A nyelvhasználat kérdésének központi szerepe a szlovák politikai gondolkodásban alapvetően azzal a ténnyel magyarázható, hogy Szlovákia lakosságának mintegy 10 százalékát magyar anyanyelvű állampolgárok alkotják, akiknek természetes asszimilációja belátható időn belül nem valószínű. Ennek több oka is van. A magyar nemzeti kisebbség mára szinte csak kizárólag a Magyarországgal határos területsávban él, ahol őshonos lakosságként jelentős területen még ma is a regionális többséget alkotja. 2001-ben a népszámlálás adatai szerint Szlovákiában 521 ezer magyar nemzetiségű és 573 ezer magyar anyanyelvű személy élt. (1921-ben még 651 ezer személy, azaz az ország lakosságának 22 százaléka volt magyar nemzetiségű.) A magyar nemzetiségűek megközelítően 80 százaléka magyar többségű településen él, és csupán 6 százalékuk olyan település lakója, ahol arányuk nem éri el a 10 százalékot. Még 2001-ben is 410 település volt Dél-Szlovákiában, ahol a magyarok abszolút többséget alkottak. Ezekben a községekben természetes módon elsősorban a magyar nyelv tölti be a mindennapi érintkezés nyelvét, s ha ezt törvényekkel nem korlátoznák, nem szorítanák vissza, minden nyelvi és személyi feltétele adott lenne annak, hogy a hivatali érintkezésben akár teljes mértékben is érvényesüljön.
A jelen állapot és a történelmi előzmények ismerete nélkül nehezen érthető meg, hogy a nyelvhasználat kérdése miért tölt be központi szerepet a szlovák közgondolkodásban és az állami politikában. Mivel az ország határait a nyelvi viszonyokra való tekintet nélkül alakították ki, s az első világháborút követő nagyhatalmi döntés során jelentős nagyságú összefüggő magyar többségű területek kerültek az új államhoz, Csehszlovákia a kezdetektől fogva igyekezett minden lehetséges eszközzel az ország nem szláv nyelvű területein is erősíteni a „hivatalos” nyelv helyzetét. A hivatalos nyelvre, mint integrációs tényezőre, a kisebbségek nyelvére pedig, mint az ország területi integritását is veszélyeztető tényezőre tekintettek. Ez a nézet ma is továbbél a szlovák társadalom széles rétegeiben (ezt példázza pl. a „Na Slovensku po slovensky/Szlovákiában szlovákul” vagy a „Maďary za Dunaj/Magyarok a Dunán túlra” szlogenekben megfogalmazott elvárás, de erre utalnak a különböző szociológiai kutatások eredményei is).
A nyelvi homogenizálásra törekvést nemcsak törvényekben deklaráltan hirdették, megvalósítása érdekében konkrét lépéseket is tettek. Például az összefüggő magyar nyelvterületet céltudatosan már a második világháborút megelőzően is telepesfalvak láncolatának kialakításával próbálták megbontani, majd a második világháborút követően az ún. lakosságcsere keretében telepítettek a magyar nyelvterületre szlovákokat, megbontva ezzel a korábban egynyelvű faluközösségeket. Az ún.”reszlovakizáció”, valójában adminisztratív szlovakizáció keretében pedig a magyar nemzetiségűek százezreit kényszerítették arra (nagyobbrészt csak átmeneti sikerrel), hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. A háborút követő teljes jogfosztottság évei után a kommunista hatalomátvételt követően a szocialista nemzetiségi politika jegyében a magyar kisebbség helyzete aránylag javult, konszolidálódott. Bár kevésbé nyílt formában, de a nemzetiségek asszimilációjára való állandó törekvés mindvégig megfigyelhető volt.
Az államnyelvtörvény előzményei
A Szlovák Köztársaság jelenlegi nyelvpolitikájának gyökerei közvetlenül a rendszerváltást követő időszakba nyúlnak vissza. Bár az első kezdeményezések a nyelvtörvény megalkotására már az 1968-as politikai enyhülés időszakában megjelentek, amikor a szlovák társadalomban a cseh- és magyarellenes indulatok is elemi erővel jelentek meg, de a Varsói szerződés katonai beavatkozását követően a kérdés két évtizedre lekerült a napirendről.
Az 1968-ban Jozef Ružička nyelvész által megfogalmazott javaslatban már megjelent az „államnyelv“ fogalma, és az a követelmény, hogy a „nyilvánosság előtt“ a szlovák nyelv használata legyen kötelező.
A rendszerváltozás időszakában Dél-Szlovákia magyarlakta vidékein spontán megjelentek a magyar nyelvű helységnévtáblák, a magyar nemzetiségű polgárok szabadabban, bátrabban kezdték nyilvánosan is használni anyanyelvüket, s a demokratizálódás folyamatától nemzetiségi, nyelvi jogaik kibontakozását is várták. Sőt még a népszámlálás során is megnövekedett számban vállalták nemzetiségüket. Ez a jelenség a nacionalista szlovák körökben aggodalmat váltott ki. Már 1990-ben, a Dél-Szlovákiában élő szlovákok „védelmére” hivatkozva a „Matica Slovenská“ nevű kulturális szervezet törvény megalkotását kezdeményezte a szlovák államnyelvről, amelyet a Szlovák Nemzeti Párt nyújtott be a parlament elé. 1990. október 5-én a parlament előtt még tömegtüntetést is szerveztek a szlovák nyelvnek, mint „Szlovákia egész területén kivétel nélküli és egyetlen hivatalos és államnyelvnek“ a törvénybe iktatásáért. Az akkor még közös csehszlovák állam keretében a Szlovák Nemzeti Tanács végül egy a Matica Slovenská javaslatától enyhébb törvényt fogadott el a hivatali nyelvhasználat kérdésének szabályozására Szlovákia területén.
A szabadon választott parlamentnek már az egyik első törvénye is a nyelvi politika körébe tartozott. Az 1990. évi 428. törvény „a hivatalos nyelvről a Szlovák Köztársaságban” kimondta, hogy a „Szlovák Köztársaság állami területén hivatalos nyelv a szlovák.” A törvény főként a hivatali nyelvhasználatot szabályozta. A csupán nyolc szakaszból álló törvény egyben szabályozta a kisebbségi nyelvek hivatali használatát is. A 6. cikkelyében a cseh nyelv hivatali használatát teljes mértékben elismerte, a kisebbségi nyelvek hivatali használatát pedig olyan településeken tette lehetővé, ahol a kisebbség aránya a lakosság 20 százalékát meghaladta. Ugyanakkor kimondta azt is, hogy az állami és önkormányzati szervek hivatalnokai nem kötelesek ismerni és használni a nemzeti kisebbség nyelvét, valamint azt, hogy a közokiratok és az írásbeli ügyvitel nyelve a szlovák. Ezek a korlátozó rendelkezések a későbbi jogszabályokban is megjelentek. A törvény a szlovák nacionalisták igényeinek így sem nem felelt meg, elsősorban éppen a nemzetiségekre vonatkozó rendelkezései miatt, mivel bár szűk keretek között, de mégis lehetővé tette a kisebbségi nyelvhasználatot.
A csehszlovák állam megszűnésének egyik legjelentősebb állomása a Szlovák Köztársaság Alkotmányának a Szlovák Nemzet Tanács általi elfogadása volt 1992 szeptemberében. A nacionalista pártok által megszavazott alkotmány 6. cikkelyébe belekerült, hogy „A Szlovák Köztársaság területén az államnyelv a szlovák nyelv“. Az alkotmánynak erre a szakaszára hivatkozva fogadta el később a parlament az államnyelvről szóló törvényt. Természetesen maga a törvény is ugyanannak a felfogásnak, az „államnyelvi ideológiának„ a terméke, s ugyanazoknak a kézjegyét viseli, mint a három évvel korábban megszületett alkotmány.
Az Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló 1995. évi 270. törvényt 1995. november 15-én fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács, és 1996. január elsejétől hatályos, a bírságokra vonatkozó 10. cikkely kivételével, amely a törvény 13. cikkelyének rendelkezése alapján egy évvel később, 1997. január elsejével lépett hatályba.
A nyelvi jogokat érintő más jogszabályok és nemzetközi dokumentumok a Szlovák Köztársaság jogrendjében
Az immár független Szlovák Köztársaság parlamentje 1993-94-ben az Európa Tanácshoz történő csatlakozás érdekében három törvény elfogadásával is demonstrálta a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét. Az „1993. évi 300. törvény a családi névről és utónévről” és az „1994. évi 154. törvény az anyakönyvekről”, a kisebbségi nyelven történő hivatalos névhasználatot tették lehetővé. Az „1994. évi 191. törvény a települések kisebbségi nyelven való megjelöléséről”, vagyis az ún. táblatörvény elfogadása pedig, bár jelentős korlátozásokkal, de lehetővé tette a helységnév feltüntetését a nemzeti kisebbségek nyelvén a települések elejét és végét jelző helységnévtáblán.
Az államnyelvtörvény elfogadásakor Szlovákia már csatlakozott az Európai Tanács keretében megszületett kisebbségvédelmi keretegyezményhez. A „Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezményt” 1995. február elsején elsők között írta alá, és ugyanez év szeptember 15-én ratifikálta, bár az egyezmény csak a szükséges számú ratifikációt követően 1998. február elsején lépett hatályba. A keretegyezmény a 9., 10. és 11. cikkelyeiben közvetlenül foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével. A 9. cikkely 1. bekezdése szerint például „A Felek kötelezettséget vállalnak annak elismerésére, hogy minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek a véleménynyilvánítási szabadsága magába foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát a kisebbség nyelvén, országhatárokra való tekintet nélkül és a hatósági szerv beavatkozása nélkül.“ Vagy a 10. cikk 1. és 2. bekezdése kimondja, hogy „A Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik kisebbségi nyelvének szabad és beavatkozás nélküli használatát úgy magánbeszélgetésben, mint nyilvánosan, szóban és írásban. A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által hagyományosan vagy jelentős számban lakott területeken, amennyiben azok a személyek úgy kívánják, vagy az ilyen kívánság megfelel a valóságos szükségletnek, a Felek erőfeszítéseket tesznek arra, hogy biztosítsák – lehetőség szerint – e személyek és a közigazgatási hatóságok közötti kisebbségi nyelv használatát elősegítő feltételeket.”
Az államnyelvtörvény elfogadásakor bár már alá volt írva, de még nem volt hatályos a szlovák-magyar alapszerződés (Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről), amelyet 1995. március 19-én Párizsban írt alá a két ország miniszterelnöke. A kisebbségek jogait rögzítő rendelkezéseket az alapszerződés 15. cikkelye tartalmazza. A szerződést csak egy évvel az aláírása után, 1996. március 26-án ratifikálta a szlovák törvényhozás, részben éppen azért, hogy az alapszerződésben a magyar kisebbségnek nyújtotta látszólagos nagylelkűséget legyen idő ellentételezni a nyelvtörvény elfogadásával, pedig a szerződésekről szóló 1969-es bécsi egyezmény alapján köteles lett volna tartózkodni azoktól a cselekedetektől, amelyek meghiúsítják a szerződés tárgyát és célját, amíg a szerződés hatályba nem lép. A kétoldalú nemzetközi szerződés több rendelkezése is közvetlenül érinti a nyelvhasználati jogokat. 15. cikkének 2. bekezdése c) pontjában leszögezte, hogy „A nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt szabadon kinyilvánítani, megőrizni és fejleszteni saját etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitásukat, és megőrizni, illetve fejleszteni kultúrájukat, annak minden vonatkozásában.” Ugyanezen szakasz g) pontja szerint „Joguk van továbbá …. használni anyanyelvüket a hivatalokkal való kapcsolatokban, ideértve a közigazgatást, és a bírósági eljárásokban, anyanyelven feltüntetni azon települések neveit, amelyekben élnek, az utcák és egyéb közterületek neveit, helyrajzi adatokat, feliratokat és közterületi információkat, bejegyezni és használni kereszt- és vezetékneveiket ezen a nyelven, az állami nevelési-oktatási rendszer keretén belül adekvát lehetőségre anyanyelvük oktatására és anyanyelvükön történő oktatásra – a hivatalos nyelv oktatásának vagy az azon való oktatásnak a sérelme nélkül –, ugyanúgy joguk van a nyilvános tömegtájékoztatási eszközökhöz való diszkriminációmentes hozzájutásra és saját tömegtájékoztatási eszközökre. A Szerződő Felek az általuk vállalt nemzetközi kötelezettségekkel összhangban megtesznek minden szükséges jogi, adminisztratív és egyéb intézkedést a felsorolt jogok érvényesítése érdekében, amennyiben már ilyen szabályozás nincs a jogrendjükben”
Az államnyelvtörvény korábbi módosításai
1996. május 27-én 33 parlamenti képviselő, közöttük a magyar pártok képviselői alkotmánybírósági beadványban kérték a törvény alkotmányossági felülvizsgálatát, az indítványukban a törvény 29 rendelkezését támadták meg. Az indítvány kiegészítését követően az alkotmánybíróság 1997. augusztus 26-án hozta meg döntését. Határozatában csupán egy pontban adott helyt az indítványnak. A törvény 3. cikkelyének 5. bekezdését semmisítette meg, amelynek hatályon kívül helyezett rendelkezése szerint „A közjogi szervekhez intézett állampolgári beadványokat államnyelven nyújtják be” .
A törvény első parlamenti módosítására a Vladimír Mečiar vezette kormánykoalíció bukását eredményező 1998-as parlamenti választásokat követően került sor. Az új parlamenti többség 1999. január 13-án módosította az államnyelvtörvényt, amely 3. cikkelyének 3. bekezdését, valamint 4. cikkelyének 3. bekezdését kiegészítették a kétnyelvű bizonyítványok kiadását, valamint az iskolai dokumentáció két nyelven történő vezetését a nemzetiségi oktatási intézményekben lehetővé tevő rendelkezésekkel. Ezzel egyébként csupán a korábbi több évtizedes gyakorlatot állították vissza.
Az 1999. július 10-én elfogadott a „nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról” szóló 1999. évi 184. törvénnyel pedig a parlament hatályon kívül helyezte az államnyelvtörvény 10. cikkelyét, amely a törvény megszegésének bírságolás útján történő szankcionálásáról rendelkezett.
Az államnyelvtörvény utolsó módosítására 2006. december 12-én került sor. A 2007. évi 24. törvénnyel a 2003/58/EK irányelvnek megfelelően az államnyelvtörvény 3. cikkelyének 4. bekezdése olyan értelemben egészült ki, hogy az információs rendszerekben (pl. cégnyilvántartás) külön jogszabályi előírás esetén más nyelv is használható legyen.
Az államnyelvtörvény módosításának szükségessége
Az államnyelvtörvény már elfogadása során – egyrészt általános ideológiai alapja, másrészt egyes a kisebbségi nyelvhasználatot indokolatlanul és aránytalanul korlátozó rendelkezései miatt – a nemzeti kisebbségek tiltakozását váltotta ki. Ennek megalapozottságát a kisebbségvédelemmel foglalkozó nemzetközi szervezetek is elismerték. Az Európai Tanács keretében létrejött két kisebbségvédelmi dokumentum, a Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezmény, valamint a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Kartájának teljesítését ellenőrző szakértői bizottságok ajánlásai, valamint az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlásai visszatérően foglalkoznak az államnyelvtörvénnyel. Szlovákia a kisebbségvédelmi keretegyezményhez 1995-ben, a nyelvi kartához 2001-ben csatlakozott, az előbbi esetében már a harmadik, az utóbbi esetében pedig a második ellenőrzési ciklus van jelenleg folyamatban. A keretegyezményhez kapcsolódóan, például a szakértői bizottság már az első jelentésében megállapította, hogy „(35.) …az államnyelvről szóló törvényben olyan rendelkezések vannak, amelyek indokolatlan korlátozását jelenthetik a kisebbségi nyelveken történő információ és gondolatcsere szabadságának…„, „(36.)..a nem egyértelmű jogi helyzet negatív következményekkel járhat a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára. Sőt még a hivatalok által a törvény megszegéséért kiszabott szankciók nélkül is a törvény jelenlegi formájában ”bénító hatással” járhat a kisebbségek legitim tevékenységeit érintően. A fentebb kifejtettekre tekintettel a tanácsadó testület nézete szerint alapvető, hogy ez a kérdés szükség esetén az államnyelvtörvény módosítása és kiegészítése által nyerjen megoldást, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak világos és komplex módon a törvényben és a gyakorlatban megvalósuló védelmére tekintettel.”
A második ellenőrzési ciklust lezáró miniszteri bizottsági ajánlások szerint „A nemzeti kisebbségek védelmét szolgáló jogszabályi keretnek még mindig hiányosságai vannak, beleértve a kisebbségi kultúrák finanszírozásával és a kisebbségi nyelvekben történő művelődéssel kapcsolatos hiányosságok…„, „ A következő ajánlást fogalmazza meg a Szlovák Köztársaság számára: folytatni a megkezdett erőfeszítést a nemzetiségi kisebbségekre vonatkozó jogszabályi keret kialakítására, beleértve a kultúra és oktatás területét, és biztosítani, hogy a nyelvi törvények tartalma és értelmezése ezekkel a törekvésekkel összhangba legyen.”
A nyelvi karta teljesítését ellenőrző szakértői bizottság jelentésében szintén foglalkozik az államnyelvtörvénnyel:
„52. A szakértői bizottság hivatkozik a karta 3. részéhez kapcsolódó értékelésére. Azonban figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az államnyelvtörvény – amely, amint az látható lesz, tartalmaz néhány korlátozó rendelkezést a regionális és kisebbségi nyelvek használatáról – még nem volt módosítva.”
„76. A szakértői bizottság megállapított néhány esetet, ahol az államnyelvtörvény kimondottan előírja a szlovák nyelv használatát, amellyel releváns területeken elbátortalanít a regionális és kisebbségi nyelvek használatától (lásd az alább található 288. bekezdésben). A törvény módosítása szükséges, hogy összhangba kerüljön a karta keretében vállalt kötelezettségekkel.”
„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket az államnyelvtörvény olyan rendelkezéseinek eltávolítására, amelyek indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, korlátozást vagy előnyben részesítést eredményeznek a regionális és kisebbségi nyelvek használatával kapcsolatosan Szlovákiában.”
„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, hogy tegyenek intézkedéseket a magyar nyelv szélesebb körű használatának lehetővé tételére vagy támogatására minden vonatkozásban a regionális és helyi szervek keretében, és nyújtsanak jogszabályi alapot a magyar nyelv használatának kerületi szinten történő bevezetésére, ahol a magyarul beszélő személyek szükséges számban vannak jelen.”
„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, hogy a jogrendből távolítsanak el bármiféle rendelkezést, amely indokolatlanul tiltja vagy korlátozza a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a gazdasági vagy társadalmi élet vonatkozásában.”
A Miniszteri Bizottság ajánlásában (RecChL(2007)1) a nyelvi karta szlovákiai teljesítésével kapcsolatosan az alábbiakat fogalmazta meg:
„A Miniszteri Bizottság …ajánlja, hogy a Szlovák Köztársaság szervei vegyék figyelembe a Szakértői Bizottság minden megjegyzését, főleg: 1. Javítsák és egészítsék ki a jogszabályi keretet tekintettel a karta ratifikálásakor Szlovákia által vállalt kötelezettségekre, különösen: – vizsgálják felül azt a követelményt, amelynek alapján a regionális és kisebbségi nyelvek használóinak a település lakóinak legalább 20 százalékát kell alkotniuk a kötelezettségek teljesítéséhez a közigazgatási szervek részéről, – vizsgálják felül az államnyelvtörvényből eredő, a regionális és kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó korlátozásokat…”
Mivel az Alkotmány 7. cikkelye értelmében a keretegyezmény és a karta elsőbbséget élvez a belső törvényekkel szemben, és mivel a keretegyezmény és a karta teljesítésének vagy nem teljesítésének megállapítására hivatott szervek az Európai Tanács szervei, ezért egyértelmű, hogy a szlovák kormánynak kötelessége a nyelvtörvénynek a nemzetközi szervezet által ajánlott irányba történő módosítása. Nem korlátozhatja a kisebbségi nyelvhasználatot és szigoríthatja az erre vonatkozó jogszabályokat, amikor nemzetközi szerződésben ezzel ellentétes kötelezettségeket vállalt. Ha mégis ezt tenné, alkotmányellenesen járna el.
A jelenlegi kormány által tervezett módosítás
Az államnyelvtörvény kisebbségellenes irányú módosítása szervesen beleilleszkedik Robert Fico kormányának politikájába. Nem csupán a kormányfő pártjának szélsőséges kijelentéseiről elhíresült koalíciós partnerei miatt, hanem mert maga a kormányfő is számtalanszor hangot adott „nemzetibb” politikai irányultságának. Közismertek kijelentései, amelyekben a nemzeti tudat erősítéséért száll síkra, „racionális állami historizmus” támogatását ígéri, a szlovák nemzetet Európa legrégibb államalkotó nemzetének nyilvánítja „akik már államalakulatban éltek, míg más államokban talán csak valamilyen állatok bolyongtak”, a szlovákiai kisebbségek „többletjogairól” beszél, lojalitásukat hiányolja, megköveteli „tökéletes” szlovák nyelvtudásukat, és a Matica Slovenská nevű kulturális szervezetet nagyobb aktivitásra sarkalja Dél-Szlovákiában. A Smer, Szlovák Nemzeti Párt és HZDS alkotta hármas koalíció 2006-os kormányprogramjában is szerepel, hogy „a Szlovák Köztársaság kormánya figyelni fog a szlovák nyelv, mint államnyelv fejlesztésére és védelmére”. A kormányprogram 6. fejezetének „Helyi és kisebbségi kultúrák” című részében nem kis cinizmusról tanúságot téve, azzal zárja le az egyébként csupán kilenc sorból álló részt, hogy „támogatja a szlovák kultúra fejlesztését a nyelvileg vegyes területeken.” Az államnyelvtörvény módosításának közvetlen előzményeként a kormány 2007. november 7-ei ülésén megtárgyalta és jóváhagyta az „Intézkedések az államnyelv területén” (Opatrenia v oblasti štátneho jazyka ) című dokumentumot. Ebben kifejtette, hogy eme intézkedések célja „a szlovák nyelv, mint államnyelv helyzetének megerősítése a Szlovák Köztársaság területén, biztosítani az államnyelvtörvény jobb érvényesítését, az államnyelv hatályos kodifikálásának tiszteletben tartását a nyilvános érintkezésben és javítani a nyelvi kultúra általános színvonalát a társadalomban.” A dokumentum a hatályos törvény legnagyobb fogyatékosságának az állami szankcionálás lehetőségének hiányát tartja a törvény rendelkezéseinek megsértőivel szemben.
A kormány 2008-as jogalkotási tervében már meg is jelent a törvény módosítása december hónapra ütemezve ”a jogalkalmazási gyakorlat tapasztalatai alapján pontosítani az államnyelv használatának szabályait és kiigazítani a betartásának felügyeletét”.
A törvényjavaslat szövege 2008. november 18-án került fel a Kulturális Minisztérium honlapjára és december 5-éig juttathatták el a polgárok a törvényjavaslattal kapcsolatos véleményüket a minisztériumba.
A törvényjavaslat öt cikkelyből áll, az első legterjedelmesebb cikkely 33 pontban tartalmazza az államnyelvtörvényt érintő módosításokat. A második cikk a műsorszórásról szóló törvény és a távközlési törvény módosításait, a harmadik a községek nemzetiségi nyelven történő megjelöléséről szóló törvény, a negyedik pedig a nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló törvény módosításait tartalmazza. Az ötödik cikkely a törvény hatálybalépésének idejét határozza meg.
Biró Ágnes,
az MKP kulturális alelnöke
parlamenti képviselő
