1848

Úgy mondják, hogy a folyó örvényébe került fuldokló csak úgy tud menekülni, ha kapálózás nélkül átadja magát a lefelé kavargó víz erejének, hagyja  magát lehúzni a meder legaljára,  ott aztán, ha még marad valamelyest levegője és ereje, kilép az örvényből, és felrúgja magát a fényre, a felszínre,  az életbe.

Duba Gyula kisebbségi létünk háborút követő rezdüléseit az örvénylő időhöz hasonlította. Azóta ráeszméltünk, hogy Szlovákiában háború se kell az örvénybe kerülésünkhöz,  magyarságunk önfeladási mechanizmusának, valamint a hatalom által néha nyíltabban, néha burkoltabban irányított  asszimilációjának örvénye tervszerűen és jól működik. Az 1848-49-es  magyar forradalom és szabadságharc megemlékezéseit még a tomboló internacionalizmus éveiben is megtűrte a szocialista hatalom. Talán a felgyülemlett  nemzeti érzelmi gőz kiengedésére  mintegy szelepnek szánta a koszorúzásokat, a Nemzeti dal elszavalásának, a Szózat eléneklésének lehetőségét, a közös ünnepléseket, amelyeknek minden bizonnyal az akkori időkben identitástudat erősítő hatásuk volt. Szinte minden felvidéki magyar település kreált magának egy negyvennyolcas kegyhelyet, ahol ezeket az ünnepségeket évente megtartották. De az is elképzelhető, hogy a kommunista  hatalom a „nagy októberi szocialista…“ mintájára azonosulni tudott a forradalom (és az ellenforradalom) eszmeiségével, mint olyannal, amely ennek a hatalomnak  rövid, de szégyenteljes korszakát  végigkísérte. A forradalomra, március idusára, Kossuthra, Petőfire, az egységfrontra, az Isten adta nép felemelkedésére, a szabdságharc véres eseményeire szabad volt emlékezni, de gróf Széchenyi István gondolkodó nagysága, terveket szövő és megvalósító szelleme, a kiegyezésre, a gazdasági gyarapodásra irányuló politikája tudatosan a háttérbe szorult, mintegy sugallva, hogy gondolkodással semmire se mehetünk, minden időben  az erőszak és a  fegyverek diktálnak. De ünnepelhettük március idusát,  és mindig kizárólag magyar nyelven, és mindig jó volt azon a napon magyarnak lenni, kokárdákat kitűzve   megvallani hovatartozásunkat. Az ünnepségek hagyományos forgatókönyve azóta sem sokat változott:  Ha  bátrabbak a szervezők, az ünnepség  végén Himnusz van, és akkor Szózattal nyitunk, aztán koszorúzás, fáklyaláng, újra megtudjuk, mit üzent Kossuth Lajos, vers, ünnepi szónok, vagy a Szózat vagy a Himnusz közös eléneklése, esetleg ünnepi műsor a teremben. Viszont mégis vannak változások az utóbbi két évben: a kétnyelvűségben. A szlovák nyelvtörvény bevezetése óta például Érsekújvárban minden nemzeti ünnepünk, kulturális eseményünk velejárója jobb esetben csak egy  pármondatos szlovák nyelvű köszöntő, rosszabb esetben a hosszabb szöveg elhangzása. És most nem a hivatalos városi ünnepségekre gondolok, ott az egyenrangú kétnyelvűség  egyelőre még természetes, hanem azokra a megemlékezésekre, amelyeket civil szervezetek tartanak, melyek számára  az államnyelv védelméről szóló törvény az elfogadott  módosítást követően már nem kötelező érvényű,  és amelynek esetleges  megsértéséért  például a Csemadok, mint az ünnepség szervezője  már nem szankcionálható.  De mivel megszoktuk a két év alatt a hivatalos nyelv jelenlétét mindenhol (és ezt nem kizárólag udvariasságból tesszük), ezért még a legszentebb megemlékezéseink alkalmával is szólunk  államnyelven (is)  a hallgatósághoz. Végülis ez volt a nyelvtörvény célja: a megfélemlítés, az elbizonytalanítás, a többség felsőbbrendűségének elismerése szóban is, és vele párhuzamosan  a kisebbség nyelvhasználásának térvesztése. Kíváncsi vagyok, hogy majd a kisebbségi nyelvtörvény elfogadását követően  Érsekújvárban a Matica slovenská helyi szervezete által szervezett  Anton Bernolák megemlékezések valamelyikén elhangzik-e magyar szó?   
És így sodródunk lassan az önként vállalt örvényeinkben is a meder alja felé, melyet szerintem a népszámlálás eredménye fog jelképesen elérni azzal, hogy lélekszámunknak a bűvös 500 ezer alá fog csökkeni. De ne felejtsük, aztán jön a nagy elrugaszkodás a „meder aljáról“ , a felszínen pedig vár minket a tiszta levegő…

Száraz Dénes, Felvidék Ma