Néhány évvel ezelőtt megkérdeztek száz ismert művészettörténészt, hogy kit tartanak a magyar képzőművészet legnagyobb egyéniségének. Talán nem okoz különösebb meglepetést, ha elmondom, hogy a többség Csontváry Kosztka Tivadarra szavazott.
Az eredményen nyilvánvalóan lehet elmélkedni, az azonban tény, hogy az életében és évtizedekig halála után a művészeti körökben szinte teljesen kitagadott, többek által őrültnek tartott zsenit a legnagyobb magyar festők között tartják számon. Mint ahogyan az is tény, hogy élete és életműve számos olyan részletet tartalmaz, amelyet még ma is az ismeretlenség, a titokzatosság homálya fed.
„Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb, mint Rafaello” – hallotta az iglói patika előtt üldögélve azt a mondatot, amely útjára indította. Hitt benne, de a hite kevés volt ahhoz, hogy életében megélje annak legalább részbeni teljesülését. A sors nem bánt vele kesztyűs kézzel, de őrködött annyira felette, hogy az életművének egy, mondhatjuk értékesebb részét megmentette a számunkra. A már halott művész budapesti műtermébe akkor lépett Gerlóczy Gedeon, amikor kellett. Ha csak pár perccel később jár arra, akkor az ott őrzött festményekre és dokumentumokra hasonló sors várt volna, mint amilyen sors érte 1925 körül a Gács-i padláson maradt festményeket és dokumentumokat, amelyeket a ház udvarán máglyán égettek el.
Jogos-e feltételezni azt, hogy Csontváry életműből kitagadott pszeudo-képek mindegyike hamisítvány, amikor java részük olyan időszakban készült (feltehetőleg a múlt század harmincas éveiben), amikor Csontváry neve épphogy eljutott a szélesebb ismertség kapujába. Valódi-e vagy hamis a Mezei Ottó által bemutatott Parkrészlet, amely azután személyes ellentétekkel a háttérben viták áldozata lett. Valódiak-e azok a manapság előkerült Csontvárynak tulajdonított festmények, amikor a hitelesen neki tulajdonított képek értéke csillagászati magasságokban mozog? Mindmáig rejtély, hogy hogyan készültek óriási méretű festményei, hiszen a gyakorlatban szinte elképzelhetetlen, hogy a javarészt magányosan alkotó festő – mint azt állítja – szabadtéren alkotta. Hogyan, milyen anyagokból keverte ki a „világító” színeit? Sorolhatnánk a kérdéseket tovább, mert van belőlük bőséggel.
A losonci Phoenix Lutetia Polgári Társulás által kezdeményezett, a losonci Nógrádi Múzeum és Galéria közreműködésével és a Szlovák Kormányhivatal támogatásával megvalósított „A titokzatos Csontváry” c. szeminárium előadói ezen kérdéseket vetették fel. Nem azzal a szándékkal, hogy végleges hatállyal megoldják azokat, hanem olyan felvetésként bemutatva azokat, amelyekkel érdemes és kell foglalkozni. Az előadók és előadások szintén megállapították, hogy Csontváry olyan irányzatot képvisel, amely egyedi, festészeti irányzatokhoz nehezen társítható.
Keserű Katalin (egyetemi tanár: Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézet – ELTE Művészettörténeti Intézet, Budapest) „Csontváry és a 19. század” c. előadásának középpontjában Csontváry és kora állt. Azok az ihletések és irányvonalak, amelyek irányítóivá váltak az életművét akkor megkezdő, az elhivatottságot magába fogadó festőnek. A motívumok, a felkelő és nyugvó nap, a fák és virágok, a természet egyedileg értelmezett képisége. Melyek voltak azok az ihletadó „kortárs” irányvonalak, amelyek eljuttatták Csontváryt ahhoz az egyedi alkotói világhoz, amely csak az övé, s úgy tűnik az is marad?
Végvári Zsófia (Festményvizsgálat Laboratórium vezetője, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, művészettörténeti doktorandusz hallgató, Budapest) „A gyógyszerész festőműtermében – Csontváry Kosztka Tivadar” c. előadása sokak számára tűnt nehezen érthetőnek. Jó néhány hónappal ezelőtt került a laboratóriumába több „Csontváry-gyanús” festmény, amelyek felkeltették az érdeklődését. „…2011 nyarán a Felvidékről egy „utánérzés” festmény került látókörömbe. Mi ez? – kérdeztem. Az idős tulajdonos nagyapja Galántán volt gyógyszerész, elmondása szerint Ő kapta Csontvárytól a képet. Ez nem lehet Csontváry, nem olyan, – mondtam. A festmény ránézésre szinte nevetséges volt. Modorában a festmény emlékeztethetett Csontváry kompozícióira, ecsetkezelésben, anyaghasználatban; és persze mindenekelőtt stílusában egyáltalán nem illett bele a Csontváry alkotások sorába, vagyis abba, amit mi gondolunk Csontváry művészetéről. A tulajdonos kérésére a vizsgálatokat, nem hagyta, hogy a festményt egyszerűen „elengedjem”. A gyors, kémiai analízis titánfehér jelenlétét mutatta ki, mely Csontváry szerzőségét újfent kizárta, viszont a szetereomikroszkópos vizsgálat alkalmával egy nagyon érdekes felületi anomáliára bukkantunk. A festmény felülete bár egységes volt, a viharos ég jobb oldalán a felső festékréteg lepattogzása miatt látni lehetett egy nagyon koszos alsó festékréteget, mely ugyan azt ábrázolta, mint a felső festmény. Egy rejtőzködő kép lehetőségén felbuzdulva több helyen apró kutatóablakokat nyitott a restaurátor a felső festmény felületén. Várakozásunk beigazolódott: a festmény alatt egy másik kép helyezkedett el. A tulajdonos hosszú gondolkodás után eldöntötte, látnia kell az alsó festményt, ha már a felső festmény vélt szerzőségét azonnal ki lehetett zárni a műszeres vizsgálatokkal.” – hallhattuk többek között az előadás első részében. S természetesen azt is elmondta, hogy milyen eredményeket hozott az említést nyert festménytől sok tekintetben függetlenedett, s azóta is tartó kutatás.
Dr. Szabadi Judit (nyugalmazott egyetemi tanár, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Művészettörténeti Tanszék, Magyar Tudományos Akadémia doktora, Budapest) a „Csontváry Tivadar helye a közelmúlt művészettörténeti kutatásainak tükrében” c. előadása első része a festővel foglalkozó irodalomra és kutatásokra összpontosított. Kiemelve „…Csupán arra érzek késztetést, hogy felvillantsam az öt évtizedes Csontváry-ügy legfontosabb fordulópontjait, illetve azt próbáljam meg láttatni, hogy a Csontváry kultusz kilobbanása után az egymás sarkába hágó Csontváry-írások olykor kaotikus zuhataga sem oldotta fel a Csontváry-rejtélye körüli kérdőjeleket.” És némi indokolt keserűséggel hangsúlyozta. „…Az a benyomásom, hogy ez a kor eltompult a művészetek iránt, különösen a kivételes művészi teljesítmények iránt, nem érdekli, nem akar vele foglalkozni, egyszerűen kívül esik a szellemi horizontján. Az anyagba ragadt közgondolkodás mit is kezdene azokkal a szellemi régiókkal, amelyekben egy zseni az „eredeti és a poézis” szövetségeseként az „ihlettség és az akaraterő szárnyaival” száguldott keresztül az időn és az általa bejárt földeken, hogy megteremtse világra szóló festészetét. És ezen közben még a világ jobbítását, a nemzet felvirágoztatását is célul tűzte ki. Zsurnalisztikusan ez így hangzana: Csontváry ma nincsen divatban….”
Nincs divatban, de bennünk él. Az előadóban is, aki előadása zárasaként ezt mutatta be. Hogyan jut, juthat el a Földön járkáló festő odáig, hogy engedje, hogy a kezeit az isteni erő irányítsa.
Miroslav Janšto (festmény restaurátor, Videfala) a „A kép és az élete” c. előadásában a festmény és az ember kapcsolatát elemezte. „A képzőművészet minden ember életében fontos szerepet tölt be. Még az is, aki azt állítja, hogy megvan a művészetek nélkül, akarva-akaratlanul is napi fogyasztója annak” – hallhattuk az indító mondatot. A legjobb művészek, megelőzve korukat számos érzésüket viszik a vászonra. Restaurátorként tapasztalva, hogy festeni lehet a festői technikák mélyebb ismerete nélkül is, de azon feltétel nélkül, hogy az alkotás megmarad. Éppen a jó festők mindig azon igyekeztek, hogy a festészeti technikát is mesteri szinten sajátítsák el. Ez érvényes Csontváryra is, akiről elmondható, hogy a technikája, festményeinek felépítése máshoz nem hasonlítható, egyedi. Restaurátori tapasztalatai alapján számára a legnagyobb talányként merül fel annak a kérdése, hogy hogyan volt képes Csontváry az óriási méretű vásznait úgy szállítani, hogy azok épségben túlélték azt.
Puntigán József a Csontváry Nógrádban címmel tartott előadást. Elsősorban arra hívtam fel a figyelmet, hogy a festővel foglalkozó irodalom nagyobbik része az alkotásain keresztül közelíti meg az életét, s ennek megfelelően a nógrádi, a gácsi tartózkodása tekintetében a felkészülés éveiként jegyzett 10 évre összpontosít. Ha azonban picit mélyebben kezdjük el vizsgálni a gyógyszerészből lett festőművész életét, akkor hamar rájövünk arra, hogy Gács, egészen az 1919-ben bekövetkezett halálig életútja meghatározó és fontos helyszíne maradt. Az itt eltöltött időszakot három, egészen jól elkülöníthető szakaszra lehet felosztani. 1. 1884-1886: a letelepedés és aktív közélet, 2. 1887-1891: az aktív közéleti kezdeményezésektől való visszavonultság, a gyógyszertár működtetése. 3. 1891-1919: a gyógyszertár, mint jövedelmi forrás és vidéki otthon, ahová vissza lehet térni.
A legmegrázóbb részleteket a halála előtti hónapok jelentik a számára, amikor minden vagyonát elveszítve, éhezik, fázik és fokozatosan a betegség uralma alá kerül. Szinte egyetlen forrása a gácsi patika, amelynek bérlőjétől kéri és várja a segítséget, hogy gyümölcsöt, diót és szilvát küld a részére. Majd 1919 tavaszán be kell látnia, hogy már kérni sem kérhet, mert nincs kitől, hiszen az utolsó bérlő Székely Sándor, festményeinek egy részével Kecskemétre távozik.
A budapesti műtermében élő Csontváry Kosztka Tivadart 1919. május 13-án a budapesti Koch Róbert kórházba szállították, ahol az egyik belgyógyászati osztályon ápolták.
Az kiállított kórlapja szerint itt hunyt el 1919. június 21-én, délután 4 órakor „szívelégtelenség, tüdőtágulás és belérhártyagyulladás” következtében, tehát nem 20-án, mint azt jelenleg mindenhol jegyzik. Valószínűleg Németh Lajos Csontváry monográfiájában közzétett és hibásan közölt életrajzi adata alapján, amelyet a későbbi munkák szerzői ellenőrzés nélkül átvettek.
További fényképek a Képgalériánkban ITT >>>
Puntigán József, Felvidék.ma
