Nagy büszkeségünk a felvidéki magyarokból álló Ghymes zenekar, a világzene (alias ethno) kiváló képviselője.
A Ghymes zenekar 2008-ban ünnepelte 25. születésnapját, mégis ők ajándékozták meg közönségüket, mégpedig egy táncjátékkal (Benyovszky) valamint egy új albummal, az Álombálommal. A két produkció szorosan összefügg, hiszen a novemberben megjelent albumon a táncjáték dalaiból is találhatunk néhányat.
Benyovszky Móric, a magyar világjáró nemes történetét a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatták be 2008 augusztusában, s zenéjének megalkotására Szarka Tamást, a zenekar énekesét kérték fel. Bár a dalok témája ezúttal kötött volt, mégis hamisítatlanul Ghymes-ízűek – ha nem tudnánk a szerző kilétét, akkor sem lenne nehéz kitalálni azt. Olyan hangzás ez, amit nem nagyon lehet megfogalmazni, csak egyféle hangulatként érezni.
Most pedig lássuk az Álombálomot, ami a zenekar 15. nagylemeze. Az album egészét tekintve valóban bálban érezhetjük magunkat: többnyire vidám, gyors ritmusokkal találkozunk, melyekben nagy szerepet kapnak a dobok, emiatt az embernek táncolni támad kedve. Persze, nem hiányoznak a lassú, nyugodt dallamok sem, bár ezeket én kevésbé éreztem „erősnek”, vagy szívbemarkolónak, mint a korábbi albumok hasonló számait (pl. Tánc a hóban, Január). Ez egyrészt származhat abból, hogy, mint említettem, egy részük a táncjátékhoz készült, elsősorban ahhoz kellett illeszkednie, és csak másodsorban a zenekar stílusához, másrészt pedig, talán a bálhoz is a lassú, de kevésbé érzelem-felkavaró dalok illenek inkább. A lemez felépítése is az elképzelt bál ritmusát követi: 2-3 gyorsabb nótát egy-egy lassabb követ, hogy egy kicsit pihenhessünk tánc közben.
Az albumot a Vándorének kezdi, amolyan ízig-vérig Ghymes nóta: vidám, lendületes, első hallásra fülbemászó dallam, melynek hallatán az embernek szinte kedve lenne nyakába venni a világot, és menni szabadon, minél messzebbre. Az album gyorsabb dalai ehhez hasonlóak, főként, ha a megjegyezhetőséget nézzük: nem kell erőlködni, ott maradnak a fülünkben, fejünkben anélkül is. A címadó Álombálomban ismét megbizonyosodhatunk arról, hogy csakis jó származhat abból, ha Szarka Tamás hegedülni kezd: néhol már-már jazzhez közelítő improvizációt hallunk, mégis ott van egy refrén, ami nem engedi, hogy káoszba fulladjon a dal. Tulajdonképp az összes nótáról lehetne írni valamit, ami miatt különleges, ami miatt nem folyik egybe a többivel, mégis illeszkedik a sorba. Meghagyom azonban a felfedezés örömét, hogy mindenki maga „táncolhassa” végig a bált, hiszen a zene mindenkinek mást ad, s különösen igaz ez a Ghymesre. Az albumot lezáró dalt, a Kézfogást emelném még ki, mivel ez „a Duna tv himnuszaként” csenghet ismerősen, s szövegében remekül illeszkedik a csatorna határokon túlnyúló koncepciójához.
A Ghymes az a zenekar, amely immár 25 éve sikeresen valósítja meg a régihez való hűség, és az újítás közötti egyensúlyt. Emiatt minden album más egy kicsit, és mégis ismerős, az alap, a hangzás, amitől egyedi a zenekar, végig ott van. Nincs ez másként az Álombálommal sem. Más, mint a Messzerepülő, mint ahogy az is más volt, mint az Éghymese, de ezzel együtt félreismerhetetlenül Ghymes. Ezért jár 5/5 az albumnak: van olyan jó, mint bármelyik másik, mégsem ugyanaz. Az pedig, hogy kinek melyik lemez tetszik legjobban, már tényleg ízlés kérdése, nem pedig a minőségé.
gamestar.hu
