Ádvent volt. A borús ég esőt hozott, a krizantém már a földre hajtotta aranyhajú fejét, de a körömvirág sárga tányérkája még az égre nevetett a szirmaival.
A dióleveleket próbálta elégetni, fújta a halódó parazsat, amikor megszédült. Elhomályosodott a szeme, a szíve mintha a teste közepébe szállt volna, ott kalapált iszonyatosan, és arra gondolt, milyen is lehet meghalni. Erről eszébe jutott egy réges-régi karácsony.
Már nem emlékezett, skarlát volt-e vagy kanyaró. A kis szoba sarkából félelmetes zúgással spirálok támadtak rá. Halálos fenyegetés volt minden közeledésük, és hiába húzódtak vissza, újra és újra jöttek, mormogva támadtak, egészen kicsire húzódott össze, de nem volt menekvés. Rettegett. Aztán ez elmúlt, egy mondatra neszelt föl: Asszonyom, én nem mentő vagyok, én a zebrán nem hajthatok át csak úgy, nekem meg kell állnom. Akkor már homályban úszott minden, felködlött előtte egy csíkos állat, amin nem lehet áthajtani, akkor már nem fájt semmi, túl volt valamin, valami rettenetesen, ha akkor meghal, talán észre sem veszi.
A taxi a kórházba vitte. Aztán a semmi. Illetve mégsem. Haldoklott. A betegség szövődményt hozott, tüdőtályogot. Csapolták, kínozták, de eljött az óra, amikor az orvosok tanácstalanul leeresztették a kezüket. Itt már csak az Isten segíthet. Vártak. Hat órán keresztül küzdött a gyermek az életért. Megmaradt.
Fehér rácsos kiságyban feküdt. Látogatási idő volt, mindenkihez jött valaki. Őhozzá nem. Még reménykedett, még várt. Nem jött senki. A világ árvája volt ő akkor, minden halálnál rosszabbnak érezte. Sírt. Álomba rítta magát.
Aztán fölébredt, s kapott egy könyvet. Szép könyv volt, mesés, képekkel teli, anyja és apja helyett vigasz. Nézegette, becézgette, társa volt a magányban, a fehér rácsok között. És akkor jött egy nővér. Leguggolt a rácsok elé és azt mondta:
Kellene a könyv. Egy nagyon beteg kisgyereknek. Add ide, légy szíves.
Nem adom, sikoltott benne a lélek, nem adom! De a nővér tudta mit kell tennie.
Gyere velem, mondta, kivette az ágyból, a könyvhöz egy ujjal sem nyúlt. Kézen fogta, és elindult vele hosszú, hosszú folyosókon át. Megérkeztek. Egy csonttá aszott gyermek feküdt az ágyon. A könyvet szorongató hároméves csak nézett, és látott. A könyvet egyetlen szó nélkül kiengedte a kezéből.
Másnap reggel érte jöttek a szülei. Az orvosok aláírattak velük egy papírt: csakis saját felelősségükre vihetik el. Aláírták. Aztán karra vették, a gyermek úgy borult az anyja szívére, mint az örök gyermek az örök anya szívére.
Másnap karácsony volt.
Ajándékot kapott, azt hitte azt, ami a fa alatt volt, s aminek úgy örült. Nem azt kapta. A feladatot. A harcot. Amiért megmaradt.
Ádvent elmúlt, jön a Megváltó. A gyermek már régen nem gyermek, de lélekben mégiscsak az. A tisztaságra, az igazságra kívánkozó.
Jön a karácsony. Adjátok oda ti is a könyvet. És legyen nektek a ti hitetek szerint.
Felvidék Ma, Kucsera Zsuzsa
