezsgő, pálinka, rum, így hát minden »kellően« megvolt ahhoz, hogy a körülményekhez képest illő módon búcsúzhassunk el az 1942-es esztendőtől.
A szilveszteri vacsora után sokan összejöttünk Barizs Bálint orvos hadnagy, Mispál István és Hajagos Károly zászlósok kvártélyán. Csupa jó kedélyű, fiatal katona, a hangulat hamarosan emelkedett volt.
Úristen! Ha tudtuk volna, mit hoz számunkra az új esztendő nagyon is hamarosan! Bizonyos, hogy akkor nem lett volna olyan jó hangulatunk a Fogadó a két vidám malachoz feliratú kvártélyon! – De nem tudtuk, mit tartogat számunkra az 1943-as esztendő. Nem sejtettük, hogy a jéggé dermedt Donon túl már folynak a szovjet hadsereg előkészületei, hogy a német, román, olasz arcvonalak szétzúzása után ugyanerre a sorsra juttassák a magyar királyi 2. hadsereget is.
A pezsgő, a pálinka, a rum, no és a »zenekar« – amit egy személyben Aradi Antal honvéd testesített meg tangóharmonikájával – megtette a magáét: ettünk, ittunk, vicceket meséltünk, nagyokat nevettünk. (…) Szünet nélkül szólt a harmonika, Horváth János főszakács hajnal felé finom bablevessel lepett meg bennünket. Teljesen megfeledkeztünk arról, hogy a Fogadó a két vidám malachoz egy Don menti orosz falucska fából épült házikója, és bár bent jó meleget árasztott a kemence, odakinn harmincöt fokos csikorgó hideg van, hogy a jeges szél fúj a hóval borított sztyeppen, és hogy a Don felől… hogy a Don felől jöhet valami, valami végzetes, ami az arcunkra fagyasztja a nevetést…”
