A Beszélgetések a nemzettudatról rendezvény sorozatindító beszélgetőpartner, Glatz Ferenc akadémikus után a házigazda Csáky Pál ezúttal dr. Bordás Sándor pszichológussal a kisebbségi lét lelki vonatkozásairól beszélgetett.
Beszélgetések a nemzettudatról címen indított rendezvénysorozatot a Pro Futuro Hungarica és az Esterházy János Társulás, amelyek során a beszélgetőpartnerek különböző szempontokat szem előtt tartva a szlovákiai magyarok nemzettudatával kapcsolatos kérdéseket boncolgatják, illetőleg a felvidéki magyarság jövőjének, megmaradásának esélyeit latolgatják. A sorozatindító beszélgetőpartner, Glatz Ferenc akadémikus után a házigazda Csáky Pál ezúttal dr. Bordás Sándor pszichológussal a kisebbségi lét lelki vonatkozásairól beszélgetett, arról, hogy törvényszerűen deformál-e bennünket a kisebbségi lét, lehet-e egy kisebbségi polgár lelkileg teljesen egészséges?
Az idők során sokan sokszor és sok helyütt kifejtették már rólunk, magyarokról, hogy pesszimista nemzet vagyunk, hajlamosak a búslakodásra, s a dolgaink sem alakultak valami jól az utóbbi pár száz esztendőben. Ehhez képest, amit Bordás Sándor doktor úr mondott, pozitívan kell, hogy hasson még a legpesszimistább magyarra is. A tanár úr szerint ugyanis a sok zűrös dolog után, amelyeket a történelmünk során átéltünk, nem kezeltük rosszul a krízishelyzeteket, jól oldottuk meg a dolgainkat. A kultúránk azzal, ahogyan ezekre a helyzetekre reagált, mindig egyfajta kikristályosodási folyamaton ment át. Azaz egy tökéletesedési folyamatnak vagyunk a tanúi, s a történelem folyamán mindig 20-30 évvel az elszenvedett sérelem után reagáltunk jól erre mentálhigiénésen.
A dualizmus korától kiindulva erős individualista fejlődés zajlott a magyar kultúrában, erőteljes volt az önszerveződés, a civil társadalmi szervezetek működése. A humanisztikus pszichológia szerint, ha érvényesül az önrealizációs tevékenységünk, akkor kiegyensúlyozottak vagyunk. Ez a magyarság számára megadatott a dualizmus korában, s megvolt a Horthy-rendszer alatt is. A sötét időszak számunkra akkor következett be, amikor ez a fajta individuális folyamat megrekedt. Abba, hogy 1945-ben egyetlen tollvonással megszüntettek 1500 civil szervezetet, és megszűnt a magyarság önérvényesítési lehetősége, s hogy az individualista magyar társadalomra ráhúztak egy kollektivista mintát, a magyar társadalom belerokkant. Ennek a traumája az 1970-es és 80-as években jelentkezett a legmarkánsabban, amikor Magyarország első helyen volt az öngyilkossági statisztikában. 1989 után azonban megszűnik ez a magas arány, ami azt jelenti, hogy a magyarság nagyon erős reagálási formán ment keresztül, és megoldotta a problémáját. Egyáltalán ne lehet tehát elfogadni, hogy beteg nép lennénk, mivel ez nem igaz. Összehasonlítva más struktúrákkal minden nehézség ellenére, amelyeken a történelem során keresztülmentünk, nagyon jól megoldottuk a dolgainkat.
Bordás Sándor, aki hosszú évek óta él Szlovákiában, vajdasági származásából eredően jól ismeri a szerb magatartást is, ezért módjában áll összehasonlítani a szerb és a szlovák, illetve a magyar magatartásformát. Csáky Pál kérdésére, hogy lát-e különbséget a három nemzet magatartásformái között, elmondta, véleménye szerint a szerbek és a szlovákok a frusztrációikat, nehézségeiket többnyire másokkal szemben próbálják megélni, mi, magyarok viszont önmagunkba zárják, mivel 1989-ig nem tanulhattuk meg az agressziót szociálpozitív formában kezelni. A szerb kultúrában jelen van az agresszió. A szerbek a történelemben elszenvedett feldolgozatlan nagy traumájukért, a Rigó-mezei csatáért 1991-ben polgárháború kirobbantásával, Nagy Szerbia megalakításával vesznek revánsot. A szlovák kultúra ebből e szempontból egy kicsit más, de ott is jelen van a reváns fogalma, jelenleg is a szlovákság magyarokkal szembeni revánsának lehetünk a tanúi. Azaz ami most történik, az a szlovákok revánsa az 57 év elnyomásáért, persze más eszközökkel, mint a szerbeknél. Addig, amíg a szerb kultúra az ellenséget megöli, a szlovák jogilag próbálja meg ellehetetleníteni, vagy pedig elzavarni az országból, ahogyan tette ezt 1947-ben.
Arra a kérdésre, hogy deformál-e bennünket a kisebbségi lét, Bordás doktor azt felelte, nem nevezné ezt deformációnak, inkább az identitások közötti járkálásnak. Úgy véli, létezik felvidéki magyar identitás, erdélyi magyar identitás, vajdasági magyar identitás stb. és magyarországi magyar identitás is, amelyek természetszerűleg különböznek egymástól. De például még a felvidéki magyarságon belül is vannak különbségek, mások a Párkánytól felfelé élő magyarok, a gömöri magyarok és mások a csallóközi magyarok. Másként alakultak az értékek Dunaszerdahely környékén, mint Komárom vagy Párkány környékén és az ettől északabbra fekvő területeken. A beszélgetés során szó esett a nyelv és a gondolkodás közti összefüggésről. Bordás véleménye szerint a nyelv magyarázatot ad a magyarok másként gondolkodására, a más gondolkodási mechanizmusaira. Mi másként gondolkodunk, mint a szlávok vagy a románok, teljesen más a megközelítési rendszerünk. A nyelvi relativitási elmélet szerint a másként beszélő népek másként is gondolkodnak, s a nyelv maximálisan meghatározza a gondolkodást. A mi anyanyelvünk, a magyar nyelv borzasztóan bonyolult nyelv, egy képnyelv, ami bonyolulttá teszi a gondolkodásunkat. Aki ezt elveszíti, az nagyon sokat veszít, feladni ezt a faramuci gondolkodást egyenesen vétség.
A beszélgetésnek részét képezte a magyar-szlovák viszony megítélése Szlovákiában és a magyarok többségi nemzetbe való beolvadásának kérdése is. Csáky ilyen irányú kérdéseire válaszolva, azazhogy véleménye szerint zavarja-e a szlovákokat a magyarok itteni jelenléte, vagy hogy beszélhetünk-e a magyarok annulálására irányuló törekvésről a szlovákok részéről, s hogy mi a helyes magyar álláspont az asszimilációs kérdésben, Bordás hangsúlyozta, hogy az elsődleges és legfontosabb szempont az értékek és a modellek keresése kell, hogy legyen. Amint kifejtette, a szlovák-magyar viszony tekintetében azt látjuk, hogy az 57 év elnyomás egy nagyon hosszú revánsot indított el a szlovákságban, ami még mindig tart. Tény, hogy politikai szinten is szítják ezt, de elég gyakran találkozhatunk ezzel a szlovák-magyar együttélési síkokon is. Elsősorban ott, ahol több a szlovák és kevesebb a magyar, a Csallóközben is, tapasztalhatjuk ezeket a beolvadási törekvéseket. Bordás, aki korábban úgy gondolta, hogy, ha a szlovákok majd kellő revánsot vettek rajtunk, akkor majd megszűnik mindez és békén hagynak bennünket, ma azonban már egyáltalán nem biztos ebben. Úgy gondolja azonban, hogy minél több az egészséges, önmagát vállaló, hiteles magyar a szlovákiai magyarok között, akit lehet követni, aki példát tud adni, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megmaradunk magyarnak. A pszichológiában nagyon fontos mechanizmus az azonosulási identifikáció, azaz, hogy kivel azonosulunk, ki az, aki meghatározza az értékeinket. Az elsődleges szocializációs értékeket a család adja: az apa, anya, nagyszülők. A másodlagos ágensek a média, az iskola, a tanárok, az egyház, a kortárscsoportok. Ezért rendkívül fontos, hogy ezek milyen értékeket közvetítenek. Ha például szétesik a család, fontos, hogy ki lép az elsődleges modell helyébe: a pedagógus, a média vagy az egyház? Ki adja az értéket, ki határozza meg, hogy a gyerek magyar maradjon? Holott az azt látja, hogy az érvényesülési lehetőségei esetleg nagyobbak, ha beolvad. Az asszimiláció esetében két tendenciát különböztetünk meg, az egyik az erőszakos asszimiláció, amikor a hatalom megpróbálja az egyénre rányomni az asszimilációt, ez majdnem mindig ellenállást vált ki. Veszélyesebb az önként vállalt asszimiláció, amikor az egyén feladja az értékeit és beolvad egy másik kultúrába. Bordás véleménye szerin a Híd párt ezért tett borzasztó rosszat a szlovákiai magyar társadalomnak, mert legalizálta azt a nézetet, hogy ha én magyarként szlovákul beszélek, akkor különb vagyok, mint az, aki magyarul beszél. Márpedig ez megengedhetetlen. Pártként legalizálni ezt a fajta asszimilációs tendenciát, nagyon nagy hiba. Ez a modell, ez a fajta legalizálás ugyanis nem vezet jóra.
Csáky Pál erre reagálva felvetette, hogy a szlovákiai magyar társadalmon belül megjelent egy olyan nézet, amely szerint nem az a fontos, hogy a saját véleményünket fogalmazzuk meg, hanem hogy próbáljunk meg kellő empátiával elébe menni az elképzelt szlovák elvárásoknak, akkor majd béke lesz. S ez tulajdonképpen a Híd ideológiája is. Amit viszont Bordás mond, az az, hogy vállaljuk önmagunkat és keressük meg a pozitív pilléreket, s ezen építkezzünk, ha kell keményebb kiállással is, mert csak így van esélyünk. Mások elvárásainak próbáljuk meg tehát eleget tenni vagy legyünk saját magunk? – tette fel a kérdést Csáky. Bordás szerint nincs miért a szlovákok elvárásai elébe mennünk, hiszen a mi értékeink másról szólnak, mint a szlovák kultúra értékei. Nekünk elsősorban magunkat kell megismernünk, a mi kultúránk nagyon gazdag, onnan kell kiemelnünk azokat a modelleket, amelyeknek ránk is érvényesnek kell lenniük, és ez alapján újraépíteni önmagunkat. Ebben rendkívüli szerep jut az önmegvalósításnak, az erőteljes civil szervezeteknek, hogy ne a mindenkori kormányok mondják meg, mit kell tennünk.
A beszélgetés további részében a beszélgetőpartnerek azt boncolgatták, lehet-e az erkölcs az egyik kitörési pont. A birodalmak is mindig akkor estek szét, ha erkölcsi hanyatlás következett be. A kérdés az, mely értékrendek mentén tudunk visszamenni az erkölcsi modellekhez. Bordás elmesélt egy történetet, amikor a neves pszichológus, egyetemi tanár, Popper Péter az egyik előadáson egy diák kérdésére, hogy miért ilyen rossz a világ, azt válaszolta: mert a patológia irányít, ezért vagyunk ott, ahol vagyunk. Amikor látta, hogy a diákok nem értik, megkérdezte: „Tudják mi a pszichopata triász jellemzője? Nem szeret, nem tanul, nincs bűntudata. Ha ez az értékalkotó, ha az erkölcstelen modellek az értékalkotók, akkor mit várhatunk a modellkövetőtől?” Ezt visszafordítani csak akkor tudjuk, ha megtaláljuk a jó modelleket.
Bordás szerint sokkal jobb helyzetben lehetnénk, ha a problémakezelést már alapiskolai szinten tanítanák. Nem volna ez a negatív látásmód, a dolgokhoz való sötét hozzáállás magyarországi, de szlovákiai magyar viszonylatban sem. Mindezek ellenére mégis úgy látja, hogy amit a magyar kultúra az elmúlt 200-300 évben végigcsinált az a becsületére válik. Mint korábban is kifejtette, a nyelv meghatározza a gondolkodást, s ennyire sokoldalú döntési lehetősége egy kultúrának sincs, mint nekünk. Ha nem tudunk élni ezzel a bonyolult és tehetséges gondolkodásmóddal, az a mi bajunk. Ő azonban hiszi, hogy tudunk. Már nem vagyunk annyira pesszimisták, mint korábban, csak szeretünk sírni, szeretünk fájni, közben meg annyi mindenünk van, csak éppen nem tudunk ezzel szembenézni.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36023″}
