Nagycsütörtökön az esti szentmisével kezdődik a Szent Három Nap, Krisztus Urunk szenvedésének, megváltó halálának és föltámadásának évről évre megújuló emlékezete és ünnepe.
A nagycsütörtök esti liturgia középpontjában az utolsó vacsora áll: az Oltáriszentség megalapítása, az újszövetségi papság, sőt bizonyos értelemben az Egyház születése. Gazdag örökösnek érezhetjük magunkat az egyházban ezen az estén, amikor szemlélhetjük az Eucharisztia drága isteni adományát, mely az idők végezetéig kitart és erősíti a kor emberét. A mai este ennek – az adományozásnak – a titkába vezet be minket, melyet csupán ünnepelni tudunk. Ilyen esték miatt tud csak eltörpülni az ember igazán. Itt nem magát – földi életének ideig-tartóságát – látja, hanem az Isten örökkévalóságát. Nem kőbe vésve akarjuk megőrizni az idő rombolásától az emlékezetet, hiszen ma újra elevenen hangzik a felszólítás: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Nem szabad belefáradni visszatérni – újra és újra – az utolsó vacsora termébe. Ez a hely mindig a találkozásról szólt és szól. A kegyet, melyet Istentől kaptunk nem odázhatjuk el. Azért csakis hálásak lehetünk. Megkérdezhetjük magunktól: mi lenne belőlünk az Eucharisztia – KRISZTUS nélkül? Bertold Brecht mondta: „Ne hagyjátok félrevezetni magatokat! Meghaltok mind, mint az állatok, s utána nem következik semmi”. Ha az ember valóban azt gondolja, úgy fog meghalni, mint az állatok, akkor egy idő múlva úgy fog élni, mint az állatok. Akkor nem lesz semmi nálunknál nagyobb, ami minket önmagunk fölé emelne, ami lelkesítene, amiért magunkat fel tudnánk áldozni. E nélkül csak süllyedés létezik. Ezért Krisztus szeretete nagycsütörtök óta küszködve tör utat magának, az emberi gyűlölködések között. A világ azzal vádolja meg a hívőket, hogy csak érdekből, csak túlvilági jutalomnak reményében cselekszenek hitük szerint, nem ismerik azt a szeretetet, mely minden emberfeletti önfeláldozás forrása, s melynek az Egyház megszámlálhatatlan példáját őrzi. Erről mondta Jacques Maritain, hogy „az Egyház dicsősége az, hogy tagjai bűnös emberek, és mégis szent tud maradni.” A nagycsütörtök misztériumát – mint a szeretetet általában – nem védik érvek. Ez a titok kiszolgáltatja magát, megnyílik és bezárul minden lélek előtt, amely ha még gyengén is, de keresi Őt, csak az emberi közönnyel szemben válik megközelíthetetlenné. (Vö. F. Mauriac) Ez az este meghívást és küldetést közvetít mindannyiunk felé. Meghívást, mert eljöttünk, hogy ismét és már oly sokadszor szemléljük – megismerjük – Krisztust. Küldetést, mert nem némulhatok el a csoda láttán, mely cselekvésre serkent. Ezért írja Szent Ágoston Vallomásaiban: „Hogy el ne értéktelenedjetek, igyátok váltságotok árát.” Nekünk is az Eucharisztiából kell erőt merítenünk küldetésünk felismeréséhez és teljesítéséhez. Krisztus fog megtanítani mindnyájunkat arra, hogy mit kell tennünk és mondanunk, ha az ő ügyében járunk. Vajon mi mit cselekszünk az Ő emlékezetére?
Bozay Krisztián/Homíliák
